Rinner Anita
A bácskai róna utolsó magyarja
Újkor portál, http://ujkor.hu/content/bacskai-rona-utolso-magyarja-vegel-laszlo-regenye
Végel László Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényéhez a következő Márai Sándor idézetet választotta mottóul:
,,Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.”
Hűen ehhez a mottóhoz, a szerző a mű egészében háttérbe szorítja személyes sorsának magánéleti történéseit, és inkább egész nemzedékéről készít valamiféle végső számadást, amelyben belső mechanizmusokat vizsgál. A különböző történelmi események, nagyhatalmi berendezkedések, politikai irányzatok hogyan befolyásolták az egyén sorsát a trianoni békediktátum következményeként kisebbségi létbe kényszerült Bácska területén élő magyarok esetében.
Végel László (Szenttamás, 1941. február 1.) Kossuth-díjas író, drámaíró, esszéista. A Jugoszláviához tartozó Szenttamáson született. Egyetemi tanulmányait az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, valamint a Belgrádi Egyetem filozófia szakán végezte. Az 1960-as évektől kezdve a vajdasági magyar irodalom és közélet meghatározó alakja. Először az újvidéki Képes Újság című lap munkatársa, majd 1971-től 1980-ig a Magyar Szó című napilap Kilátó című irodalmi mellékletének szerkesztője. Számos nem magyar nyelvű lapnak és folyóiratnak is dolgozott, köztük a belgrádi Politika című napilapnak, majd a zágrábi Prolognak. 1992-ben eltávolították a munkahelyéről; a délszláv háború alatt többször bujkálnia kellett, miután a milosevici hatalom nemkívánatos személynek nyilvánította. 1994–2002 között a jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője volt. 2002-től a Szépírók Társaságának tagja. Műveiben hatásosan boncolgatja a kisebbségi lét jelenségét az emberi alapkérdések tükrében. Írásait angol, szerb, szlovén, német, holland és albán nyelvekre is lefordították.
A regény három generáció élettörténetét meséli el, lineáris időrendben halad a trianoni békediktátumtól a második világháborún át a jugoszláv polgárháború és a háborút követő látszólagos béke időszakáig.
Az első generáció a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. A szerző mindkét nagyapja a Monarchia gyermeke, ünnepelték az első világháború kitörését, ám a háborút lezáró trianoni békeszerződés megkötése után az élet alapjaiban változott meg számukra. Jugoszlávia létrejöttét követően el kell tűrniük egy másfajta életet, mint amit addig éltek, a kisebbségi lét törvényeit, túlélni, amíg az anyaország a segítségükre siet. A nagyapák tűrtek és túléltek és maradtak a szülőföldön. Trianon után a magyar kisebbség részéről soha nem fordult elő semmiféle lázadás, felkelés vagy ellenállás. Tűrtek és csendes hittel a szívükben a szülőföldjüket szolgálták. Ugyan lakcímük nem változott, életük teljesen más alapokról folytatódott. A magyar urak, magyar ügyvédek, magyar adóvégrehajtók, magyar orvosok és magyar szolgabírók eltűntek, helyüket szerb csendőrök, szerb urak, szerb adóvégrehajtók, szerb ügyvédek vették át, akik más nyelven beszéltek, másként öltözködtek és viselkedtek, más hagyományaik voltak, más ünnepeket ültek. A nagyapák nemzedéke 1918-ban hű maradt Szenttamáshoz, azonban a hűség próbatétélét nemcsak a nagyapáknak kellett kiállniuk, hanem a következő generációnak is.
