A gazdag, az okos és a szép
Végel László Bűnhődés, Noran Libro, Spiró György Magtár, Magvető, Báthori Csaba Ellenmérgek, Napkút
Végel László Bűnhődés, Noran Libro, Spiró György Magtár, Magvető, Báthori Csaba Ellenmérgek, Napkút
A Litera a könyvhétre úgynevezett szabadpolcok összeállítására kért fel öt fiatal, tehetséges kritikust. A polcokon nincs szoros tematikus összefüggés, ám a könyvek valamiképp mégis sort alkotnak. Utolsóként Kassai Zsigmond kritikáit olvashatják Végel László Bűnhődés, Spiró György Magtár és Báthori Csaba Ellenmérgek című kötetéről.
Alább három új esszékötet bemutatására teszek kísérletet; mindhárom az idei Ünnepi Könyvhét termése. Különböző hangsúlyokkal, de valamennyi könyv jellemzően kelet-közép-európai mintákon keresztül szól olvasójához, megragadva és párbeszédbe állítva e nehezen megfogható, de kétségtelenül fülön csíphető identitáskomplexum tarka árnyalatait. Az egyik kötet kérlelhetetlen öniróniájával, a másik a tudás aprólékos szétszálazásával, a harmadik a nyelvi cizelláltságával csalogatja magához az olvasót.
Végel László könyveVégel László Bűnhődés című esszéregénye újra és újra azt a megkerülhetetlen kérdést feszegeti, hogy mit is jelent kelet-közép-európainak lenni. Vajon a Balkán Közép-Európa perifériája, vagy már maga Kelet-Közép-Európa is periféria, legalábbis a kontinens kulturális centrumához képest? És hol húzódnak a határok periféria és centrum között? Térben, időben, életkorban, etnikai hovatartozásban, történelmi fordulópontokban, mentalitásokban megragadható?
„Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság…”- írja a szerző rögtön a kötet első fejezetében, és hogy ez a megállapítás mennyire közel áll az igazsághoz, azt számos példázatszerű történeten keresztül igazolja. A Nach Berlin… című fejezetben többek mellett a számomra oly idegennek és távolinak tűnő úgynevezett írókongresszusok áporodott levegőjét eleveníti fel. Írókból álló nemzetközi küldöttségek – Berlinben éppúgy mint Moszkvában – hamis kollegalitás, eltitkolt etnikai feszültségek és hátborzongató történetek arról, hogy valójában mennyire nem is figyelünk egymásra. Az író, aki megérkezett és immár gyalog
rója Berlin utcáit, óhatatlanul szembesül azzal, hogy az Európáról mint centrális térről, a szabadság és igazság locusaként megképzett mitikus Európa-képről egyszer és mindenkorra le kell mondania. Ahogy a kelet-közép-európai szocialista rend egyenlőségmítosza hazugnak bizonyult, úgy minden bizonnyal az európai szabadságmítosz is hazug, de legalábbis használhatatlan. A balkáni kisebbségi írónak mindamellett, hogy meg kell küzdeni a periférikus helyzetéből adódó alárendeltségével, amely egyébként nem ritkán kisebbségi komplexusok kialakulásához is vezet, magyarázkodnia muszáj, hiszen a centrumban aligha
könnyen érthető, ki a magyar, mit jelent Jugoszláviában magyar kisebbségiként élni és dolgozni, miben különbözik a magyar magyar a jugoszláv magyartól stb. Aminek furcsa következménye van. Példának okáért a moszkvai irodalomtörténeti intézetben, ahol állítólag minden létező íróról részletes, kereshető archívumot vezetnek, a jugoszláviai magyar írónak éppúgy nem találják a kartonját a szovjet irodalomtörténészek, mint a koszovói albán irodalomtudósnak sem. Egészen egyszerűen azért, mert nem besorolhatóak. A szovjet kollégák nem tudták, melyik rekeszbe tegyék őket, így aztán kimaradtak. Végel szerint egy imaginárius európai irodalomtudományi intézet archívumában valószínűleg hasonló lenne a
helyzet. És ebben a tekintetben az olvasó meggyőzetett. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a szovjet-európai párhuzam ez esetben legalábbis érvényesnek látszik.
A Bűnhődés című fejezet legizgalmasabb szekvenciája egy utazás hosszan részletezett leírása. Az autóbusz Szerbiából tart Németország felé, utasainak többsége balkáni vendégmunkás, szerbek, bosnyákok, albánok vegyesen, és mindegyik a saját nótáját fújja. Az utasok Röszkénél lépik át az EU-s schengeni határt, a vámtisztet persze meg kell veszegetni, hogy szemet hunyjanak a rengeteg füstöltáru, szalonna, cigaretta és hasonlók átcsempészése fölött.
Négyen vagy öten hamis útlevéllel utaznak, nem mintha szükség lenne rá, egyszerűen ez a szokás. A fiktív párbeszédek tanulsága, hogy a balkáni vendégmunkás – ahogy valószínűleg mindenki más is – képtelen megtagadni a történetileg, családilag és még számtalan oldalról kódolt mentalitását. A balkáni ember balkáni ember marad, ha a feje tetejére áll is. Az iskolában szerzett németellenességével, a titói rezsim alatt összeszedett illúziókkal és élethazugságokkal együtt. És ez a többi kelet-európaira is igaz.
Spiró György könyveSpiró György Magtár című esszégyűjteménye rögtön a címadásával figyelmet kelt. Nemcsak azért, mert a címadó esszé végül is kimaradt a kötetből, hanem elsősorban metaforikus ereje miatt. A magtár az a hely, ahol számolhatatlanul sok kibontatlan élet lehetősége rejlik, másfelől viszont értékes tápanyagok gyűjtőhelye. A magtár ekképpen a gondosan betakarított és összegyűjtött tudás kincsesháza.
A kötet első fejezetében – tulajdonképpen – színházi vonatkozású szövegek olvashatók, vagy legalábbis olyan írások, amelyek valamilyen oldalról kapcsolódnak a szerző színházi tapasztalatanyagához. Erőteljesen megrajzolt portré Major Tamásról, Fodor Gézáról, különösen szép írás Kontra Györgyről, aki pedagógusként egyfajta színészi eszményképet jelenít meg, na és Molnár Gál Péter portréja, amelyet egyébként érdemes párhuzamosan olvasni a kötet egy másik szövegével, a Könyvkritika a Luzsnyánszky-dossziéról című írással, amely lényegében M. G. P. színikritikusi és ügynöki tevékenységét veti egybe. Utóbbi szöveggel ugyan komoly vitám volna, ennek kifejtését terjedelmi okból sajnos azonban
mellőzni kényszerülök.