(Az ábrahám kése c. kötetről. Részlet.)
Az ilyen színházi írások közé, amelyek a maguk alkotói erőfeszítését nem a sablonos modellekből és a sztereotip ismétlésből nyerik, sorolható mindenféleképp Végel László munkája is. Egy olyan alkotóé, aki prózát, esszét ír, központi területe a színházi kritika, méghozzá olyan színházi kritika, ami a kortárs színház igazságának esszéisztikus megközelítésén és dramaturgiai ismeretén alapul.
(Az ábrahám kése c. kötetről. Részlet.)
Az ilyen színházi írások közé, amelyek a maguk alkotói erőfeszítését nem a sablonos modellekből és a sztereotip ismétlésből nyerik, sorolható mindenféleképp Végel László munkája is. Egy olyan alkotóé, aki prózát, esszét ír, központi területe a színházi kritika, méghozzá olyan színházi kritika, ami a kortárs színház igazságának esszéisztikus megközelítésén és dramaturgiai ismeretén alapul.(Az ábrahám kése c. kötetről. Részlet.)
Az ilyen színházi írások közé, amelyek a maguk alkotói erőfeszítését nem a sablonos modellekből és a sztereotip ismétlésből nyerik, sorolható mindenféleképp Végel László munkája is. Egy olyan alkotóé, aki prózát, esszét ír, központi területe a színházi kritika, méghozzá olyan színházi kritika, ami a kortárs színház igazságának esszéisztikus megközelítésén és dramaturgiai ismeretén alapul.
(Az ábrahám kése c. kötetről. Részlet.)
Az ilyen színházi írások közé, amelyek a maguk alkotói erőfeszítését nem a sablonos modellekből és a sztereotip ismétlésből nyerik, sorolható mindenféleképp Végel László munkája is. Egy olyan alkotóé, aki prózát, esszét ír, központi területe a színházi kritika, méghozzá olyan színházi kritika, ami a kortárs színház igazságának esszéisztikus megközelítésén és dramaturgiai ismeretén alapul. Ezt példázza a szerző Ábrahám kése című könyve, amelynek Színházi esszék az alcíme. A mű két egymást kiegészítő részre oszlik, amelyek ugyanakkor dinamikusan szemben is állnak: A szöveg Teste és Az előadás Teste. Ahogyan a fejezetek címe is jelzi, az első azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek mindegyike a színházi előadás „alapját” érinti, beleértve az avantgárdot: a szöveget, ennek „nyelvét”, amely persze sokkal több de Saussure lingvisztikai-szemantikai felfogásánál, mert itt mindannak a szintézise, amit úgy jelölhetünk, mint az előadástól különválasztható álmokat. A második fejezet magának az előadásnak szenteltetett, tehát e „nyelv” „igazságértékének” a színházi kollektívum külön, egyszeri és megismételhetetlen látomásában, amit a rendező, a dramaturg, a szereplők, a díszlettervező stb. hoznak létre egymást megtermékenyítve. A könyv Epilógusa (Vallomás és töprengés) egy külön esszé, amely megkísérli szintézisbe hozni a nézőpontokat, összegyűjtve a szerző új írói perspektíváit, ami – ez az előnye a többi íróhoz viszonyítva – állandóan megkérdőjelezi nézőpontjának azon gyökereit, amit a kritikusi tudás megpróbál „objektivizálni”. Vagyis két én dialógusáról van szó: az alkotói, szabad én és a reprodukálható, az alávetett gondolat törvényszerűségei által meghatározott én párbeszédéről. Vagy, ahogyan abban a bizonyos esszében maga Végel írta: „Számomra a színház, a színházi kritika, s főleg a színházi esszé ugyanazt jelenti, mint sok író részére a zene: hangulati és érzelmi kísérlet, művészi szeizmográfot, a prózairodalommal párhuzamos világot, szellemi gyakorlatot, a szavak ellenőrzését az irodalmi összefüggésén túl. Laboratórium ez, melynek törvényszerűségei rám nézve nem kötelezőek.” (Ábrahám kése, Forum, Újvidék, 1988, 212.)
