Naplójegyzetek – fragmentumok
Fotó: Philippe Buissin / Európai Parlamen
2020. szeptember 25., szombat (2)
A múltkoriban azt találtam állítani, hogy Joyce-t csak fiatalon érdemes olvasni. Azóta is gyakran rápillantok a könyvespolcomon levő Ulysses-re. Sóvárogva gondolok az ifjúság kalandjaira, de mégis Musil regényét, a Tulajdonságok nélküli embert veszem a kezembe, azt a könyvet, amellyel gyakran töltöm el az éjszakáimat. Bizonyára közép-európai szenzibilitásom hatásáról van szó. Schöpflin György emlékeztetett Czeslav Milos gondolatára, miszerint Közép-Európa Európa határán fekszik, ahol jobban kell félteni az európai identitást, mint például Franciaországban. „Ahol az európai identitást nem fenyegeti semmiféle veszély, mint mondjuk Párizsban, Londonban vagy Amszterdamban, ott meghatározásának igénye sem annyira sürgető”. Igy beszél a Róma és a Bizánc határán született Nobel-díjas író. Schöpflin a néhai Századvég folyóiratban éppen ezekről a határokról szólva arról elmélkedett, hogy miért nem tartozik Oroszország Európához. Sokféle érvvel támasztotta alá tézisét, de egyet ma is megfontolandónak tartok. „Az egész orosz fejlődésmodell azt mutatja, hogy itt a hatalom, a hatalom legitimálása a legátfogóbb szempont. Az orosz hagyomány vezérlő elve a hatalom végsőkig való növelése és központosítása, legyen szó akár a politikai, a gazdasági, társadalmi, a jogi vagy az esztétikai szféráról”. Mindez az kollektív identitás kultuszához vezet. Kisebbségiként eszem ágában sincs lebecsülni a kollektív identitás jelentőségét. Ez nem csak a kisebbségi életben fontos, hanem a közép-európai kis nemzetek életében is. Schöpflin éppen ezért elismeri, hogy a nacionalizmus hatékonynak bizonyult az identitás ébrentartásában. Ugyanez az aggodalom érződik ki Kundera szavaiból is, aki elismeri, hogy az európai kozmopolita is szemben találja magát a kérdéssel: gyökeres vagy gyökértelen, milyen a viszonya a hazájához és a nemzetéhez? És főleg a nemzete halálához. Gombrowicz is feljajdul: Kihal-e a lengyel nyelv? Viszont Schöpflin arra is figyelmeztet, hogy a nacionalizmus „idegengyűlölő tulajdonságokra helyezi a hangsúlyt, s a különböző problémákat inkább a társadalom egésze, semmint az egyének felől közelíti meg, olyan értékek elterjedését segíti elő, amelyek egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek a kommunista uralom egy enyhébb változatával. Azzal a megjegyzéssel, hogy a „kommunista uralom” inkább a szovjet típusú keleti szocializmusra érvényes, Schöpflin kulcsmondata alkalmas a mai kelet-közép-európai autokrata szimptóma értelmezésére is. Mennyiben járul hozzá a jogos identitásvédelem az autokrata rezsimek kialakulásához? Hol húzható meg az identitásvédelem határa? Hol az a határ, amelyet átlépve az identitás védelme idegengyűlöletté válik?