/ Published in Uncategorized

Közpénzek és felelősség

2009. július

A belgrádi dinoszauruszok

Ki ne emlékezne a Nők feketében nevű civilszervezetre? Azokban a törhetetlen tűnő Milosevici időkben nem győztem csodálni a bátorságukat. Nyilvános rendezvényeket szerveztek, tüntetéseken, felvonulásokon vettek részt, demonstráltak a hatalom és a háború ellen. Megaláztatásból is jutott nekik bőven. Belgrád főterén, a Köztársaság téren a hazafiak leköpdösték őket, a hivatalos sajtó pedig Szerbia ellenségének kiáltotta ki ezeket az elszánt nőket. Napjainkban sincs sokkal jobb sorsuk. Néhány héttel ezelőtt Belgrád központjában megemlékezést tartottak a srebrenicai népirtásról, amikor is szélsőjobb csoportokhoz tartozók bántalmazták őket. Megjegyzendő, hogy a szélsőjobb tüntetés megtartására a rendőrség engedélyével került sor. Staša Zajević a szervezet koordinátora a Borbának adott nyilatkozatában köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy a hatalmon levő politikusoknak eszük ágában sincs szembenézni a múlttal. Főképpen Boris Tadić köztársasági elnököt vádolja, mondván, hogy nem tesz különbséget a fasizmus és az antifasizmus között, és a Szerb Tudományos Akadémia dinoszauruszainak hatása alá került.

Lássuk a szólistákat!

Kezembe került a Szülőföld Alap által kedvezményezett vajdasági magyar intézmények, szervezetek listája. Úgy tűnik, hogy magától értetődő, miszerint a Pannon kereskedelmi magánrádió a listavezetők között van, mivel, úgymond, ez az intézmény elsőrangú nemzeti fontossággal bír. Gerold László jogosan kérdez, miért nincs a Magyar Tanszék az elsőrangú nemzeti fontosságú intézmények között? Ezek után még a tanszék bírálói is felkapják a fejüket, és joggal kérdezik: mi történik itt voltaképpen? Abszurd helyzet születik, a „hivatalos lista” szerint a tanszék ugyanis elvesztette fontosságát. Tételezzük fel, hogy a lista megfogalmazóinak igaza van. Akkor pedig nem is értem, miért körülötte csattognak a villámok, hiszen e devalvált tanszéket groteszk dolog lenne bírálni, lista szerint ugyanis garmadával vannak fontosabbak. Miért vesztegessük az időt a harmadhegedűsök bírálatával, nézzük inkább a szólistákat. Mondhatná valaki, hogy a tanszékről a szerb államnak kellene gondoskodnia, mely érvet ugye méltányolni is lehetne, ha nem lennének a támogatottak között olyan intézmények meg sajtótermékek, amelyekről szintén a szerb államnak kellene gondoskodnia. Tehát nincsenek következetes mércék. Elvek híján előtérbe kerül a nepotizmus, a párthovatartozás. Sajnos, hiányzik a nevesítés, vagyis az, hogy helyi szinten kik döntenek, továbbá név szerint kik a kedvezményezettek és kik a tulajdonosok. Miért ne tudhatná a köznép, hogy kiknek a kezébe kerülnek a közpénzek? A Szülőföld Alap listáján azonban minden anonim. A magyar ember nem titkolja a nevét meg a vezetéknevét, nyílt tekintettel néz szembe a világgal, írta az egyik buzgó írástudó. Akkor hát, miért nincs így? Nem kell ehhez nagy bátorság, csak némi tisztesség. Előbb vagy utóbb, ezt is nyilvánosságra kell hozni, hogy a jövendőbeli eszmetörténészeink tudják, kiknek a kezében volt a kisebbségi hatalom. Kik a felelősek az identitáspolitikáért? Kik érdemelnek dicséret, vagy bírálatot? Kiktől függött minden? Nehogy bárkinek is eszébe jusson, hogy a „független értelmiségieken” verje el a port, egyszer ugyanis tudomásul kell venni, hogy a múltban is, ma is a felelősség azoké, akiknek kezében hatalom van, tehát rendelkeznek közpénzekkel. A véleménnyel vitázni szokás, ám a közfunkciókat hordózói felelősséggel tartoznak. Nálunk viszont azokat vonjuk felelősségre, akiknek nincs hatalmuk.  