Keserű derű

Keserű derű

2009. július

Művelni a kertet

A-val kiköltöztünk Temerinbe. Ő egész nap tesz-vesz, én pedig nekiveselkedtem a fűnyírásnak. Tíz évvel ezelőtt – a NATO-légitámadások idején –is megnyugvást kerestem a kertben. Ott vagyok ismét, mint anno, az Exterritórium című esszéregényem utolsó sorainál. A habzó víz a fürdőszobában. Tiszta pizsama. Kis utazótáska. Borotvakrém, zsilett… Öltönyre többé nincs szükségem, nyakkendőre sem. „Nemsokára megvirrad, jó lenne aludni egy kicsit, legalább egy pár órát, hogy reggel a fűnyíróval rendbe hozd a pázsitot, bizonyára utána az íróasztal mellé ülsz, és beleborzadsz: milyen szépen megművelted a kertet”. Nem, dehogyis a háborúról szól ez a könyv, hiszen a Voltaire-re való utalással lepleztem le magam; inkább arról a kertről, amit művelnem kellett, mert arra ítéltettem, hogy tevékenykedjek, olyannyira míg a végén beleborzadok.

A Judit utóélete

Az emberpróbáló kánikula ellenére is nekivágok a belgrádi útnak, hogy a Danilo Kišről dokumentumfilmet készítő Vitomir Zupanc kamerája elé álljak. Dr. Miroslav Ilić barátom készségesen felajánlja segítségét, és az ő személygépkocsijával utazunk Belgrádba. Számomra ez idáig ismeretlen utakon autózunk. A kis szerémségi falvak utcáin dinnyehegyek, ugyanis a termelők nem tudnak mit kezdeni a terméssel. A dinnyehegyek mellett, rengeteg idénygyümölcsöt is kínálnak, ami ha a nyakukon marad, mind odavész. Az utcák kihaltak. A filmet a belgrádi Dekontaminációs Kulturális Központban forgatják. Amint megérkezünk. belépek a terembe, ahol éppen Filip David áll a kamera előtt. Amint befejezik a felvételt, váltok vele néhány szót, miközben nyomban folytatódik a forgatás, mert engem szólítanak. A feltett kérdésekre válaszolva szemem előtt peregnek a jelenetek. Főleg az utolsó találkozás eleven. Danilo halála előtt, egy forró nyári délutánon találkoztunk, épp a Judit című drámám belgrádi bemutatója előtt. Želimir Žilnik rendező barátommal a lakásán kerestük fel, hogy aztán együtt menjünk a premierre. Emlékszem, a dolgozószobájában üresen tátongtak a könyvespolcok. Tudtam, hogy súlyos beteg, de ezt a tényt, teljes lényével cáfolni igyekezett: rendíthetetlen optimista volt. Tervei voltak. A Milošević által felpergetett nacionalizmusnak szándékozott hadat üzenni. Azzal érvelt, hogy emiatt tér vissza Párizsból Belgrádba. Úgy tűnt mintha a polcok konokul várták volna a köteteket, mert az Anatómiai lecke szerzője utolsó csatáját szándékozott megvívni. Együtt kocsikáztunk a filmvárosba, a bemutató helyszínére. Időközben Újvidékről megérkezett Aleksandar Tišma is. A bemutató után sokáig üldögéltünk és beszélgettünk. Kis lázadozott, mert semmivel sem tudott megbékélni. Tišma sztoikus volt, az elkerülhetetlen végzetről beszélt. Ezt a nacionalizmust nem lehet leállítani, mert elemi erővel tör fel, ismételgette. Mindketten az utolsó jugoszláv írónak nevezték magukat, mindkettőjükben eleven volt a zsidóság tudata, mindkettőjükben a hontalanság érzete eresztett gyökeret, mivel túlságosan szűknek tartották úgy a zsidó mint a szerb világot. A vitában Kiš pártján voltam, mire Tišma saját drámám konklúziójával szembesített. Vagy nem te írtad –  szegezte mellemnek a kérdést – hogy azt, aki szembeszáll Holofernesszel megbélyegzik, kurvának kiáltják ki, s Holofernesz szálláscsinálói lesznek az ítélőbírái? Csak drámát írtam, minek után kiderült, hogy az életben is így van.  Máskülönben ma már Tišmának adnék igazat.