Végel úgymond szenvedélyes alkotója ugyannak a jugoszláv színháznak, amely meghaladja a szűk helyi, finomkodó, állóvizes kereteket, nem elégszik meg az „acélos repertoár” provinciális önelégültségével az elővigyázatos, langyos megvalósításokban. A színház úgy érdekli, mint a kor kihívása, ennek elvárásai foglalkoztatják, vagy mint a kulturális és szociális letargiával szembeni kihívás, mint a lelki sík és a gondolati váltások reakciója. A Szlovén Ifjúsági Színház elsősorban az ilyen típusú színházi szakemberek, szlovén rendezők, írók és persze más kiemelkedő jugoszláv színházi törekvések képviselői, jeles alkotói közé sorolja őt. Végel úgymond színházi történelmet ír – a kifejezetten szerzőit, nagyon igényeset, komoly tudással felvértezettet – beszédmódja nemcsak a jugoszláv, hanem a kortárs európai színházi történések alapos ismerőjének sajátja. Külön figyelmet fordít a kortárs színház fenoménjére – a politikai drámára –, amely nálunk is, kivált az utóbbi másfél évtizedben kifejezetten a polarizált kritikai szempontok tárgya. Itt érdemes megemlíteni a másik „fő” esszét. A tragikum lehetőségei és lehetetlenségei, amit Dušan Jovanović drámavilága (közvetetten pedig a rendezői munkássága) vizsgál részletesen, s a különös gonddal és ismerettel megírt esszé Rudi Šeligo négy drámájáról. Külön esszé szól (ha a szlovén munkák felsorolásánál maradunk) a korai SMG (Slovensko Mladinsko Gledališče – Szlovén Ifjúsági Színház) ma már klasszikus előadásáról, a Ljubiša Ristić rendezte A-moll mise (Maša v a molu) című műről. Végel az előadást részletesen osztja fel két szintre, a „nyelvire” és az „előadóira”, megnevezi a „termékeny felejtés nagy művészeti dokumentumát” és a „paradigmatikus színpadi eseményt”, ezáltal érinti a SMG dramaturgiájának és esztétikájának kései fejlődését, akárcsak más, rokon jugoszláv színházak kulcsfontosságú elemeit.
A második rész, Az előadás Teste, a szlovén színielőadók közül Rudi Šeligo Annáját tárgyalja (SMG, 1984), D. Jovanović Katonai titkát (Vojaška skrivnost) Lj. Ristić rendezésében (Horvát Nemzeti Színház, Split, 1983), Edvard Kocbek Félelem és bátorság (Strah in pogum, adaptáció és rendezés Janez Pipan, SMG, 1984), Nigel Williams Osztályellenségét (Vito Taufer, SMG, 1982), tehát bizonyos kulcsfontosságú előadásokat a nyolcvanas évek közepéig. A hangsúly a Szlovén Ifjúsági Színházon van, ennek „színházi poétikáján”, ahogyan Végel hívja e színház fenoménjét, miszerint a kortárs és az avantgárd-kísérleti kihívás mindazzal szembeszegül, ami konvencionális, s amit e feljegyzés elején meghatároztunk.
Az Ábrahám kése – a szerző a címet az emberi (és metafizikus) hűség isteni próbatételéről szóló bibliai példázattal állítja párhuzamba – örömmel olvasásra ajánlható, a kortárs színházról szóló jelentős könyvek sorába tartozik: szellemes, ragyogó, erudícióban gazdag, emberileg nyitott Thalia művészetének különféle formáira. Egy olyan mű, amit feltétlenül érdemes szlovénra fordítani!