Sajnos, eszmetörténészeink nagyon óvatosan kezelik a kérdést, – ide s tova közel húsz éve – a hatalom aktuális képviselőivel úgy bánnak, mint a hímes tojással. Így volt ez az egypártrendszerben is, akkor is ez volt az elvárás. Az akkori funkcionáriusok akkor is azt mondogattál, hogy a „partvonalról” senki sem szóljon közbe. Így van ez az új csúccsal is, amely – közel húsz év után, – mellesleg, húsz év nem kis idő! – menekül a felelősségtől. Mindig más a vétkes.  A legkönnyebb, persze, a többségi hatalomra hárítani a felelősséget, ám továbbra is annak foteljeiben üldögélni. Ez a hatalom, persze, nem ártatlan, de saját hibáinkkal is számolni kell. Itt jegyezném meg, hogy mint ismeretes rohamosan csökken a magyar tagozatra iratkozó diákok létszáma? A szülők tömegesen a szerb nyelvű tagozatokra íratják gyermekeiket? Mit tettek a különböző közpénzekből élő, „kiemelt fontosságú nemzeti intézmények, szervezetek”, hogy a folyamatot leállítsák? Vagy vegyük elő Mirnics Károly legutóbbi demográfiai adatait. A hetvenes években, vagyis a titói korszakban hat-hét ezer magyar gyermek született, a kilencvenes évek elején ez a szám 3760-ra csökkent. 2007-ben pedig már csak 2333 újszülött magyarról beszélhetünk. A titói rendszer bűnei közé tartozik, hogy stimulálta az asszimilációt, olvasom. Az akkori kisebb vagy nagyobb funkcik gyorsan betagosodtak valamelyik kisebbségi pártba, akik nem, azokra a gyehenna várt. Megkapta a magáét az akkori pozícionált értelmiségi elit is. Helyes, a kritika soha sem árt, habár a túlbuzgók sokszor azokat állították fókuszba, akik semmiféle hatalommal nem rendelkeztek. Egészen furcsa helyzetek születtek, a tegnapi funkci, most már új funkciként bírálta azokat, akiket tegnap is bíráltak a funkcik. A bátor kritikusok, akkor miért nem merik szóvá tenni a mai politikai elit kritikáját, a mai pozícionált értelmiségi funkcionáriusok felelősségét, hiszen az ő teljesítményük a titoista elitnél sokkal rosszabb. Nos, ezért kellene egyszer elszámolni. Időben, míg nem késő, nehogy húsz év múlva kelljen a múltat számon kérni.

A megvádolt Móricz Zsigmond

A nagy falusi úri muri közben két magyar, mint két vasfejű kos verték fejbe egymást. A zenekar húzta a talpalávalót, a nép táncolt és teli tüdővel dalolászott. A lovak doboltak és nyerítgettek, a tehenek bőgtek, mígnem az egyik tusakodó férfiú el nem ordította magát. „Ez a magyar faj!”. Egy jó szava sincs a falujáról, vádolta meg az akkori keresztény-nemzeti sajtó Móricz Zsigmondot.

Az autonómiáról

A hetvenes illetve a nyolcvanas években nem tartoztam a szélsőséges Vajdaság-pártiak közé. A tartomány autonómiáját magától értetődőnek tartottam, hiszen ebben a kulturális miliőben nevelkedtem, szocializálódtam, ez volt rám hatással. Egyszerre vonzott és taszított. Vonzott a sokszínűsége, a kulturális változatossága, amiben esélyt ismertem fel, viszont taszított a Vajdaságban fokozottan megnyilvánuló dogmatikus légkör. Az autonómia demokratikus alapelvét dogmatikus módszerekkel érvényesítették, vagyis az egész eszme nagy és feloldhatatlan ellentmondásra épült. Ez tette törékennyé és bizonytalanná. Milošević hatalma és a szerb nacionalizmus fellángolása után azonban rosszabb időszak következett. Az ellentmondásos autonómiát a fundamentalista centralizmus váltotta fel. Bekövetkezett a nagy pálfordulások kora. Értelmiségi körökben ijesztő volt a színeváltozás. Sok író, vajdasági akadémikus, értelmiségi, aki eddig „főfoglalkozású autonomista” volt, hirtelen az egységes Szerbia bajnoka lett. Akik ódákat zengtek a tartományi pártvezetőségről, még az autonómia gondolatát is gyalázták. A kegyeltekből diadalittas bosszúállók lettek. Ebben a nehéz helyzetben