2019. április 12., péntek
A mai Európára gondolok és újra meg újra előveszem Sinkó Ervin: Nehéz honfoglalás című az 1939-tól 1944-ig tartalmazó naplójegyzeteit Ezek legalább olyan fontosak, s időszerűbbek, mint az Egy regény regénye, bár nagyon félek, hogy holnap esetleg nagy titokban újra olvassuk a moszkvai naplót Az Egy regény regénye a sztálinizmus természetrajzát, a Nehéz honfoglalás viszont a II. világháború idején zajló jugoszláviai etnikai háború hétköznapjait tárja fel. Amiről Sinkó beszámol, az 1991-1994 között majdnem ugyanúgy megismétlődött. Időszerű könyv, manapság, amikor az etnicizmus démonjainak kísértete járja be Európát. Főleg annak keleti részét. Folyik a fegyverkezés, körülöttünk settenkedik az nemzeti érzéssel körülbástyázott etnikai hidegháború. Ennek jegyében érdemes a jugoszláviai háborút felidézni. Mindig gyanakodva olvatam azokat a regényeket, amelyek a magyar kultúrfölény birtokában a jugoszláviai háborút afféle törzsi háborúként, anakronizmusként, balkáni egzotikumként mutatták be. Nem csupán arról van szó. A soknemzetű, sokvallású Jugoszlávia volt a sokszínű Európa leggyengébb láncszeme, aminek háború lett a vége. Ebből a szempontból a jugoszláv háború messze túlmutat a balkáni egzotikumon. Európa nyitott sebe volt, amely jelezte az egész test fertőzését. Nem csoda, hogy számos kortársam, s velük együtt én is, immár nem a háborúról írunk, hanem azokról az erőkről, amelyeknek a háború legfeljebb csak az egyik kitérője volt. Miljenko Jergović boszniai horvát író egyik interjújában pontosan megfogalmazta miről is van szó. Úgy érzi, írja, hogy valójában nem 2017-ben él, hanem ’41-ben, ’42-ben, vagy ’45-ben, Azt is elismeri, hogy fogalma sincs arról, hogy ennek a szörnyű állapotnak mikor vége lesz.