Orcsik Roland fordítása
(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.) olvasható) Ezt példázza a szerző Ábrahám kése című könyve, amelynek Színházi esszék az alcíme. A mű két egymást kiegészítő részre oszlik, amelyek ugyanakkor dinamikusan szemben is állnak: A szöveg Teste és Az előadás Teste. Ahogyan a fejezetek címe is jelzi, az első azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek mindegyike a színházi előadás „alapját” érinti, beleértve az avantgárdot: a szöveget, ennek „nyelvét”, amely persze sokkal több de Saussure lingvisztikai-szemantikai felfogásánál, mert itt mindannak a szintézise, amit úgy jelölhetünk, mint az előadástól különválasztható álmokat. A második fejezet magának az előadásnak szenteltetett, tehát e „nyelv” „igazságértékének” a színházi kollektívum külön, egyszeri és megismételhetetlen látomásában, amit a rendező, a dramaturg, a szereplők, a díszlettervező stb. hoznak létre egymást megtermékenyítve. A könyv Epilógusa (Vallomás és töprengés) egy külön esszé, amely megkísérli szintézisbe hozni a nézőpontokat, összegyűjtve a szerző új írói perspektíváit, ami – ez az előnye a többi íróhoz viszonyítva – állandóan megkérdőjelezi nézőpontjának azon gyökereit, amit a kritikusi tudás megpróbál „objektivizálni”. Vagyis két én dialógusáról van szó: az alkotói, szabad én és a reprodukálható, az alávetett gondolat törvényszerűségei által meghatározott én párbeszédéről. Vagy, ahogyan abban a bizonyos esszében maga Végel írta: „Számomra a színház, a színházi kritika, s főleg a színházi esszé ugyanazt jelenti, mint sok író részére a zene: hangulati és érzelmi kísérlet, művészi szeizmográfot, a prózairodalommal párhuzamos világot, szellemi gyakorlatot, a szavak ellenőrzését az irodalmi összefüggésén túl. Laboratórium ez, melynek törvényszerűségei rám nézve nem kötelezőek.” (Ábrahám kése, Forum, Újvidék, 1988, 212.)
Végel úgymond szenvedélyes alkotója ugyannak a jugoszláv színháznak, amely meghaladja a szűk helyi, finomkodó, állóvizes kereteket, nem elégszik meg az „acélos repertoár” provinciális önelégültségével az elővigyázatos, langyos megvalósításokban. A színház úgy érdekli, mint a kor kihívása, ennek elvárásai foglalkoztatják, vagy mint a kulturális és szociális letargiával szembeni kihívás, mint a lelki sík és a gondolati váltások reakciója. A Szlovén Ifjúsági Színház elsősorban az ilyen típusú színházi szakemberek, szlovén rendezők, írók és persze más kiemelkedő jugoszláv színházi törekvések képviselői, jeles alkotói közé sorolja őt. Végel úgymond színházi történelmet ír – a kifejezetten szerzőit, nagyon igényeset, komoly tudással felvértezettet – beszédmódja nemcsak a jugoszláv, hanem a kortárs európai színházi történések alapos ismerőjének sajátja. Külön figyelmet fordít a kortárs színház fenoménjére – a politikai drámára –, amely nálunk is, kivált az utóbbi másfél évtizedben kifejezetten a polarizált kritikai szempontok tárgya. Itt érdemes megemlíteni a másik „fő” esszét. A tragikum lehetőségei és lehetetlenségei, amit Dušan Jovanović drámavilága (közvetetten pedig a rendezői munkássága) vizsgál részletesen, s a különös gonddal és ismerettel megírt esszé Rudi Šeligo négy drámájáról. Külön esszé szól (ha a szlovén munkák felsorolásánál maradunk) a korai SMG (Slovensko Mladinsko Gledališče – Szlovén Ifjúsági Színház) ma már klasszikus előadásáról, a Ljubiša Ristić rendezte A-moll mise (Maša v a molu) című műről. Végel az előadást részletesen osztja fel két szintre, a „nyelvire” és az „előadóira”, megnevezi a „termékeny felejtés nagy művészeti dokumentumát” és a „paradigmatikus színpadi eseményt”, ezáltal érinti a SMG dramaturgiájának és esztétikájának kései fejlődését, akárcsak más, rokon jugoszláv színházak kulcsfontosságú elemeit.
