HVG – 2019. augusztus. 28.
A Mozgó Világ nyári dupla számában írja a Szerbiában honos-hontalan Végel László, milyen rossz közérzettel csiszolgatta ezt az önéletrajzi regényt. Lopakodik a fasizmus, erősödik a háborús előérzet, és – ez már a könyvben olvasható – „nincs mersz tudomásul venni, hogy ismét komolyra fordultak a dolgok”. Európa egyre nagyobb részére átterjed a nemzeti populizmus kórja, amely szétvetette és vérbe borította Jugoszláviát. A bársonyos forradalmak után a demokratikus választásokon győznek a bársonyos diktátorok. A polgárok többsége lelkesen beleveti magát a „nemzeti érdek” nevében az önkéntes szolgaságba, s elemi igény támad a „nemzeti érzelmű” diktátorokra. A nemzeti homogenitás szószólóinak szónoklataiból kiérződik a felszólítás: „iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés”. És nem kétséges, hogy mit választ a többségi hallgatóság. Nagyszüleitől önmagáig három nemzedék történelemjárását követi nyomon a szerző. Az anyai nagyapa, akit megrótt a család, mert nem tudta befogni a száját, és ezért mindig baja volt a rendőrséggel. A németből elmagyarosodott apai nagyapa, aki Kossuth-dalokat énekelve esküdött fel Ferenc Józsefre, és 1941-ben, mikor íróvá lett unokája megszületett, úgy várta a betegágyában a magyar honvédeket, hogy meghalni sem tudott, amíg meg nem érkeztek. Az apa, aki 1941-ben is lelkesen rohant ki Horthy Miklós honvédjei elé, és akit 1956-ban is felvillanyozott a remény, hogy a szovjet kiengedi a magyart a markából. Aztán a forradalom bukása után soha többé nem hallgatta a Himnuszt, és nem mondta többé, hogy „mi, magyarok”. Járta tovább a konformizmus útját Jugoszláviában. A „szocialista burokban” nevelkedett fia pedig lázadó hűséggel hitt a szocializmusban, „saját képzeletbeli szocializmusának foglyaként”, míg az emberarcú szocializmus utópiájából bele nem esett „mint béka a moslékba, az embertelen arcú kapitalizmusba”.
Noran Libro Kiadó 2019.