- január 1., péntek
Fájdalmas hírrel kezdődött az új esztendő. Ma reggel olvasom Janez Pipan mailjét: pár órával ezelőtt meghalt Dušan Jovanović szlovén drámaíró és rendező, a feledhetetlen Slovensko mladinsko gledališče szellemi atyja. Ebben a színházban promoválták a Zágrábban megjelent könyvemet az Ábrahám kését, ott láttam eredeti helyszínen Ljubiša Ristič rendezte A-moll miséjét. 1986. február 6-án mutatták be az Áttüntetések (Dupla ekspozicija) című regényem alapján készült Dušan Jovanović rendezte a előadást, amelyet a 2019. júniusában elhunyt Borka Pavičevič alkalmazott színre. 1989-ben Dušan Jovanović Szerb Nemzeti Színházban színre állította Gorkij Jegor Bulicsov és mások című drámáját, amelynek a dramaturgja voltam. Próba közben, pontosan 1989. október 5-én futott be a hír: meghalt Danilo Kiš. Dušan megszakította a próbát és elsétáltunk a közeli City cukrászdába. Azt hiszem, Szerbiában nem lehet lefékezni a szellemet, amelyről Danilo írt az Anatómiai leckében. Sokkal szörnyűbb lesz, mint ahogy Danilo elképzelte. A nacionalizmus nem akármilyen giccs, hanem véres giccs, mondogatta Dušan. És Szlovénia? – kérdeztem. Azt hallottam, hogy parlamenti képviselőnek jelölnek, szegeztem mellének a kérdést. Kíváncsi voltam, hogy miért vállalta, hiszen jól tudtam, hogy egy életen át menekült minden politikai tisztségtől. A Dél-Amerikából érkező villogó aranykeretes szemüvegű szélsőjobboldali emigránsok pöffeszkedő szónoklatait halván elhatároztam, hogy vállalom a baloldali Kučan pártjában való jelölésemet. Rajta vagyok a listán, de nem akarok képviselő lenni. Úgy tudom, nem is lett. Aztán pár évvel ezelőtt újra Újvidéken vendégeskedett, s színre állította Danilo Kiš drámáját, az Elektrát. Az előadás nem volt sikeres, bár volt néhány remek jelenete. Sejtem, a kudarc okát. Ez alkalommal Elektráról beszélgettünk. Kihalt a bosszú vágya, csak romlott kompromisszumok léteznek, magyarázta. A társadalom manapság megveti Elektrát, aki itt és ma csupán sajnálatra méltó és kitaszított marginális szereplő lehet. Nem marad más hátra csak az, hogy tehetetlenül nézze a gyilkosok diadalmenetét. Úgy, mint a te Juditod, akit a városatyák kurvának neveztek. Aztán azt hiszem két évvel ezelőtt Aleš Štegernek köszönve újra Ljubljanába látogattam, s Dušannal párbeszédet folytattunk a Collegium Hungaricumba. Šteger moderált, Dušan még szellemileg friss volt, pontosan emlékezett közös szellemi élményeinkre, arra, hogy mire tettük fel az életünket.
A beszélgetés előtt Šteger diszkérten közölte velem, hogy Dušan súlyos beteg, de a beszélgetés idejen alatt ezt nem lehetett észrevenni – ezt Šteger is konstatálta később –, ami engem is felvillanyozott. Azóta nem láttuk egymást. Most egy szelemében közép-európai, lelkében szlovén, kultúrájában jugoszláv művésztől, közösség után vágyakozó kérlelhetetlen individualistától búcsúzom, miközben egyre magányosabban veszem tudomásul, hogy egymás után távoznak a barátaim…
Késő este olvasom Ljubiša Ristič nekrológját. A legnagyobb távozott, írja