A második rész, Az előadás Teste, a szlovén színielőadók közül Rudi Šeligo Annáját tárgyalja (SMG, 1984), D. Jovanović Katonai titkát (Vojaška skrivnost) Lj. Ristić rendezésében (Horvát Nemzeti Színház, Split, 1983), Edvard Kocbek Félelem és bátorság (Strah in pogum, adaptáció és rendezés Janez Pipan, SMG, 1984), Nigel Williams Osztályellenségét (Vito Taufer, SMG, 1982), tehát bizonyos kulcsfontosságú előadásokat a nyolcvanas évek közepéig. A hangsúly a Szlovén Ifjúsági Színházon van, ennek „színházi poétikáján”, ahogyan Végel hívja e színház fenoménjét, miszerint a kortárs és az avantgárd-kísérleti kihívás mindazzal szembeszegül, ami konvencionális, s amit e feljegyzés elején meghatároztunk.
Az Ábrahám kése – a szerző a címet az emberi (és metafizikus) hűség isteni próbatételéről szóló bibliai példázattal állítja párhuzamba – örömmel olvasásra ajánlható, a kortárs színházról szóló jelentős könyvek sorába tartozik: szellemes, ragyogó, erudícióban gazdag, emberileg nyitott Thalia művészetének különféle formáira. Egy olyan mű, amit feltétlenül érdemes szlovénra fordítani!
Orcsik Roland fordítása
(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.) olvasható) Ezt példázza a szerző Ábrahám kése című könyve, amelynek Színházi esszék az alcíme. A mű két egymást kiegészítő részre oszlik, amelyek ugyanakkor dinamikusan szemben is állnak: A szöveg Teste és Az előadás Teste. Ahogyan a fejezetek címe is jelzi, az első azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek mindegyike a színházi előadás „alapját” érinti, beleértve az avantgárdot: a szöveget, ennek „nyelvét”, amely persze sokkal több de Saussure lingvisztikai-szemantikai felfogásánál, mert itt mindannak a szintézise, amit úgy jelölhetünk, mint az előadástól különválasztható álmokat. A második fejezet magának az előadásnak szenteltetett, tehát e „nyelv” „igazságértékének” a színházi kollektívum külön, egyszeri és megismételhetetlen látomásában, amit a rendező, a dramaturg, a szereplők, a díszlettervező stb. hoznak létre egymást megtermékenyítve. A könyv Epilógusa (Vallomás és töprengés) egy külön esszé, amely megkísérli szintézisbe hozni a nézőpontokat, összegyűjtve a szerző új írói perspektíváit, ami – ez az előnye a többi íróhoz viszonyítva – állandóan megkérdőjelezi nézőpontjának azon gyökereit, amit a kritikusi tudás megpróbál „objektivizálni”. Vagyis két én dialógusáról van szó: az alkotói, szabad én és a reprodukálható, az alávetett gondolat törvényszerűségei által meghatározott én párbeszédéről. Vagy, ahogyan abban a bizonyos esszében maga Végel írta: „Számomra a színház, a színházi kritika, s főleg a színházi esszé ugyanazt jelenti, mint sok író részére a zene: hangulati és érzelmi kísérlet, művészi szeizmográfot, a prózairodalommal párhuzamos világot, szellemi gyakorlatot, a szavak ellenőrzését az irodalmi összefüggésén túl. Laboratórium ez, melynek törvényszerűségei rám nézve nem kötelezőek.” (Ábrahám kése, Forum, Újvidék, 1988, 212.)
