2018. július 29., vasárnap
Márai Sándor Felvidék és Erdély egy részének visszacsatolásakor szintén átérezte a magyar eufóriát, amellyel azonban leszámolt a Hallgatni akartam-ban. „A kisebbségi magyar nem ismeri a pátoszt. Megismerte életének természetes feltételeit, s ragaszkodik ahhoz az illúziómentességhez, amelyre húsz kemény esztendő szenvedései nevelték. Magyarsága bensőséges és szemérmesen szótlan.”, figyelmeztetett még a határtalan lelkesedés óráiban. Ebben a pár mondatban felismerem apám lelkialkatát. Mi tagadás, Horthy bejövetelekor ő is lelkesen magasra emelte a magyar zászlót, de aztán meghátrált, s szemérmesen szűkszavú magyar maradt. Túlélő volt, nem pedig dicsőséges menekülő. Ha jobban meggondolom, én sem kívántam ennél több lenni. Néha felmordultam, feljajdultam, tiltakoztam, ellenkeztem, de végül is beértem azzal, hogy túlélő maradtam. Szóltam és szólok akkor, amikor hasznos jelszó lett a „hallgatni arany”, és ezért gyakran meglakoltam. Az irodalmi életben sosem voltam vezérigazgató, igazgató, főszerkesztő, nem csatlakoztam egyetlen divathoz, akkor sem, ha egynéhány divatos irányzatot nemzedéki szolidaritásból tiszta szívvel üdvözöltem, a népeseknek túlságosan urbánus voltam, az urbánusoknak túlságosan népies, a moderneknek túl hagyományos, a hagyományosoknak túl modern, a közösségelvűeknek túlságosan individualista, az individualistáknak túlságosan közösségelvű. Nem vagyok a széplelkek és a kékharisnyák kedvence, akikhez szólok, azok már csak magukba zárkózva olvasgatnak. Legtöbbször az ellenzékhez tartoztam, mint ahogy Márai mondta Krúdyról: „nem annyira meggyőződésből, inkább jóízlésből”, mivel kétlem, hogy a véleményem bármit is nyom a latba. Ellenzékiségem sokkal inkább lelkiismereti kérdés, mint politikai. Maradjunk ennyiben.
Délelőtt és fél éjszaka: Temetetlen múltjaink.
