2019. április 11., csütörtök
A Szabadság tér és Zmaj Jovina sétáló utca esténként tömve van, az utcai teraszokon az újvidéki fiatalság tervezgeti az elvándorlást, ami egyelőre nem olyan egyszerű, hiszen Szerbia nem EU-tag, de a felmérések szerint immár több mint félmillió – főleg fiatal – távozott az országból. 2020 januárjától azonban a németek megkönnyítik az EU-n kívüliek befogadását. Miután megszigorították a migránsok beáradását, a Nyugat kénytelen lesz Kelet-Közép-Európából beszállítani a szükséges munkaerőt. Ha így haladunk, akkor a keleti régió ijesztőn kiüresedik. A nyári teraszokon arról is folyik az eszmecsere, hogy milyen jó a vajdasági magyaroknak, könnyűszerrel jutnak a magyar állampolgársághoz és egykönnyen veszik a vándorbotot. Nem csoda, hogy emiatt a szélsőséges szerb nacionalistáknak semmi kifogásuk nincs a kettős állampolgárság ellen. A kilencvenes években Šešelj nacionalistái szorgalmasan festették a falakra a falfirkákat, hogy „magyarok kifelé”, a magyar exodus mégsem volt akkora, mint mostanság. Most önként távoznak, tehát a radikális nacionalistákat nem érheti az etnikai tisztogatás vádja. Most azonban kiürült a Zmaj utca, eltűntek a székek, az asztalkák, a fiataloknak nem volt alkalmuk a kivándorlásról töprengeni. A városi vezetőség felkészült a nagy napra, a SZERBIA JÖVŐJE elnevezésű tömegtüntetésre. A városközpont kihalt, olyan, mint egy szellemváros. Aztán következik az áradat. Özönlenek a buszok Újvidékre, demonstrálnak a kormánypártok. Kissé furcsállottam, mert a kormánypártok nem szoktak demonstrálni, legalább is a demokratikus országokban nemigen, mivel ők a jó kormányzással demonstrálnak. Ha tényleg jól kormányoznak, akkor nincs szükség tömeggyűlésekre. Az ellenzék szokott okkal vagy ok nélkül demonstrálni. A kormánypárti tömegtüntetések Milošević háborúba vezető „méltóságteljes és békés” tömegtüntetéseit idézik fel. Visszatérnek a kilencvenes évek, hallom itt is – ott is. Lehet, hogy visszatérnek, csak kikozmetikázva, nem terepszínű egyenruhában, hanem frakkban.
Elállt a szemerkélő eső és kiléptem az utcára, hogy átvegyem a megjavított szemüvegemet, a lencsét kellett kicserélni, mert romlott a látásom. Útközben leállított egy kisebb csoport s azt kérdezte, hol van a legközelebbi taxiállomás, megérkezésük után elkóboroltak, bevásároltak, ám időben meg kell jelenni a meetingen. Különben lesz nemulass. Autóbusszal érkeztek Dél-Szerbiából és városnézés közben eltévedtek. Fogalmuk sincs, hogy jussanak el a demonstráció színhelyére csak azt tudják, hogy egy templom előtti téren kerül rá sor. Mondom nekik, hogy tíz percre van a taxiállomás, mire kétségbeesetten az órájukra pillantottak, jaj, jaj, jajongtak, elkésnek, a főnök megrója őket. Meg is sajnáltam a jajongó tüntetőket.
Nem tudom, hogy a szerencsétlen emberek eljutottak-a az esemény színhelyére, amelynek fő szónoka Aleksandar Vučić államelnök volt. Keményen ostorozta az ellenzékei vezetőket, fasisztáknak és tolvajoknak, rendbontóknak nevezte őket, majd méltatta Szerbia sikereit és bejelentette, hogy ajándékot hozott Újvidéknek: egy külföldi befektető csokoládégyárat alapít a városban. Pásztor István, a VMSZ elnöke, a tartományi képviselőház elnöke is elítélte az ellenzéki tömeggyűléseket, méltatta Vučić államfővel való immár közel egy évtizedes barátságát. „Szerbia a vajdasági magyarok hazája, büszke vagyok a közösségemre, mely hű az országhoz, készen áll arra, hogy nehézségekkel is megküzdjön annak érdekében, s egyetlen célja van: normális, demokratikus államban élni”, hangsúlyozta. A magyarok derekasan kivették a részüket a kormánypárti tüntetésből. A Pink nevű kormánypárti tévé kamerája előtt Vencel Valentin az Újvidéki Színház igazgatója és Ökrész Rozália, Fórom Kiadóház igazgató asszonya méltatta a „méltóságteljes tömegdemonstrációt”.