Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. december 22., kedd
Felettébb érzékeny kérdést feszeget Mészáros Tibor a Van-e két Márai című tanulmányában (Forrás, 2020. december). Behódolt-e a harmincas években Márai a keresztény-kurzusnak azzal, hogy Horthy Miklósról irt lelkes sorokat? Tagadhatatlan, hogy ezeket megírta, s ahogy én látom, az elvesztett területek visszanyerése alkalmából. Mit is mondjak? A cikkek megjelentek, nem lehet letagadni őket. Nem igazolásként teszem hozzá, hogy ezek a cikkek a trianoni békekötésekre adott – sajnos – rossz válaszok voltak. Ám az is igaz, hogy kevés magyar értelmiségi tudott azokban az időkben jó választ megfogalmazni. Márai sem. Mészáros Tibor azonban idéz egy sokatmondó passzust Márai egyik 1937-ben megjelent cikkéből (A német négyes, Pesti Hírlap). „A párt, amely azonosítja magát a nemzettel, természetesen kiüti az író kezéből a tollat, a festő kezéből az ecsetet, ha nem úgy ír és ábrázol, ahogy egy zavaros és nevetséges túlzásokra önműködően hajlamos szűkkeblű és alacsony homlokú pártirodai terror szeretné és elképzeli”. Márai tévedését nem igazolja, da másféle kontextusba helyezi, hogy nem egy pártiroda sugallatára írt, hanem személyes meggyőződésből. Meggyőződésből utasította el a nemzet szerepében tetszelgő pártot és rövid időre meggyőződésből állt ki Horthy mellett. A saját bőrét vitte a vásárra. Tévedett, de az is igaz, hogy nem vallotta tévedhetetlennek magát. Az Akadémia és Európa nagy világnézeti harca című cikkében (Egyedül vagyunk, 1942. január 3.) elismeri, hogy: „sokban tévedtem én is, bizonyos az is, hogy életem hátralevő szakaszában sem leszek csalhatatlan. De életem munkájának egésze nem volt más, mint nyilvános és az igazság megismerésének szüntelen, néha reménytelen kísérlete”. Az 1944/45-es naplójegyzeteiben és később a Hallgatni akartamban azonban szembenézett saját tévedéseivel, az írástudó részéről nagyobb hőstettet ennél nem tudok elképzelni, főleg manapság, amikor tévedhetetlenekkel van tele a világ. Számukra az igazság a legkényelmesebb páholy, onnan ítélkeznek élők és holtak felett, ami nem is lenne baj, ha nem feledkeznének meg saját tévedéseikről. Még a nyolcvanas évek végén a Levél a szerb barátomhoz című esszémben (Pismo srpskom prijatelju Književnost 1989.9.) emlékeztettem arra, hogy megérkeztünk a gladiátorok korába, s úgy látom, azóta sem mozdultunk ki abból. Manapság a főfoglalkozású gladiátorok szórakoztatják a főpáholyban üldögélő autokratákat. Megtanultam, hogy legjobban a csalhatatlan értelmiségiektől tartsak, hiszen ezek a tévedhetetlenek veszélyesek azok számára, akik szüntelenül botladozva keresik az igazságot. Az éles szemű kritikusok jól észlelték, hogy aaz Exterritóriumban majd a Temetetlen múltunkban megírtam saját botladozásom krónikáját is az esendő korunkban, amelyben egyre nehezebb feltárni az igazságot.