Víkend-hősök

A kilencvenes évek első fele a furcsa búcsúzások ideje volt. Sziveri János 1990-ben halt meg. Ö volt köztem és a fiatalabb nemzedék közötti összekötő kapocs. Hogy előtte mi játszódott le a vajdasági szellemi életben, azt ő pontosan megfogalmazta a Keresztury Tibornak adott interjújában (Alföld, 1989. 11. szám). Az interjút immár senki sem emlegeti, apokrif szöveg lett, mert miként akkor is, ma is leleplező erővel hat. Röviddel ezután Újvidékről eltávozott több fiatal magyar író, beköszöntött az idő, amikor a múltat kész luxus volt feszegetni, ami főleg azoknak kedvezett, akik a múltat akarták meghamisítani. Belgrád arculata is megváltozott. Hová tűnt az a lezser, kissé anarchikus, rebellis közép-kelet-európai rebellis város, a kelet-közép-európai kedvenc találkozási helye? Valaha Michnik baktatott az utcáin, most subarás, mogorva férfiak. Azelőtt gyakran jártam oda, 1990-től azonban egyre ritkábban. Oda is búcsúzni mentem,. Egyik alkalommal a Jugoszláv Drámai Színház előtt Mirko Kovačcsal találkoztam. Vele és Filip Daviddal a színház kávézójának a teraszán a karcsú tonetszékeken üldögéltünk és kitűnő presszókávét ittunk. Mirko közölte velünk, hogy rövidesen távozik, mert kibírhatatlannak tartja az eluralkodott nacionalista légkört. Kérdőn Fityóra pillantottam. Én maradok, mondta higgadtan. Ugyanilyen kiegyensúlyozottan viselkedett, 1992-ben is, amikor eltávolították a munkahelyéről, a belgrádi televízióból. Egyazon napon ebrudalták ki őt is, engem is. A fura egybeesés után aztán ismét összejöttünk. Nyomban meg kérdezte, hogy érzem magam újdonsült munkanélküliként. A rá jellemző nyugalommal, válaszoltam. Jól. Senki sem zaklat, nem csörömpöl a telefon, senki sem keres, végre, egyedül maradtam önmagammal. Nem így ő. Na, és az íróstársak? Nem tiltakoznak, kérdezte. Nem, válaszoltam. Ő egészen másképp élte át azokat a napokat. A belgrádi sajtó, a független értelmiségiek sorra tiltakozott. Ah, válaszoltam 1993. tavaszán, nálunk ez főbenjáró bűn lenne. A független értelmiségieket a nemzetárulókkal azonosítják.  Természetes, vágott közbe Filip David, hogy tisztázza a félreértést, Milošević ideológusai Belgrádban is ezt szajkózzák. Nem az ő híveiről beszélek, hanem, az úgynevezett ellenfeleiről, válaszoltam. Ebből megértette, hogy kisebbségben lenni teljesen abszurd dolog. Mirko Kovačra terelte a szót, akivel rendszeres telefonkapcsolatban van, írásaiban tiltakozik a szégyenletes elbocsátás ellen. Később olvastam Kovać írásait, amelyekben példaképnek nevezte Filip Davidot. Ez a történet fordul meg a fejemben, amikor az eltávozott, de időnként hazalátogató kollegáim nyilatkozatait olvasom. Vagy megnyilatkozásaikat hallgatom a rádióban. Ahányszor szólnak mindig aprólékosan ecsetelik a kisebbség és a közösség iránti hűség fontosságát. Úgy van, kisebbséginek lenni abszurd dolog, és igazat kell adnom Makkai püspöknek: elviselhetetlen. Azért is maradtam itt, mert abszurd és elviselhetetlen. Már nem háborgok, ha efféle következetlenséggel találkozom, mert van abban némi humor is. Szórakoztató tud lenni.  Most éppen azon derülök, amint a pártértelmiségiek gyanúsítgatják azokat, akik Vajdaságot mondanak, miközben pártjukat nem nevezik délvidékinek. A szocialistákat szidalmazzák, de velük léptek, vagy lépnek koalícióba. Ám legyen, ha másra nincs mód. Csak ne beszéljenek úgy, mintha minden másképpen lenne.

Tömjén és számítógép

A www.slobodnavojvodina.org honlapon Szerbhorváth György remek glosszája: röntgenfelvétel a mai Demokrata Pártról. Ugyanott Bozsik Péter verssora: „A számító gépekből tömjén füstölög”. Röntgenfelvétel a mai Szerbiáról. Domonkos István és Sziveri János jut eszembe. Ők tudtak még ilyen kegyetlen pontossággal verset írni.

Mindenki, mindenkivel

A Szerbiai Szocialista Párt megünnepelte fennállásának 19. esztendejét. A meghívottak között volt Boris Tadić köztársasági elnök is, aki ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a kockázatokat vállalni kell. Kíváncsi vagyok, hogy a szocialista párt háborús hangvételű újságírói miként fogják kommentálni a nemzeti egység erősítését szolgáló történelmi megbékélést, viszont tapasztalom, hogy a szocialisták lassan, de biztosan nyomulnak előre. Tomislav Nikolić is elégedett. Pártja a Szerb Haladó Párt népszerűsége megelőzte a Demokrata Pártot. Ki tudja, talán egy szép napon, Tadić koalíciós partnere lehet még, merthogy az egység mindennél fontosabb.

