Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. április 26., vasárnap
Vizsgálom magamat, és észreveszem, hogy alábbhagyott az utazási vágyam. Engem is meglep, hogy milyen sztoikusan viselem el a karantént. Eliramlott a nagy utazások korszaka. Márai az 1936-ban irt Napnyugati őrjáratban hasonló érzést tett szóvá. „…hurokba kerültem és csodák csodájára nem akarok szabadulni”. Kelletlenkedve veszem tudomásul, attól félek, ezzel is elismerem az élettel szembeni vereségem. Egyre kevesebbet ellenkezem a sorsommal, ezzel magyarázható az is, hogy rezignáltam figyelem városom szellemi hanyatlását. Eddig sem kedveltem az érzelmes áradásokat a szülőföldről, mindig is gyanakodtam a dagályos lokálpatriotizmusban. Továbbra is kitartok ennél, azzal a különbséggel, hogy csendben visszahúzódom. Sztoikusan viselem el a velem történteket. Egykedvűen tudomásul veszem az apológiákat a szülőföldről. Nincs visszataszítóbb mint rezgő hangon dicsérni egy várost vagy egy tájat. A hazát. A nemzetet. Ezek a kötődések bensőséges személyes ügyeim lettek. Nem dicsekszek velük, fájdalommal élem át őket. Csak akkor villan meg a szemem, ha olvasom, hogy miközben Olaszországban a halál kaszál, a polgárok antifasiszta dalt, a Bella chiaot énekelték.