engem egyrészt Milošević tett autonomistává, másrészt a mindennapi tapasztalataim. Kiderült ugyanis, hogy azok a férfiak és nők, akik továbbra is hittek Vajdaság autonómiájában, konokul ragaszkodtak a demokratikus alapelvekhez, és semmiképpen sem kívántak csatlakozni a nacionalista őrülethez. Ha találkoztam valakivel, aki bevallotta, hogy autonómia-párti, abból megértettem, hogy nem nacionalista, és a demokratikus oldalon van. Sok régi baráttól búcsút kellett vennem, mert magával sodorta őket a nacionalizmus, köztük ugyan sokan Milošević ellenesek voltak, de ragaszkodtak azokhoz az alapelvekhez, amelyek Miloševićet győzelemre vitték. Ők azt gondolták, s gondolják ma is, hogy a gonoszt emberarcúvá lehet átszínezni. Számos régi barátot vesztettem el, de újakra találtam, akik egytől-egyik az autonómia hívei voltak. Lehet, hogy éppen a megpróbáltatás éveiben született meg az új demokratikus autonomista gondolat, amely felülmúlja a régit, amelyben az autonómia a demokrácia szinonimája lett. Éppen azoknak a fejében fogant meg, akiket az akkori hatalmi többség gyalázott, peremre szorított, emberi mivoltukban sértegetett, ellenségként tartott számon. Emberi méltóságból is velük rokonszenvezem.

Családi kör, 2009. július 30.

2009. július
A belgrádi dinoszauruszok
Ki ne emlékezne a Nők feketében nevű civilszervezetre? Azokban a törhetetlen tűnő Milosevici időkben nem győztem csodálni a bátorságukat. Nyilvános rendezvényeket szerveztek, tüntetéseken, felvonulásokon vettek részt, demonstráltak a hatalom és a háború ellen. Megaláztatásból is jutott nekik bőven. Belgrád főterén, a Köztársaság téren a hazafiak leköpdösték őket, a hivatalos sajtó pedig Szerbia ellenségének kiáltotta ki ezeket az elszánt nőket. Napjainkban sincs sokkal jobb sorsuk. Néhány héttel ezelőtt Belgrád központjában megemlékezést tartottak a srebrenicai népirtásról, amikor is szélsőjobb csoportokhoz tartozók bántalmazták őket. Megjegyzendő, hogy a szélsőjobb tüntetés megtartására a rendőrség engedélyével került sor. Staša Zajević a szervezet koordinátora a Borbának adott nyilatkozatában köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy a hatalmon levő politikusoknak eszük ágában sincs szembenézni a múlttal. Főképpen Boris Tadić köztársasági elnököt vádolja, mondván, hogy nem tesz különbséget a fasizmus és az antifasizmus között, és a Szerb Tudományos Akadémia dinoszauruszainak hatása alá került.
Lássuk a szólistákat!
Kezembe került a Szülőföld Alap által kedvezményezett vajdasági magyar intézmények, szervezetek listája. Úgy tűnik, hogy magától értetődő, miszerint a Pannon kereskedelmi magánrádió a listavezetők között van, mivel, úgymond, ez az intézmény elsőrangú nemzeti fontossággal bír. Gerold László jogosan kérdez, miért nincs a Magyar Tanszék az elsőrangú nemzeti fontosságú intézmények között? Ezek után még a tanszék bírálói is felkapják a fejüket, és joggal kérdezik: mi történik itt voltaképpen? Abszurd helyzet születik, a „hivatalos lista” szerint a tanszék ugyanis elvesztette fontosságát. Tételezzük fel, hogy a lista megfogalmazóinak igaza van. Akkor pedig nem is értem, miért körülötte csattognak a villámok, hiszen e devalvált tanszéket groteszk dolog lenne bírálni, lista szerint ugyanis garmadával vannak fontosabbak. Miért vesztegessük az időt a harmadhegedűsök bírálatával, nézzük inkább a szólistákat. Mondhatná valaki, hogy a tanszékről a szerb államnak kellene gondoskodnia, mely érvet ugye méltányolni is lehetne, ha nem lennének a támogatottak között olyan intézmények meg sajtótermékek, amelyekről szintén a szerb államnak kellene gondoskodnia. Tehát nincsenek következetes mércék. Elvek