2009. július

A-val kiköltöztünk Temerinbe. Ő egész nap tesz-vesz, én pedig nekiveselkedtem a fűnyírásnak. Tíz évvel ezelőtt – a NATO-légitámadások idején –is megnyugvást kerestem a kertben. Ott vagyok ismét, mint anno, az Exterritórium című esszéregényem utolsó sorainál. A habzó víz a fürdőszobában. Tiszta pizsama. Kis utazótáska. Borotvakrém, zsilett… Öltönyre többé nincs szükségem, nyakkendőre sem. „Nemsokára megvirrad, jó lenne aludni egy kicsit, legalább egy pár órát, hogy reggel a fűnyíróval rendbe hozd a pázsitot, bizonyára utána az íróasztal mellé ülsz, és beleborzadsz: milyen szépen megművelted a kertet”. Nem, dehogyis a háborúról szól ez a könyv, hiszen a Voltaire-re való utalással lepleztem le magam; inkább arról a kertről, amit művelnem kellett, mert arra ítéltettem, hogy tevékenykedjek, olyannyira míg a végén beleborzadok.

Az emberpróbáló kánikula ellenére is nekivágok a belgrádi útnak, hogy a Danilo Kišről dokumentumfilmet készítő Vitomir Zupanc kamerája elé álljak. Dr. Miroslav Ilić barátom készségesen felajánlja segítségét, és az ő személygépkocsijával utazunk Belgrádba. Számomra ez idáig ismeretlen utakon autózunk. A kis szerémségi falvak utcáin dinnyehegyek, ugyanis a termelők nem tudnak mit kezdeni a terméssel. A dinnyehegyek mellett, rengeteg idénygyümölcsöt is kínálnak, ami ha a nyakukon marad, mind odavész. Az utcák kihaltak. A filmet a belgrádi Dekontaminációs Kulturális Központban forgatják. Amint megérkezünk. belépek a terembe, ahol éppen Filip David áll a kamera előtt. Amint befejezik a felvételt, váltok vele néhány szót, miközben nyomban folytatódik a forgatás, mert engem szólítanak. A feltett kérdésekre válaszolva szemem előtt peregnek a jelenetek. Főleg az utolsó találkozás eleven. Danilo halála előtt, egy forró nyári délutánon találkoztunk, épp a Judit című drámám belgrádi bemutatója előtt. Želimir Žilnik rendező barátommal a lakásán kerestük fel, hogy aztán együtt menjünk a premierre. Emlékszem, a dolgozószobájában üresen tátongtak a könyvespolcok. Tudtam, hogy súlyos beteg, de ezt a tényt, teljes lényével cáfolni igyekezett: rendíthetetlen optimista volt. Tervei voltak. A Milošević által felpergetett nacionalizmusnak szándékozott hadat üzenni. Azzal érvelt, hogy emiatt tér vissza Párizsból Belgrádba. Úgy tűnt mintha a polcok konokul várták volna a köteteket, mert az Anatómiai lecke szerzője utolsó csatáját szándékozott megvívni. Együtt kocsikáztunk a filmvárosba, a bemutató helyszínére. Időközben Újvidékről megérkezett Aleksandar Tišma is. A bemutató után sokáig üldögéltünk és beszélgettünk. Kis lázadozott, mert semmivel sem tudott megbékélni. Tišma sztoikus volt, az elkerülhetetlen végzetről beszélt. Ezt a nacionalizmust nem lehet leállítani, mert elemi erővel tör fel, ismételgette. Mindketten az utolsó jugoszláv írónak nevezték magukat, mindkettőjükben eleven volt a zsidóság tudata, mindkettőjükben a hontalanság érzete eresztett gyökeret, mivel túlságosan szűknek tartották úgy a zsidó mint a szerb világot. A vitában Kiš pártján voltam, mire Tišma saját drámám konklúziójával szembesített. Vagy nem te írtad –  szegezte mellemnek a kérdést – hogy azt, aki szembeszáll Holofernesszel megbélyegzik, kurvának kiáltják ki, s Holofernesz szálláscsinálói lesznek az ítélőbírái? Csak drámát írtam, minek után kiderült, hogy az életben is így van.  Máskülönben ma már Tišmának adnék igazat.