A regény következő szakasza időben átlép a következő történelmi időszakba, amelynek eseményeit a második világháború történései, Horthy Miklós kormányzósága, majd a szovjet bevonulás és Tito marsall pártelnöksége határoz meg. Majd egy időre Jugoszláviába is beköltözik a szocializmus, Tito, a pártelnök közelebb tud kerülni népéhez a kor technikai vívmányai által. Az idő felgyorsul, a tér áthidalható. Az emberek egymással versengve vásárolnak tévékészülékeket, így
,,Tito szigorú apa-tekintetével és felesége, Jovanka pedig jellegzetes jugó-mosolyával bevonult a tisztaszobákba, mert a televíziónak ott volt a helye, ezzel megszakadt a hagyomány, ami szerint a tisztaszobába csak kivételes ünnepi alkalomkor volt szabad belépni.”
A szenttamási utcák lakói, az apák nemzedéke lassan kiegyezett a szocializmussal. Ennek az ára azonban a múlt felejtése volt, így a nemzedékek közötti lánc folytonossága bizonyos értelemben megszakadt, a múltfosztott nemzedék bizonytalanul téblábolt be a szocializmus ingoványos vidékére. Ez az időszak lett a nagy kisebbségi kiegyezés kora: az apák nemzedéke megbékélt a szocializmussal, viszonylagos béke költözött a háborúktól elgyötört lelkekbe. A vajdasági magyarok tömegesen sorakoznak fel Tito mögé. Nem kényszeríti őket senki, bár nem is meggyőződésből, valami mélyen rejtőző ösztönös védekezési mechanizmus talán, ami Tito felé sodorja őket. Az elárvult kisebbségi nemzedék ezáltal tulajdonképpen a saját lábára áll, nem vár az anyaországtól tovább támogatást, hanem önerőből akar helytállni. Ám ez semmiképpen nem jelent lelki kiszakadást a nemzet egészéből, a magyar szív továbbra is magyarul dobog, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az 56-os menekültek fogadása.
S aztán a harmadik kisebbségi létben felnövekvő nemzedék elkezdi sorsának felülvizsgálatát és levonja a konzekvenciákat:
,,A kisebbségi lét drámája sírig tartó megkettőződés. A tartós bűnhődést okozó nevenincs bűntudat, a permanens szorongás, az örök újrakezdés, a kétségbeesett átértékelés. Hogyan váljék a megkettőződésből szellemi tőke, a bűnhődésből erkölcsi erény, a szorongásból termékeny nyugtalanság, az átértékelésből újjászületés? Hogyan legyen a hátrányból előny? Csak úgy, hogy elfogadjuk a kisebbségi lét titkát: ezzel is gazdagabbak vagyunk, mert a skizofrénia határát súroló két életünk, két nyelvünk, két kultúránk, két szerelmünk, két sorsunk, két hazánk van, ezt vállaljuk, ellenkező esetben megtagadjuk magunkat.”
A belső sebek feltárása ugyan fájdalmas, de halaszthatatlanul szükséges és időszerű, mivel a bácskai magyarság lélekszáma fogyatkozóban, a fiatalság tömegesen vándorol nyugati országokba, beolvad más nemzetekbe vagy épp kozmopolita életet él. Legtöbbjüknek Trianon ismeretlen fogalom: van, aki robotnak hiszi, van, aki egy pizzafajtát sejt a szó mögött.
A magyarság lélekszáma pedig közben egyre fogy, lassan elnéptelenedik a vidék és a bácskai róna utolsó magyarja lassan végig kémleli a tájat, a szél közben vadul cibálja a nyitva maradt ajtókat, az öreg odabaktat botjára támaszkodva, becsukogatja az elárvult ablakokat, eltemeti az utolsó halottat, szélnek ereszti a megmaradt jószágot, végül leoltja a villanyt. Lassan gördül a könnycsepp az öreg pergamenszerű arc barázdáiban. Lassan hajlik a derék, ahogy a test a lócára hanyatlik. Lassan fogy a levegő, apró sóhajokra futja csupán:
,,Bocsáss meg nemzetem!”
A Temetetlen múltunk című regény véleményem szerint egy mélyen önmagába tekintő ember vallomása, egy utolsó önvizsgálat, egy utolsó magyar kiáltás a bácskai róna felett, nemzedékeken átívelő lelkiismereti parancs a magyar nemzet felé.