Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. július 29., szerda
Reggeli hírek. Megmozdult a belgrádi egyetem. Több mint 1000 egyetemi dolgozó támogatja a válságstáb leváltását követelő orvosokat. Újvidék csendes, újra csendes.
Rossz hírek futnak be, amelyek arra utalnak, hogy nem fogják egyhamar megnyitni Szerbia előtt a határokat. Sebastian Kurz osztrák kancellár figyelmeztette az osztrák polgárokat, hogy ne utazzanak Nyugat-Balkánra és semmiképen sem éljenek az olcsó balkáni tesztekkel. A Balkán most nem puskaporos hordó, hanem pandémia-bomba, mint ahogy Predrag Kon állította Belgrádról. Az emberek el vannak keseredve. Vladimir Gvozdenović újvidéki polgár a Facebookon üzen a világnak. Kétszer is hívtam a mentőket, írja, mert a feleségem a láztól fetreng az ágyban. A mentők azt mondták, csillapítsam a lázát. Hát én nem erre képeztem ki magam. Szerbia megfogja jegyezni, ha valami történik a feleségemmel. Vučić, te és a tiéid kirabolták az országot, vér fog folyni”, írta. Dívik a nepotizmus, burjánzik a protekció, kis és nagy családi dinasztiák tarolnak. Azzal ámítom magam, hogy ez a kapitalizmus szükségszerű terméke. Felbukkan bennem némi kárörvendés is. A nép nem akarta a szocializmust, legyen akkor kapitalizmus. Azt hitte talán, hogy erkölcsösebb lesz, mint a szocializmus? Fegyelmezem magam. Nincsenek politikai elítéltek, ami azt jelenti, hogy a kapitalizmus sokkal ravaszabb, mint a szocializmus. Az én időm szocializmusában a nyílt ellenzékiség majdnem lehetetlen volt, de a rendszer pontosan felismerte a másként gondolkodókat, és a marginalitásba terelve megtűrte őket. A hűségeseknek jutalmakat, rangot, funkciókat és díjakat osztogatott. A Milošević rendszerben az ellenzéki szerepet nem tiltották, de kockázattal járt, a másként gondolkodókat eltávolították a munkahelyükről. Manapság a hatalom rugalmasabb, mint a Milošević-korszakban, szubtilisabb eszközökkel él. Létrehozta a saját udvari értelmiségét, de nyitott azok iránt is, akik csendben meghúzódnak, s félnek ellentmondani. Dante szavaival szólva: ők a rendszer szomorú angyalai, akik fellázadni féltek. Most döbbenek rá, hogy milyen előrelátó volt Dante, aki a pokol kapujába helyezi a közönyöseket, a semlegeseket, nekik még a pokolban sem jut hely.
„E szomorú házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.”
(Babits Mihály fordítása)
Miközben Dantét olvasom, hallom amint a mentőautók szirénái felzúgnak az újvidéki utcákon.