Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. március 30., hétfő
„A múlt sosem hal meg. Még csak el sem múlik”. Az egyre szorongatóbb Faulkner-idézetre gondolok Slobodan Šnajder Meghalni Horvátországban című esszéjét olvasgatva. A szerző megvallja, hogy valójában nem is folytatott érdemleges párbeszédet az apjával. Ismertük-e az apánkat, tűnődöm, miközben követem az eltűnt apja után nyomozó Šnajdert. Az apák hallgattak, mi pedig más eszményeket kergettünk. Földrengéseket kellett átélnünk, hogy felismerjük, hogyan rengett a föld apánk és nagyapánk lába alatt. Számomra az ország széthullása és a háborút kirobbantó ordas eszmék jelentették az első földrengést. (Hogy a mai napig nem tudjuk, mi történt velünk, annak legjobb bizonyítéka, hogy sok regény született a háborúról, de a mögöttük rejlő ordas eszmékről alig-alig.) Nincs többé jogunk a felejtésre, jelzik a múltszorongással vívódó napjainkban megszülető regények. Az irodalom mégis elszámol a 20. századdal, főleg annak az utolsó harmadával, amelyet sokan a „szójátékok korának” is neveznek. Hová lett a belle époque esztétikája? Legutóbbi művemben, a Temetetlen múltunkban próbálkoztam ezzel az elszámolással, amelyben a század ijesztő arca tárul fel. A rendszerváltás eufóriájában én is hajlamos voltam elhinni, hogy 1989-ben befejeződött a véres 20. század, három évtized múlva beláttam túl korai volt a remény. Fel sem tudnám sorolni azoknak a nagy európai íróknak a neveit, akik ugyanerre a beismerésre jutottak. Nem! A múltszorongásom oka az, hogy a múlt nem múlt el, ami főleg az emlékezetet veszélyeztethető autokrata rendszerek megszilárdítása idején derül ki. Tcvetan Todorov szerint az emlékezetet azok a totalitárius hatalmak veszélyeztetik, amelyek előírják, hogy mire emlékezzünk, és mire ne. Ismerjük meg végre apáinkat, hogy lássuk mi leselkedik ránk.