2019. augusztus 9., péntek
Tisztában vagyok vele, hogy az új regényem, a Temetetlen múltunk ellenérzést vált ki az önmagukkal elfoglalt, gyönyörködni kívánó széplelkekben. Nem kívánok senkit gyönyörködtetni. Gombrowicz gondolatai jutnak eszembe az esztétika fruskákról. Meg Nietzsche, aki szerint a dionüszoszi szellem ösztönzi a szabadulást az individuum bilincseiből, szabadulást abból a buborékból, amelybe bekényszerítettek bennünket. Az egész életem a buborékból való menekülés jegyében telt el. Időnként kimenekültem és a falba vertem a fejem, ennyi az egész. Nem sok! Regényhőseim hősei is ezt a drámát élik át. A Temetetlen múltunkban írtam a szocialista elefántcsonttoronyból való menekülésről, majd pedig arról, hogy miként szeretnék kitörni abból a buborékból, amelybe az újdemokrácia urai betessékeltek. Az individuum narcisztikus bilincseit szeretném feltörni, annak ellenére, hogy napról-napra tapasztalom, sok sikeres író és művész viszonylag jól érzi magát az önként választott buborékjában. Vannak köztük, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen hely, ahol a művész szabad lehet. Nincs többé mentsvár, mindannyian célkeresztben vagyunk. Az önimádó irodalom bezárkózik a hermetikus térbe, ahol szabadon írhat lelki fájdalmairól és közhelyes érzéseiről.