híján előtérbe kerül a nepotizmus, a párthovatartozás. Sajnos, hiányzik a nevesítés, vagyis az, hogy helyi szinten kik döntenek, továbbá név szerint kik a kedvezményezettek és kik a tulajdonosok. Miért ne tudhatná a köznép, hogy kiknek a kezébe kerülnek a közpénzek? A Szülőföld Alap listáján azonban minden anonim. A magyar ember nem titkolja a nevét meg a vezetéknevét, nyílt tekintettel néz szembe a világgal, írta az egyik buzgó írástudó. Akkor hát, miért nincs így? Nem kell ehhez nagy bátorság, csak némi tisztesség. Előbb vagy utóbb, ezt is nyilvánosságra kell hozni, hogy a jövendőbeli eszmetörténészeink tudják, kiknek a kezében volt a kisebbségi hatalom. Kik a felelősek az identitáspolitikáért? Kik érdemelnek dicséret, vagy bírálatot? Kiktől függött minden? Nehogy bárkinek is eszébe jusson, hogy a „független értelmiségieken” verje el a port, egyszer ugyanis tudomásul kell venni, hogy a múltban is, ma is a felelősség azoké, akiknek kezében hatalom van, tehát rendelkeznek közpénzekkel. A véleménnyel vitázni szokás, ám a közfunkciókat hordózói felelősséggel tartoznak. Nálunk viszont azokat vonjuk felelősségre, akiknek nincs hatalmuk.  Sajnos, eszmetörténészeink nagyon óvatosan kezelik a kérdést, – ide s tova közel húsz éve – a hatalom aktuális képviselőivel úgy bánnak, mint a hímes tojással. Így volt ez az egypártrendszerben is, akkor is ez volt az elvárás. Az akkori funkcionáriusok akkor is azt mondogattál, hogy a „partvonalról” senki sem szóljon közbe. Így van ez az új csúccsal is, amely – közel húsz év után, – mellesleg, húsz év nem kis idő! – menekül a felelősségtől. Mindig más a vétkes.  A legkönnyebb, persze, a többségi hatalomra hárítani a felelősséget, ám továbbra is annak foteljeiben üldögélni. Ez a hatalom, persze, nem ártatlan, de saját hibáinkkal is számolni kell. Itt jegyezném meg, hogy mint ismeretes rohamosan csökken a magyar tagozatra iratkozó diákok létszáma? A szülők tömegesen a szerb nyelvű tagozatokra íratják gyermekeiket? Mit tettek a különböző közpénzekből élő, „kiemelt fontosságú nemzeti intézmények, szervezetek”, hogy a folyamatot leállítsák? Vagy vegyük elő Mirnics Károly legutóbbi demográfiai adatait. A hetvenes években, vagyis a titói korszakban hat-hét ezer magyar gyermek született, a kilencvenes évek elején ez a szám 3760-ra csökkent. 2007-ben pedig már csak 2333 újszülött magyarról beszélhetünk. A titói rendszer bűnei közé tartozik, hogy stimulálta az asszimilációt, olvasom. Az akkori kisebb vagy nagyobb funkcik gyorsan betagosodtak valamelyik kisebbségi pártba, akik nem, azokra a gyehenna várt. Megkapta a magáét az akkori pozícionált értelmiségi elit is. Helyes, a kritika soha sem árt, habár a túlbuzgók sokszor azokat állították fókuszba, akik semmiféle hatalommal nem rendelkeztek. Egészen furcsa helyzetek születtek, a tegnapi funkci, most már új funkciként bírálta azokat, akiket tegnap is bíráltak a funkcik. A bátor kritikusok, akkor miért nem merik szóvá tenni a mai politikai elit kritikáját, a mai pozícionált értelmiségi funkcionáriusok felelősségét, hiszen az ő teljesítményük a titoista elitnél sokkal rosszabb. Nos, ezért kellene egyszer elszámolni. Időben, míg nem késő, nehogy húsz év múlva kelljen a múltat számon kérni.
A megvádolt Móricz Zsigmond
A nagy falusi úri muri közben két magyar, mint két vasfejű kos verték fejbe egymást. A zenekar húzta a talpalávalót, a nép táncolt és teli tüdővel dalolászott. A lovak doboltak és nyerítgettek, a tehenek bőgtek, mígnem az egyik tusakodó férfiú el nem ordította magát. „Ez a magyar faj!”. Egy jó szava sincs a falujáról, vádolta meg az akkori keresztény-nemzeti sajtó Móricz Zsigmondot.
