2018. szeptember 22. szombat
Anikóval holtfáradtan térünk vissza Újvidékre. Alighogy megérkeztünk, ismerősöm telefonál. Bemutatkozik és azt kérdezi, hogy emlékszem-e legutóbbi találkozásunkra. Habozok, de gyorsan kisegít.1993-ban, az egyik Liszt Ferenc téri kávézóban beszélgettünk. Persze, hogyne, válaszolom, akkoriban Bécsbe készültél. Igen, most is ott él, válaszolja. Pillanatnyilag Újvidéken tartózkodik, az egyik rokonának Bécsből hozott orvosságot, reggel érkezett, holnap már utazik vissza, rokona a szomszédban lakik, kérdezi találkozhatunk-e. Kész örömmel, válaszolom, igen, emlékszem rá, annál is inkább, mert jugoszláviai eseményekről mondott néhány meglepő dolgot, amit megjegyeztem, már csak azért is, mert akkor nagyon különösen hangzottak. Jól emlékszem a mondataira, azt fejtegette, hogy a háborúnak rövid időn belül véget vetnek a nagyhatalmak, de utána következik a neheze. A háborúban nincs alakoskodás, erkölcsileg tiszta a légkör. Vagy-vagy! A békében azonban sokkal szenvedélyesebben váltogatják az emberek az álarcaikat, a demokráciában pedig meggyőződésből teszik ezt, az egypártrendszerben kényszerből. Nem akarta bevárni ezt a magyarországi demokratikus álarcosbálat, ezért 1993-ban kivándorolt Bécsbe. Hitetlenkedtem, mivel azt gondoltam, hogy a demokráciában mindenki félelem nélkül tárja fel a saját énjét, nincs szükség többé álarcokra. Nem szálltam vitába vele, s negyed évszázad múltán beláttam, hogy jól tettem, mert igaza volt. Ma sokkal nagyobb a sunyiság, diszkrét köpenyegforgatás, a hamisjáték, mint a háborús években. Az egypártrendszerhez viszonyítva is nagy a különbség. Akkor sok barátom kényszerből viselt álarcot, ma meggyőződésből. Azt is mondhatnám, hogy igaz hitből. Még ma este találkoztunk a szomszédos kávéházban, Bécsben feltalálta magát, hiszen keresett szakember: informatikus. Irodalommal nem foglalkozik, csak néha-néha vesz kezébe egy-egy könyvet. Olvasta a Balkáni szépséget, s arról faggatott, hogy a regényem tudatosan rímel-e a regény Remenyik Sándor Ahogy lehet című versére. Meglepődve válaszoltam, hogy nem, erre nem gondoltam. Pedig úgy van, minden percünk kínzó kiegyezés, ilyen ez a kelet-közép-európai sors, ezt ő Bécsből igen jól látja. Ezért is hagyta el Magyarországot. Majd azt kérdezte, hogy hol kapható az Újvidéki napló magyar nyelven. Látta a szerb nyelvű könyvet az egyik újvidéki könyvkereskedésben, belelapozott, de egy szót sem értett belőle. Sehol, válaszoltam, magyarul nem jelent meg. No, látod, a békében nehezebb írónak lenni, élcelődött.
Hazatérve elővettem Remenyik versét. Ahogy lehet, állapítom meg, és a Slemil nagyapa kínzó kiegyezéseire gondolok. Aki másként cselekszik, „az vesse ránk az első követ”.