Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. június 16., kedd
Ahogy látom, a kommunizmust már a kékharisnyák is kiátkozzák. Fasisztának lenni hősiesség, kommunistának lenni szégyen. Az előbbi romantikus gesztus, az utóbbi gyalázatos meggyőződés, amit legjobb titokban tartani. Az új osztály a rendbontó kommunista eszméktől tart leginkább. Ha azt hallják, hogy kommunizmus, rögtön a sztálinizmussal fenyegetnek, vagy pedig a reálszocializmus csődjével bizonyítják a kommunizmus lehetetlenségét. Azt azonban észrevettem, hogy az egyszerű emberek lelkében maradt valami a kommunista álomból. Létezik a társadalomban valamiféle apokrif, titkos kommunizmus, csak az egyszerű emberek nem merik kimondani, az értelmiségi arisztokrácia pedig örül, hogy megtűrik a rablókapitalizmusban. Az értelmiségiekben nagyobb a félelem, mint az átlagemberekben. Ők pontosan ismerik a határokat. Alig akad rendszerkritikus értelmiségi, a legbátrabbak is csak az emberarcú kapitalizmus keretein belül maradnak. Emberarcú kapitalizmus? Fából vaskarika, mondaná Slavuj Žižek. Ebben a kontextusban nem csoda, hogy Sinkó Ervint száműzték szellemi világunkból, száműzték, de nem tudják, hova száműzzék. Még a száműzetésre sincs számára hely. Hova száműzzék a hontalan Sinkó Ervint? Ezekkel a kérdésekkel kezdem a Sinkó-monodrámámat. És persze, egészen más kontextusban kell fogalmaznom. Witold Gombrowicz egyik gondolata akár az új kontextus kulcsa is lehetne: „Az igazi kommunizmus annak az erkölcsi érzéknek a gyötrelme, amely tudatosította magában a társadalmi igazságtalanságot és többé nem tudja elfelejteni; mert az igazságtalanság felzabálja máját, akár Prometheusnak”