2020. szeptember 14, hétfő
A nyolcvanas évek végén hontalan lokálpatriótának neveztem magam. Mindez olvasható a Hontalan esszék című kötetemben. Akkor gyanakodva méregettek a szülőföldet lelkesen megéneklő vajdasági írókollégáim is, akik a vajdasági magyarság és a Vajdaság iránti hűséget hirdették. 1990 után következett a nagy exodus és a szülőföld-hívők gyorsan elpártoltak a szülőföldtől. Szabad választás alapján új hazát találtak, miközben hontalanoknak nevezték magukat. Nem is értem, hogy ha valaki magyarként kivándorol Magyarországba, akkor miért lesz ettől hontalan. Az új helyzetben felmerülhetnek emberileg érthető gondok, hiányérzetek, politikai nézeteltérések, de ezt még nem nevezném hontalanságnak. Szerintem, akik bevándoroltak a nemzetállamba, azok többé nem hontalanok, hiszen a nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is. A hontalanság Pascal Bruckner szerint is szenvedéssel jár a több nyelv és kultúra között mozgó ember kényszerhelyzete és kényszerpályája, akinek tekintete kiélesedik, sokkal kritikusabb a világgal szemben, mint a monokultúra boldog gyermeke. Ez az állapot elviselhetetlen súlyt jelent elárvult hontalan vállán. Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. Az sem, aki mindkét városban jól érzi magát. Az sem, aki hazát cserél, s idővel nosztalgiával gondol régi hazájára. A rokonszenves világcsavargó sem hontalan, mert megtalálta hazáját a csavargásban. Az a hontalan, akit elűztek a hazából, és nem térhet vissza oda, mert ott üldözik és börtönbe vetik. Az a hontalan, aki szülőföldön maradva sem leli hazáját.