Az autonómiáról
A hetvenes illetve a nyolcvanas években nem tartoztam a szélsőséges Vajdaság-pártiak közé. A tartomány autonómiáját magától értetődőnek tartottam, hiszen ebben a kulturális miliőben nevelkedtem, szocializálódtam, ez volt rám hatással. Egyszerre vonzott és taszított. Vonzott a sokszínűsége, a kulturális változatossága, amiben esélyt ismertem fel, viszont taszított a Vajdaságban fokozottan megnyilvánuló dogmatikus légkör. Az autonómia demokratikus alapelvét dogmatikus módszerekkel érvényesítették, vagyis az egész eszme nagy és feloldhatatlan ellentmondásra épült. Ez tette törékennyé és bizonytalanná. Milošević hatalma és a szerb nacionalizmus fellángolása után azonban rosszabb időszak következett. Az ellentmondásos autonómiát a fundamentalista centralizmus váltotta fel. Bekövetkezett a nagy pálfordulások kora. Értelmiségi körökben ijesztő volt a színeváltozás. Sok író, vajdasági akadémikus, értelmiségi, aki eddig „főfoglalkozású autonomista” volt, hirtelen az egységes Szerbia bajnoka lett. Akik ódákat zengtek a tartományi pártvezetőségről, még az autonómia gondolatát is gyalázták. A kegyeltekből diadalittas bosszúállók lettek. Ebben a nehéz helyzetben engem egyrészt Milošević tett autonomistává, másrészt a mindennapi tapasztalataim. Kiderült ugyanis, hogy azok a férfiak és nők, akik továbbra is hittek Vajdaság autonómiájában, konokul ragaszkodtak a demokratikus alapelvekhez, és semmiképpen sem kívántak csatlakozni a nacionalista őrülethez. Ha találkoztam valakivel, aki bevallotta, hogy autonómia-párti, abból megértettem, hogy nem nacionalista, és a demokratikus oldalon van. Sok régi baráttól búcsút kellett vennem, mert magával sodorta őket a nacionalizmus, köztük ugyan sokan Milošević ellenesek voltak, de ragaszkodtak azokhoz az alapelvekhez, amelyek Miloševićet győzelemre vitték. Ők azt gondolták, s gondolják ma is, hogy a gonoszt emberarcúvá lehet átszínezni. Számos régi barátot vesztettem el, de újakra találtam, akik egytől-egyik az autonómia hívei voltak. Lehet, hogy éppen a megpróbáltatás éveiben született meg az új demokratikus autonomista gondolat, amely felülmúlja a régit, amelyben az autonómia a demokrácia szinonimája lett. Éppen azoknak a fejében fogant meg, akiket az akkori hatalmi többség gyalázott, peremre szorított, emberi mivoltukban sértegetett, ellenségként tartott számon. Emberi méltóságból is velük rokonszenvezem.
Családi kör, 2009. július 30.
Közpénzek és felelősség
2009. július
A belgrádi dinoszauruszok
Ki ne emlékezne a Nők feketében nevű civilszervezetre? Azokban a törhetetlen tűnő Milosevici időkben nem győztem csodálni a bátorságukat. Nyilvános rendezvényeket szerveztek, tüntetéseken, felvonulásokon vettek részt, demonstráltak a hatalom és a háború ellen. Megaláztatásból is jutott nekik bőven. Belgrád főterén, a Köztársaság téren a hazafiak leköpdösték őket, a hivatalos sajtó pedig Szerbia ellenségének kiáltotta ki ezeket az elszánt nőket. Napjainkban sincs sokkal jobb sorsuk. Néhány héttel ezelőtt Belgrád központjában megemlékezést tartottak a srebrenicai népirtásról, amikor is szélsőjobb csoportokhoz tartozók bántalmazták őket. Megjegyzendő, hogy a szélsőjobb tüntetés megtartására a rendőrség engedélyével került sor. Staša Zajević a szervezet koordinátora a Borbának adott nyilatkozatában köntörfalazás nélkül kijelentette, hogy a hatalmon levő politikusoknak eszük ágában sincs szembenézni a múlttal. Főképpen Boris Tadić köztársasági elnököt vádolja, mondván, hogy nem tesz különbséget a fasizmus és az antifasizmus között, és a Szerb Tudományos Akadémia dinoszauruszainak hatása alá került.
Lássuk a szólistákat!
