2020. április 2., csütörtök
Emlékezzünk! Az 1918-1920 között dühöngő spanyolnátha-járványnak csak Európában több mint kétmillió áldozata volt. A halál beálltát a vírus szövődménye a tüdőgyulladás idézte elő. A vírus megbosszulta a nacionalista Európát. Sokan félnek attól, hogy a koronavírus nem csupán az embert támadja meg, hanem a demokráciát is. Könnyű lenne a koronavírusra hárítani a felelősséget a demokrácia haláláért, megfeledkezve arról, hogy már évekkel ezelőtt kezdtük ásni a sírját. A felvilágosodás halott, mondogattuk. Kant halott tettük hozzá. Marx halott, ordítoztuk diadalmasan a köztereken. A baloldal halott, hangoztatták a narciszoid széplelkek szalonjaiban. A lázadás halott, állapították meg a feltörekvő új yuppiek tudományos konferenciáin. Az új Nárciszok bejelentették, hogy ők szabadon élik az életüket a saját öncélú buborékjaikban, párbeszéd nincs, nyílt színen nem fognak szembenézni az ellenféllel, vesszen a világ, csak a buborékot ne érje károsodás. Ezek után a koronavírust nem kiáltanám ki bűnbaknak, a kollektív konformizmus már régen megszülte a diktatúra utáni vágyakozást. Csupán arról van szó, hogy a hataloméhes politikusok visszaélnek a járványveszéllyel, elhintik azt a gondolatot, hogy csakis az erős kéz szabadít meg bennünket a gonosztól. A tömegérzelmek továbbra is sebezhetők. Érdemes újra elővenni Jean Amery esszéit, amelyekben a boszniai háború ideje alatt Hitler poszthumusz győzelméről beszél. „Semmi sem hegedt be, s ami talán olybá tűnt, mintha kezdene begyógyulni, elfertőződött sebként újra felszakadt”. Ezt írta 1976 telén. A mondat manapság még baljósabban hangzik, mint akkor, csak jó lenne tudomásul venni. A felejtés cinkoskodás a gonosszal. Vajon az én nemzedékem nem éppen a hetvenes években élvezte a felelőtlenség előnyeit? Emiatt már 1991 körül mardosni kezdett a lelkiismeretfurdalás. Az Exterritóriumban számot adtam erről is. Vajon nem történt ugyanaz velünk is, mint Stefan Zweig nemzedékével a századelőn? Vajon nem nehezedett-e fiatalságunk lelkére a tisztességtelen és lelkileg egészségtelen elhallgatás? Vajon a hetvenes években, vagyis az ólomidők kezdetén nem gubództunk-e be az irodalmi ambíciónkba? A kellemes és élvezetes irodalmi buborékba? Aztán a koronavírus fejbe kólintott bennünket, „ránk omlottak a falak”, „beszakadt a fejünk fölött a tető”, mi pedig a „szabadság hanyatlásának” mérgezett levegőjében fogyasztjuk a felelőtlenség korának túlérett gyümölcseit.