Végel úgymond szenvedélyes alkotója ugyannak a jugoszláv színháznak, amely meghaladja a szűk helyi, finomkodó, állóvizes kereteket, nem elégszik meg az „acélos repertoár” provinciális önelégültségével az elővigyázatos, langyos megvalósításokban. A színház úgy érdekli, mint a kor kihívása, ennek elvárásai foglalkoztatják, vagy mint a kulturális és szociális letargiával szembeni kihívás, mint a lelki sík és a gondolati váltások reakciója. A Szlovén Ifjúsági Színház elsősorban az ilyen típusú színházi szakemberek, szlovén rendezők, írók és persze más kiemelkedő jugoszláv színházi törekvések képviselői, jeles alkotói közé sorolja őt. Végel úgymond színházi történelmet ír – a kifejezetten szerzőit, nagyon igényeset, komoly tudással felvértezettet – beszédmódja nemcsak a jugoszláv, hanem a kortárs európai színházi történések alapos ismerőjének sajátja. Külön figyelmet fordít a kortárs színház fenoménjére – a politikai drámára –, amely nálunk is, kivált az utóbbi másfél évtizedben kifejezetten a polarizált kritikai szempontok tárgya. Itt érdemes megemlíteni a másik „fő” esszét. A tragikum lehetőségei és lehetetlenségei, amit Dušan Jovanović drámavilága (közvetetten pedig a rendezői munkássága) vizsgál részletesen, s a különös gonddal és ismerettel megírt esszé Rudi Šeligo négy drámájáról. Külön esszé szól (ha a szlovén munkák felsorolásánál maradunk) a korai SMG (Slovensko Mladinsko Gledališče – Szlovén Ifjúsági Színház) ma már klasszikus előadásáról, a Ljubiša Ristić rendezte A-moll mise (Maša v a molu) című műről. Végel az előadást részletesen osztja fel két szintre, a „nyelvire” és az „előadóira”, megnevezi a „termékeny felejtés nagy művészeti dokumentumát” és a „paradigmatikus színpadi eseményt”, ezáltal érinti a SMG dramaturgiájának és esztétikájának kései fejlődését, akárcsak más, rokon jugoszláv színházak kulcsfontosságú elemeit.
A második rész, Az előadás Teste, a szlovén színielőadók közül Rudi Šeligo Annáját tárgyalja (SMG, 1984), D. Jovanović Katonai titkát (Vojaška skrivnost) Lj. Ristić rendezésében (Horvát Nemzeti Színház, Split, 1983), Edvard Kocbek Félelem és bátorság (Strah in pogum, adaptáció és rendezés Janez Pipan, SMG, 1984), Nigel Williams Osztályellenségét (Vito Taufer, SMG, 1982), tehát bizonyos kulcsfontosságú előadásokat a nyolcvanas évek közepéig. A hangsúly a Szlovén Ifjúsági Színházon van, ennek „színházi poétikáján”, ahogyan Végel hívja e színház fenoménjét, miszerint a kortárs és az avantgárd-kísérleti kihívás mindazzal szembeszegül, ami konvencionális, s amit e feljegyzés elején meghatároztunk.
Az Ábrahám kése – a szerző a címet az emberi (és metafizikus) hűség isteni próbatételéről szóló bibliai példázattal állítja párhuzamba – örömmel olvasásra ajánlható, a kortárs színházról szóló jelentős könyvek sorába tartozik: szellemes, ragyogó, erudícióban gazdag, emberileg nyitott Thalia művészetének különféle formáira. Egy olyan mű, amit feltétlenül érdemes szlovénra fordítani!
Orcsik Roland fordítása
(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.) olvasható) Ezt példázza a szerző Ábrahám kése című könyve, amelynek Színházi esszék az alcíme. A mű két egymást kiegészítő részre oszlik, amelyek ugyanakkor dinamikusan szemben is állnak: A szöveg Teste és Az előadás Teste. Ahogyan a fejezetek címe is jelzi, az első azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek mindegyike a színházi előadás „alapját” érinti, beleértve az avantgárdot: a szöveget, ennek „nyelvét”, amely persze sokkal több de Saussure lingvisztikai-szemantikai felfogásánál, mert itt mindannak a szintézise, amit úgy jelölhetünk, mint az előadástól különválasztható álmokat. A második fejezet magának az előadásnak szenteltetett, tehát e „nyelv” „igazságértékének” a színházi kollektívum külön, egyszeri és megismételhetetlen látomásában, amit a rendező, a dramaturg, a szereplők, a díszlettervező stb. hoznak létre egymást megtermékenyítve. A könyv Epilógusa (Vallomás és töprengés) egy külön esszé, amely megkísérli szintézisbe hozni a nézőpontokat, összegyűjtve a szerző új írói perspektíváit, ami – ez az előnye a többi íróhoz viszonyítva – állandóan megkérdőjelezi nézőpontjának azon gyökereit, amit a kritikusi tudás megpróbál „objektivizálni”. Vagyis két én dialógusáról van szó: az alkotói, szabad én és a reprodukálható, az alávetett gondolat törvényszerűségei által meghatározott én párbeszédéről. Vagy, ahogyan abban a bizonyos esszében maga Végel írta: „Számomra a színház, a színházi kritika, s főleg a színházi esszé ugyanazt jelenti, mint sok író részére a zene: hangulati és érzelmi kísérlet, művészi szeizmográfot, a prózairodalommal párhuzamos világot, szellemi gyakorlatot, a szavak ellenőrzését az irodalmi összefüggésén túl. Laboratórium ez, melynek törvényszerűségei rám nézve nem kötelezőek.” (Ábrahám kése, Forum, Újvidék, 1988, 212.)