Kezembe került a Szülőföld Alap által kedvezményezett vajdasági magyar intézmények, szervezetek listája. Úgy tűnik, hogy magától értetődő, miszerint a Pannon kereskedelmi magánrádió a listavezetők között van, mivel, úgymond, ez az intézmény elsőrangú nemzeti fontossággal bír. Gerold László jogosan kérdez, miért nincs a Magyar Tanszék az elsőrangú nemzeti fontosságú intézmények között? Ezek után még a tanszék bírálói is felkapják a fejüket, és joggal kérdezik: mi történik itt voltaképpen? Abszurd helyzet születik, a „hivatalos lista” szerint a tanszék ugyanis elvesztette fontosságát. Tételezzük fel, hogy a lista megfogalmazóinak igaza van. Akkor pedig nem is értem, miért körülötte csattognak a villámok, hiszen e devalvált tanszéket groteszk dolog lenne bírálni, lista szerint ugyanis garmadával vannak fontosabbak. Miért vesztegessük az időt a harmadhegedűsök bírálatával, nézzük inkább a szólistákat. Mondhatná valaki, hogy a tanszékről a szerb államnak kellene gondoskodnia, mely érvet ugye méltányolni is lehetne, ha nem lennének a támogatottak között olyan intézmények meg sajtótermékek, amelyekről szintén a szerb államnak kellene gondoskodnia. Tehát nincsenek következetes mércék. Elvek híján előtérbe kerül a nepotizmus, a párthovatartozás. Sajnos, hiányzik a nevesítés, vagyis az, hogy helyi szinten kik döntenek, továbbá név szerint kik a kedvezményezettek és kik a tulajdonosok. Miért ne tudhatná a köznép, hogy kiknek a kezébe kerülnek a közpénzek? A Szülőföld Alap listáján azonban minden anonim. A magyar ember nem titkolja a nevét meg a vezetéknevét, nyílt tekintettel néz szembe a világgal, írta az egyik buzgó írástudó. Akkor hát, miért nincs így? Nem kell ehhez nagy bátorság, csak némi tisztesség. Előbb vagy utóbb, ezt is nyilvánosságra kell hozni, hogy a jövendőbeli eszmetörténészeink tudják, kiknek a kezében volt a kisebbségi hatalom. Kik a felelősek az identitáspolitikáért? Kik érdemelnek dicséret, vagy bírálatot? Kiktől függött minden? Nehogy bárkinek is eszébe jusson, hogy a „független értelmiségieken” verje el a port, egyszer ugyanis tudomásul kell venni, hogy a múltban is, ma is a felelősség azoké, akiknek kezében hatalom van, tehát rendelkeznek közpénzekkel. A véleménnyel vitázni szokás, ám a közfunkciókat hordózói felelősséggel tartoznak. Nálunk viszont azokat vonjuk felelősségre, akiknek nincs hatalmuk.  Sajnos, eszmetörténészeink nagyon óvatosan kezelik a kérdést, – ide s tova közel húsz éve – a hatalom aktuális képviselőivel úgy bánnak, mint a hímes tojással. Így volt ez az egypártrendszerben is, akkor is ez volt az elvárás. Az akkori funkcionáriusok akkor is azt mondogattál, hogy a „partvonalról” senki sem szóljon közbe. Így van ez az új csúccsal is, amely – közel húsz év után, – mellesleg, húsz év nem kis idő! – menekül a felelősségtől. Mindig más a vétkes.  A legkönnyebb, persze, a többségi hatalomra hárítani a felelősséget, ám továbbra is annak foteljeiben üldögélni. Ez a hatalom, persze, nem ártatlan, de saját hibáinkkal is számolni kell. Itt jegyezném meg, hogy mint ismeretes rohamosan csökken a magyar tagozatra iratkozó diákok létszáma? A szülők tömegesen a szerb nyelvű tagozatokra íratják gyermekeiket? Mit tettek a különböző közpénzekből élő, „kiemelt fontosságú nemzeti intézmények, szervezetek”, hogy a folyamatot leállítsák? Vagy vegyük elő Mirnics Károly legutóbbi demográfiai adatait. A hetvenes években, vagyis a titói korszakban hat-hét ezer magyar gyermek született, a kilencvenes évek elején ez a szám 3760-ra csökkent. 2007-ben pedig már csak 2333 újszülött magyarról beszélhetünk. A titói rendszer bűnei közé tartozik, hogy stimulálta az asszimilációt, olvasom. Az akkori kisebb vagy nagyobb funkcik gyorsan betagosodtak valamelyik kisebbségi pártba, akik nem, azokra a gyehenna várt. Megkapta a magáét az akkori pozícionált értelmiségi elit is. Helyes, a kritika soha sem árt, habár a túlbuzgók sokszor azokat állították fókuszba, akik semmiféle hatalommal nem rendelkeztek. Egészen furcsa helyzetek születtek, a tegnapi funkci, most már új funkciként bírálta azokat, akiket tegnap is bíráltak a funkcik. A bátor kritikusok, akkor miért nem merik szóvá tenni a mai politikai elit kritikáját, a mai pozícionált értelmiségi funkcionáriusok felelősségét, hiszen az ő teljesítményük a titoista elitnél sokkal rosszabb. Nos, ezért kellene egyszer elszámolni. Időben, míg nem késő, nehogy húsz év múlva kelljen a múltat számon kérni.
