2019. szeptember 5., csütörtök
Lehet, hogy bekövetkezett a számvetés és az összegezés órája. Vagy így is mondhatnám: bekövetkezett fájdalmas korszak:, amelyben a menthetőt kell megmenteni. Ez jár az eszemben Dévavári Zoltán: Árkádia útján – Indulás és útkeresés – A Híd eszme- és politikatörténete 1934-1941 című eszmetörténeti dolgozatát olvasgatva. Hasznos foglalatosság elmerülni az effajta indulatoktól és lobbiszellemtől mentes elfogulatlan írásokban, hogy a régi dilemmákban saját sebeinkre is ráismerjünk. Nem árt emlékezni arra sem, hogy a „kisebbségivé lett délvidéki magyarság első politikai és kulturális programadását, történeti közgondolkodását, első autonómiakoncepcióit a Bácsmegyei Napló hasábjain a Jászi Oszkár köréhez tartozók és az októbrista emigránsok egy csoportja dolgozta ki.” Négy-öt évvel ezelőtt drámát akartam írni Jászi kisebbségpolitikai drámájáról. 1914 előtt teljes szellemi fegyverzetben védte a román, a szerb, a szlovák kisebbséget, Trianon után azonban arra kényszerült, hogy az elszakított magyar kisebbség ügyében járjon közre. Belgrádban harmadrangú kormánytisztviselők lefitymálva fogadták, igazából szóba se álltak vele. A drámát nem sikerült megírnom, mert egy idő múlva beláttam, nem írhatok dokumentumdrámát, csak olyan drámát, amely csupán félig-meddig szól Jásziról, vagy egészen pontosan: a képzeletbeli Jásziról.