Végel úgymond szenvedélyes alkotója ugyannak a jugoszláv színháznak, amely meghaladja a szűk helyi, finomkodó, állóvizes kereteket, nem elégszik meg az „acélos repertoár” provinciális önelégültségével az elővigyázatos, langyos megvalósításokban. A színház úgy érdekli, mint a kor kihívása, ennek elvárásai foglalkoztatják, vagy mint a kulturális és szociális letargiával szembeni kihívás, mint a lelki sík és a gondolati váltások reakciója. A Szlovén Ifjúsági Színház elsősorban az ilyen típusú színházi szakemberek, szlovén rendezők, írók és persze más kiemelkedő jugoszláv színházi törekvések képviselői, jeles alkotói közé sorolja őt. Végel úgymond színházi történelmet ír – a kifejezetten szerzőit, nagyon igényeset, komoly tudással felvértezettet – beszédmódja nemcsak a jugoszláv, hanem a kortárs európai színházi történések alapos ismerőjének sajátja. Külön figyelmet fordít a kortárs színház fenoménjére – a politikai drámára –, amely nálunk is, kivált az utóbbi másfél évtizedben kifejezetten a polarizált kritikai szempontok tárgya. Itt érdemes megemlíteni a másik „fő” esszét. A tragikum lehetőségei és lehetetlenségei, amit Dušan Jovanović drámavilága (közvetetten pedig a rendezői munkássága) vizsgál részletesen, s a különös gonddal és ismerettel megírt esszé Rudi Šeligo négy drámájáról. Külön esszé szól (ha a szlovén munkák felsorolásánál maradunk) a korai SMG (Slovensko Mladinsko Gledališče – Szlovén Ifjúsági Színház) ma már klasszikus előadásáról, a Ljubiša Ristić rendezte A-moll mise (Maša v a molu) című műről. Végel az előadást részletesen osztja fel két szintre, a „nyelvire” és az „előadóira”, megnevezi a „termékeny felejtés nagy művészeti dokumentumát” és a „paradigmatikus színpadi eseményt”, ezáltal érinti a SMG dramaturgiájának és esztétikájának kései fejlődését, akárcsak más, rokon jugoszláv színházak kulcsfontosságú elemeit.
A második rész, Az előadás Teste, a szlovén színielőadók közül Rudi Šeligo Annáját tárgyalja (SMG, 1984), D. Jovanović Katonai titkát (Vojaška skrivnost) Lj. Ristić rendezésében (Horvát Nemzeti Színház, Split, 1983), Edvard Kocbek Félelem és bátorság (Strah in pogum, adaptáció és rendezés Janez Pipan, SMG, 1984), Nigel Williams Osztályellenségét (Vito Taufer, SMG, 1982), tehát bizonyos kulcsfontosságú előadásokat a nyolcvanas évek közepéig. A hangsúly a Szlovén Ifjúsági Színházon van, ennek „színházi poétikáján”, ahogyan Végel hívja e színház fenoménjét, miszerint a kortárs és az avantgárd-kísérleti kihívás mindazzal szembeszegül, ami konvencionális, s amit e feljegyzés elején meghatároztunk.
Az Ábrahám kése – a szerző a címet az emberi (és metafizikus) hűség isteni próbatételéről szóló bibliai példázattal állítja párhuzamba – örömmel olvasásra ajánlható, a kortárs színházról szóló jelentős könyvek sorába tartozik: szellemes, ragyogó, erudícióban gazdag, emberileg nyitott Thalia művészetének különféle formáira. Egy olyan mű, amit feltétlenül érdemes szlovénra fordítani!
Orcsik Roland fordítása
(Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Budapest, 2005.) olvasható)