Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 6., csütörtök
Este Csoóri Sándort olvasgatom. „Nagyra voltunk a huszadik századdal, hittünk benne, döngettük a mellünket. A csodák százada! (…) Hazudni például a huszadik században nem érdemes kicsit, mert ezt senki sem veszi észre. hazudni csak nagyot lehet, híven a megnövekedett arányokhoz”. Lapozgatom Csoóri dedikált könyveit. Azt kevesen tudják, hogy ő volt az első magyar író, aki meglátogatta az Új Symposion szerkesztőségét. SZOT-hajóval érkezett, a szerkesztőségnek akkor még irodája sem volt, úgyhogy barátaimmal az Újvidéki Putnik bárban cseréltünk vele véleményt. Che Guevaráról és az Új Symposionról. Természetesen közben élveztük a sztriptíztáncosnő táncát is. Attól kezdve Csoóri rendszeresen ellátogatott Újvidékre, véleményem szerint megszerette a várost. Hozta az új könyveit és beszámolt a kegyetlen magyar időkről. Aztán 1990 után elmaradt, lehet, hogy a közéleti stalluma akadályozta. Egyszer mégis feltűnt, Horvátországban már dörögtek az ágyúk, Újvidék utcáin pedig terepszínű egyenruhába öltözött katonák és civilek flangáltak revolverrel a zsebükben. Éppen ezért meghökkenve pillantottam meg az egyik színész ismerősömet. Ünnepi öltöny volt rajta. Szürreális jelenet volt. A városközpontba tartott éppen. Csodálkozva kérdeztem, hová, hová ilyen ünneplősen. Hát nem tudod, kérdezte, Csoóri Sándor Újvidékre látogat. Nagyon fontos ügyben tárgyalunk, mondta. Miféle ügyben, faggattam tovább. A magyarság sorskérdésének ügyében, hangzott a válasz. És hol, kérdeztem. A színész kihúzta magát. A Fehér Oroszlány vendéglőben. A fejemhez kaptam. Igaz, a Fehér Oroszlány előkelő vendéglő volt, de oda jártak a háborús újgazdagok, mégpedig body guardok kíséretében. Úgy hallottam, hogy gyakran kerül sor kisebb-nagyobb leszámolásra is. Elköszöntem a színésztől és reméltem, hogy azon a fontos éjszakán nem lövöldöznek a Fehér Oroszlányban. Csoóri nekem dedikált könyveit vettem elő. Jól esett olvasni azokat a mondatokat, amelyek arról szóltak, hogy még a viszonzatlan szerelem is Európához láncol bennünket. Ma is különösen ajánlatos felidézni ezt a mondatot, amikor egyre hangosabban ostorozzák a hálátlan Brüsszelt.