A megvádolt Móricz Zsigmond
A nagy falusi úri muri közben két magyar, mint két vasfejű kos verték fejbe egymást. A zenekar húzta a talpalávalót, a nép táncolt és teli tüdővel dalolászott. A lovak doboltak és nyerítgettek, a tehenek bőgtek, mígnem az egyik tusakodó férfiú el nem ordította magát. „Ez a magyar faj!”. Egy jó szava sincs a falujáról, vádolta meg az akkori keresztény-nemzeti sajtó Móricz Zsigmondot.
Az autonómiáról
A hetvenes illetve a nyolcvanas években nem tartoztam a szélsőséges Vajdaság-pártiak közé. A tartomány autonómiáját magától értetődőnek tartottam, hiszen ebben a kulturális miliőben nevelkedtem, szocializálódtam, ez volt rám hatással. Egyszerre vonzott és taszított. Vonzott a sokszínűsége, a kulturális változatossága, amiben esélyt ismertem fel, viszont taszított a Vajdaságban fokozottan megnyilvánuló dogmatikus légkör. Az autonómia demokratikus alapelvét dogmatikus módszerekkel érvényesítették, vagyis az egész eszme nagy és feloldhatatlan ellentmondásra épült. Ez tette törékennyé és bizonytalanná. Milošević hatalma és a szerb nacionalizmus fellángolása után azonban rosszabb időszak következett. Az ellentmondásos autonómiát a fundamentalista centralizmus váltotta fel. Bekövetkezett a nagy pálfordulások kora. Értelmiségi körökben ijesztő volt a színeváltozás. Sok író, vajdasági akadémikus, értelmiségi, aki eddig „főfoglalkozású autonomista” volt, hirtelen az egységes Szerbia bajnoka lett. Akik ódákat zengtek a tartományi pártvezetőségről, még az autonómia gondolatát is gyalázták. A kegyeltekből diadalittas bosszúállók lettek. Ebben a nehéz helyzetben engem egyrészt Milošević tett autonomistává, másrészt a mindennapi tapasztalataim. Kiderült ugyanis, hogy azok a férfiak és nők, akik továbbra is hittek Vajdaság autonómiájában, konokul ragaszkodtak a demokratikus alapelvekhez, és semmiképpen sem kívántak csatlakozni a nacionalista őrülethez. Ha találkoztam valakivel, aki bevallotta, hogy autonómia-párti, abból megértettem, hogy nem nacionalista, és a demokratikus oldalon van. Sok régi baráttól búcsút kellett vennem, mert magával sodorta őket a nacionalizmus, köztük ugyan sokan Milošević ellenesek voltak, de ragaszkodtak azokhoz az alapelvekhez, amelyek Miloševićet győzelemre vitték. Ők azt gondolták, s gondolják ma is, hogy a gonoszt emberarcúvá lehet átszínezni. Számos régi barátot vesztettem el, de újakra találtam, akik egytől-egyik az autonómia hívei voltak. Lehet, hogy éppen a megpróbáltatás éveiben született meg az új demokratikus autonomista gondolat, amely felülmúlja a régit, amelyben az autonómia a demokrácia szinonimája lett. Éppen azoknak a fejében fogant meg, akiket az akkori hatalmi többség gyalázott, peremre szorított, emberi mivoltukban sértegetett, ellenségként tartott számon. Emberi méltóságból is velük rokonszenvezem.
Családi kör, 2009. július 30.