Idestova két évvel ezelőtt, 1988. szeptember 6-án tettem közzé naplóm részleteiből a zágrábi Danasban. Sérülékeny, kiábrándult, becsapott embereket láttam, akik elemi erővel sodródnak a bizonytalan jövő felé. Akik előkészítették ezt a helyzetet, ne csodálkozzanak a következménye ken.

1990. május 5.

A sokszínű, a változatos közép-kelet-európai kultúra mellett szálltam síkra, az új szellemi ek lektika lehetőségét és – szerény esélyeit latolgat tam. A nemzeti elitek már akkor kifejezett ellenszenvvel nézték ezt. Azokban a napokban végeztem az utolsó simításokat a Túl az Óperenci án című drámámon, és spontánul azzal zártam a naplómat, hogy valójában az „operett és az apo kalipszis” korát éljük; „énekelve, elvarázsoltan táncolunk bele a szakadékba”. Ott vagyunk ma is. Nagyon nehéz megállapítani, ki hogyan érzi ma gát ebben. Igaz, az énekszó elhalt, a hosszú csendet időnként segélykérő sikoly szakítja meg. De senki sem hallja a másik hangját, csupán a sajátját. Pedig kiutat csak akkor találunk, ha minden sikoly egyaránt hallható lesz. És fogéko nyak leszünk az elgyengülő hangokra. Mert az sem biztos, hogy az szenved legtöbbet, akinek a sikolya a legerősebb.

1990. május 6.

Elkészültem egy hosszabb esszésorozat két újabb részével: a Hontalan lokálpatriotizmussal és a Nach Berlinnel. A pécsi Jelenkornak szántam ezeket is, nehéz éveimben ez a folyóirat menekü lésem volt. Most sok helyütt kitárultak a kapuk, de nem mondok le régi menedékemről. Az újsá gokban éles viták folynak a nyelvhasználati tör vényjavaslatról. A közép-kelet-európai Bábel híveként szerényen közbeszóltam. A viták tükré ben meglepődve olvasom a Hontalan lokálpatriotizmusban feljegyzett, Újvidék történetére vonatkozó részletet. 1795-ben a város tekintélyes képviselői megegyeztek, hogy 13-ról 12-re csök kentik a tanácsosok létszámát. Miért tették ezt? Ezzel megnehezítették a döntéshozatalt, monda nák a mai ideológusok. A régi újvidékiek azonban bölcsek voltak. Valószínűleg az járt az eszükben, hogy jobb nem dönteni, mint rosszul dönteni. Ugyanis azért csökkentették a tanácsosok számát, hogy egyenlő arányban képviseltessék magukat a katolikusok és a pravoszlávok. Ez lenne a Bábel méltósága.

1990. május 7.

Hozza a posta a pécsi Jelenkor áprilisi számát, amely közli a szegedi egyetemistáknak az 1988 tavaszán adott interjúmat. A lábjegyzet arról tájé koztat, hogy a JATÉ hamarosan kiadja a vajdasá gi írókkal készített Rózsaszín flastrom című interjúkötet. Jól emlékszem a könyv 1987-ben kezdődő történetére. Az egyetemisták a Soros-ala pítvány támogatásával a jugoszláviai magyar iro dalom szellemi állapotáról készítettek volna felmérést. De Szajbély Mihály keserűen állapította meg, hogy Újvidéken zárt kapukra talált a kutatá si együttműködésre vonatkozó kérelem. Mi le gyen? Vesszen kárba az eddigi munka? Rövid tanácskozás után Szajbélyvel arra az elhatározásra jutottunk, ha Újvidéken nem kap papírokat, pró báljuk meg Belgrádban. Kocsiba ültünk, Belgrád ban Sonja Licht, az egyik köztársasági tudományos intézmény támogatását ígérte. így történt: az egyetemisták rövid idő múlva sorrajárták a jugoszláviai magyar írókat. A könyv valószí nűleg nyolcvanas éveink maradandó dokumentuma lesz. Kiderül, hogy mi érdekelt bennünket ebben az időszakban, amelyben, – mint tudjuk – lesújtó dolgok játszódtak le. Szabad-e nem észre venni azokat? Hogyan válaszoltunk a kor kihívá saira? Vagy pedig tobzódott a vidékies tetszelgés? Vajon a hivatalos kritika által kitenyésztett lom bik-szellemnek még mindig magas volt az árfolya ma? Vagy 1988-ban már tiltakoztak íróink ellene? Korai találgatni, de reménykedni jó. Tanúskodjék a könyv, valljon rólunk és időnkről.

A Jelenkorban közölt interjúmban rámutat tam a jugoszláviai magyarság lélekszámának a csökkenésére. Felsorakoztatom a statisztikai ada tokat, amelyek – néhány embernek köszönhetően – azóta ismertek. Velük kapcsolatban a nemzeti ség modernizálódásának elmaradására figyelmez­tettem. Most lenne időszerű ennek a kérdésnek az újbóli felvetése. Közép-Kelet-Európában a lét vagy nem lét kérdésének tartják az „európai utat”. Hogyan járja ezt a nemzetiség – szellemileg, kulturálisan? A többiről jó lenne az illetékes sza kembereket hallani.

