„Amikor a centrum beszél” – jegyezte meg Ulf Hannerz a stockholmi egyetem professzora, -, „a periféria hallgatja, és többnyire nem beszél vissza.” Valójában ez a globalizmus egyik vezérelve, de ugyanez a nemzetállam alapelve is.Vajon a nagy francia forradalom jakobinus centralizmusa nem volt kegyetlenebb a másságok iránt, mint a mai globalizáció? Vajon Hitler globális nemzetkoncepciójában nem érvényesült a fundamentalista típusú globalizmus? Vajon a közép-kelet-európai és a balkáni kisállamok ragadózó típusú, agresszív, traumatizált, egyneműsítő nemzetállam-koncepciója nem járult-e hozzá a régió nemzeti kisebbségeinek, vagyis a másságok megtizedeléséhez? Vajon a rendszerváltás utáni közép-európai – hogy egy aktuális példát említsek: Szlovákiában és Lengyelországban, ahol nem váratlanul fellobbanó, hanem a demokratikus választásokon érvényt szerző – nemzeti populizmus hívei, nem a nemzetállam zászlaját emelik-e a magasba, és ezzel nem végeznek-e a nemzetállami határokon belül valamiféle mini-amerikanizálódást? Vagy vajon a szerbiai centralisták hadjárata a területi autonómiák vagy a kisebbségi közösségek ellen, nem tartalmazza-e az eltorzult globalizmus csíráit, annak ellenére, hogy retorikájukban erőteljesen Amerika- és globalizációellenes? Ezek a példák arra intenek, hogy a globalizmus riválisaként fellépő nemzeti globalizációkritikusok, voltaképpen a globalizmus szövetségesei, azzal, hogy eközben a nagy történelmi visszalépés prófétáinak a szerepkörét is felvállalják.
A globalizáció ellenes kritikák mondandóját és az új lehetőségek feltárását, mindennél jobban megvilágítja Wolf Lepenies állítása, mely szerint nemcsak a globalizáció, hanem a lokalizáció, illetve a relokalizáció korába is beléptünk. Ezt pedig éppen a globalizáció hozta létre. Az új játéktérben megváltozik a centrum és a periféria viszonya. Lepenies szemléletes példával él: egy Németországban tartózkodó iráni tudós igen gyengén beszélt angolul, németül nem tudott, francia nyelvtudásával pedig nem jutott zöldágra. Lepenies azon sajnálkozott, hogy az illető tudós, mivel elszakadt környezetétől, bizonyára felületes ismeretei vannak hazája történéseiről. Az iráni tudós megnyugtatta. Reggeli után felkattintja a komputert, és elolvassa a legfrissebb bejruti lapokat, vagyis délelőtt tízre már oly mértékben tájékozott, mintha csak otthon lenne. „Ebből tanultam meg: a globalizáció – állapítja meg Lepenies – nem utolsósorban azt jelenti, hogy magunkkal vihetjük a falunkat bárhová”. Ebből viszont az is következik, hogy „a falunk” bárhol megjelenik, és a világ is beköltözik a „falunkba”. A területhez kötöttség viszonylagossá vált, az ember egyszerre több párhuzamos világban él, a köztük levő határok határai fiktívek. Láthatatlanok. Szabadok.
Márai Sándor anticipált életérzés mindennapi élménnyé válik: „Belépünk abba a világba, ahol hazátlanok vagyunk, ám mégis az egész világ meghitt és ismerős.” A globalizáció megkérdőjelezte, majd részben megszüntette a határokat, tehát esélyt kaptak a helyi kontextusok, amelyek „lelki fészkei az ellenállásnak azzal szemben, ami annyira legyűr bennünket és egyformává akar minket tenni” (Lepenies). Ezek a helyi kontextusok dekonstruálják a globálist, de a nemzetállamot is.
(Részlet a Hávron elhangzott A globalizáció és a kis nemzetek kultururája c. tanávskozáson elhangzott beszámoló – Részlet)