A kilencvenes évek első fele a furcsa búcsúzások ideje volt. Sziveri János 1990-ben halt meg. Ö volt köztem és a fiatalabb nemzedék közötti összekötő kapocs. Hogy előtte mi játszódott le a vajdasági szellemi életben, azt ő pontosan megfogalmazta a Keresztury Tibornak adott interjújában (Alföld, 1989. 11. szám). Az interjút immár senki sem emlegeti, apokrif szöveg lett, mert miként akkor is, ma is leleplező erővel hat. Röviddel ezután Újvidékről eltávozott több fiatal magyar író, beköszöntött az idő, amikor a múltat kész luxus volt feszegetni, ami főleg azoknak kedvezett, akik a múltat akarták meghamisítani. Belgrád arculata is megváltozott. Hová tűnt az a lezser, kissé anarchikus, rebellis közép-kelet-európai rebellis város, a kelet-közép-európai kedvenc találkozási helye? Valaha Michnik baktatott az utcáin, most subarás, mogorva férfiak. Azelőtt gyakran jártam oda, 1990-től azonban egyre ritkábban. Oda is búcsúzni mentem,. Egyik alkalommal a Jugoszláv Drámai Színház előtt Mirko Kovačcsal találkoztam. Vele és Filip Daviddal a színház kávézójának a teraszán a karcsú tonetszékeken üldögéltünk és kitűnő presszókávét ittunk. Mirko közölte velünk, hogy rövidesen távozik, mert kibírhatatlannak tartja az eluralkodott nacionalista légkört. Kérdőn Fityóra pillantottam. Én maradok, mondta higgadtan. Ugyanilyen kiegyensúlyozottan viselkedett, 1992-ben is, amikor eltávolították a munkahelyéről, a belgrádi televízióból. Egyazon napon ebrudalták ki őt is, engem is. A fura egybeesés után aztán ismét összejöttünk. Nyomban meg kérdezte, hogy érzem magam újdonsült munkanélküliként. A rá jellemző nyugalommal, válaszoltam. Jól. Senki sem zaklat, nem csörömpöl a telefon, senki sem keres, végre, egyedül maradtam önmagammal. Nem így ő. Na, és az íróstársak? Nem tiltakoznak, kérdezte. Nem, válaszoltam. Ő egészen másképp élte át azokat a napokat. A belgrádi sajtó, a független értelmiségiek sorra tiltakozott. Ah, válaszoltam 1993. tavaszán, nálunk ez főbenjáró bűn lenne. A független értelmiségieket a nemzetárulókkal azonosítják.  Természetes, vágott közbe Filip David, hogy tisztázza a félreértést, Milošević ideológusai Belgrádban is ezt szajkózzák. Nem az ő híveiről beszélek, hanem, az úgynevezett ellenfeleiről, válaszoltam. Ebből megértette, hogy kisebbségben lenni teljesen abszurd dolog. Mirko Kovačra terelte a szót, akivel rendszeres telefonkapcsolatban van, írásaiban tiltakozik a szégyenletes elbocsátás ellen. Később olvastam Kovać írásait, amelyekben példaképnek nevezte Filip Davidot. Ez a történet fordul meg a fejemben, amikor az eltávozott, de időnként hazalátogató kollegáim nyilatkozatait olvasom. Vagy megnyilatkozásaikat hallgatom a rádióban. Ahányszor szólnak mindig aprólékosan ecsetelik a kisebbség és a közösség iránti hűség fontosságát. Úgy van, kisebbséginek lenni abszurd dolog, és igazat kell adnom Makkai püspöknek: elviselhetetlen. Azért is maradtam itt, mert abszurd és elviselhetetlen. Már nem háborgok, ha efféle következetlenséggel találkozom, mert van abban némi humor is. Szórakoztató tud lenni.  Most éppen azon derülök, amint a pártértelmiségiek gyanúsítgatják azokat, akik Vajdaságot mondanak, miközben pártjukat nem nevezik délvidékinek. A szocialistákat szidalmazzák, de velük léptek, vagy lépnek koalícióba. Ám legyen, ha másra nincs mód. Csak ne beszéljenek úgy, mintha minden másképpen lenne.

A www.slobodnavojvodina.org honlapon Szerbhorváth György remek glosszája: röntgenfelvétel a mai Demokrata Pártról. Ugyanott Bozsik Péter verssora: „A számító gépekből tömjén füstölög”. Röntgenfelvétel a mai Szerbiáról. Domonkos István és Sziveri János jut eszembe. Ők tudtak még ilyen kegyetlen pontossággal verset írni.

A Szerbiai Szocialista Párt megünnepelte fennállásának 19. esztendejét. A meghívottak között volt Boris Tadić köztársasági elnök is, aki ünnepi beszédében hangsúlyozta, hogy a kockázatokat vállalni kell. Kíváncsi vagyok, hogy a szocialista párt háborús hangvételű újságírói miként fogják kommentálni a nemzeti egység erősítését szolgáló történelmi megbékélést, viszont tapasztalom, hogy a szocialisták lassan, de biztosan nyomulnak előre. Tomislav Nikolić is elégedett. Pártja a Szerb Haladó Párt népszerűsége megelőzte a Demokrata Pártot. Ki tudja, talán egy szép napon, Tadić koalíciós partnere lehet még, merthogy az egység mindennél fontosabb.