1990. május 8.

Ismerősökkel, barátokkal találkozom, akik a tegnapelőtti, a televízióban látott, az új szerbiai nyelvhasználati törvényről folytatott kerekasztal beszélgetést kommentálják. Néhányan rezignál tak, a hiábavalóságot emlegetik. Egy biztos: nincs többé varázspálca, amely büntet és kitüntet, enge délyez és – félrevezet. Ma a legszélesebb nyilvá nosság előtt kell meggyőzően érvelni. A demokratikus játékszabályok bonyolultak, nem mindig a legigazságosabbak, de – miként Karl Popper mondta – jobbat eddig nem találtak fel. Szellemi életünknek szerteágazóan be kell kapcso lódnia a jugoszláviai szellemi vérkeringésbe. Amíg lesz ilyen… Akkor is, ha általános emberi, szellemi értékekről, s akkor is, ha sajátos nemzetiségi ügyről van szó. Eddig a nemzetiségi érdekek az egypártrendszer csatornáiba terelődtek, de most mindenütt fel kell bukkanniuk. – Elgondolkodta tó, hogy a középnemzedék tudósai, akiknek szin te munkahelyi feladatuk az érzékeny szakterüle tek vizsgálata, nemigen lépnek elő olyan művelődés- és eszmetörténeti, szociolingvisztikai, komparatisztikai stb. dolgozatokkal, amelyek megalapoznák a közéleti vitákat, párbeszédeket. Azok kezdeményeznek a tudományban is, akik hivatástudatból, emberi felelősségtudatból végzik ezt a munkát, s nem munkahelyi kötelezettségből.

1990. május 9.

Kézhez kaptam a Jugoszláv Emberjogi és Jogbiztonsági Fórum Kisebbségügyi Bizottságá nak június 4-én és 5-én megtartandó, maribori tanácskozására szóló meghívóját. Több mint két hónapja a dr. Gavro Perazictyal folytatott rövid, de éles vitám után a Fórum egyhangúlag elfogad ta javaslatomat, hogy tűzzük napirendre a jugo szláviai nemzetiségek helyzetét. A szenvedélyre vagy az ideológiai prekoncepciókra alapozó véle kedések elkerülése végett törekedjünk tárgyilagos felmérésre.

A tanácskozáson indítványozni kívánom, hogy ez a Fórum, más európai emberjogi fórumokkal karöltve, kezdeményezze egy közép-kelet-európai kisebbségvédelmi kódex kidolgozását. Aztán a kormányok lelkiismeretére apellálunk. Egy kö zép-kelet-európai kisebbségi Helsinkire gondolok. Napjaink eseményei arra figyelmeztetnek, hogy a „gyengéd forradalmak” ebben a kérdésben jobban is vizsgázhatnának. Egy ilyen kódex legalább rész ben ésszerűsítené a kölcsönösségről kirobbanó vitákat. Véleményem szerint minden kisebbség nek minden országban egyazon jogokat kell él veznie – a számuktól függetlenül. A kisebbségieknek pedig rokonszenvezniük kell egymással. Lehet, hogy ők képezik majd Közép-Kelet-Európa jövendőbeli idegrendszerét. Amit Kundera egyszer a zsidóknak tulajdonított. Való jában ez lenne az igazi emancipáció kezdete. Üljenek egy asztalhoz Közép-Kelet-Európa ki sebbségei, és igyekezzenek kölcsönösen megérteni és támogatni egymást.

1990. május 10.

Már nemcsak a tévében látom a szónokokat, hanem minden utcasarkon, irodában, étterem ben. Mindenki szentül meg van győződve az igazságról. Azt hiszem, hogy a dogmatizmusba, a totalitarizmusba vezető utat sokszor a vélt igazsá gok szegélyezik. Még sohasem láttam egy irodal mi korifeust sem, aki – miután megvonta a publikálás jogát egy művésztől, mert az másként gondolkodott – ne talált volna magának valami lyen igazolást. Pontosan így van ez mindennapja­inkban. A hatalom tíz évvel ezelőtt is rontó volt – és még ma is az. Demokrácia csak akkor lesz, ha ennek a rontásnak nem lesznek áldozatai.

1990. május 11.

Hallgatom a híreket. Figyelem az embereket. Olvasom az újságokat. Mindenki Európába igyek szik, míg büszkén cipeli magával provincializmu sát, évszázadok nyomorát, bélyegét. Ettől nem lehet egyszerre megszabadulni. De önelégült dicséretre sincs szükség.

Vuk Draskovic interjúját olvasom. Keményen ostorozza a jugoszláv orientációt. Ismerős hangok, nemde?

Megjelent a Napló 1990. május 16-i számában (http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=itthon&hir=32