2018. június 6., szerda
Vickó Árpád a kórházban, felhívom feleségét, ki tudja hányadszor, Nincs kedvem dolgozni.
Este újra előveszem Hobsbawm könyvét, a Szélsőségek korát. Az utolsó fejezeteket lapozgatva rábukkantam egy mondatra, amelyet mai ésszel érdemes végiggondolni. ”Balszerencse, hogy a kommunista rendszer válsága egybeesett az aranykor kapitalizmusának válságával.”, írja Hobsbawm. Ez az, amit akkor nem mertünk vagy nem akartunk észrevenni. Jöttek a nyugati „oktatók”, akik a demokráciára tanítottak bennünket, erről már írtam 1999-ben az Exterritóriumban. Volt egy demokrácia-álmunk, ezért nem akartunk tudomást venni a kapitalizmus válságáról. Kutyaszorítóba kerültünk. Nem mertük észrevenni, hiszen, ha az egypártrendszer beomlásakor a kapitalizmus válságát feszegetjük, akkor biztosan azok malmára hajtottuk volna a vizet, akik meg akarták őrizni a diktatúrát. Igen, a kapitalizmus válságáról akkoriban Milošević és az ő ideológusai beszéltek. A nyugati tőke felszabadította a keleti régiót, és gyorsan piacra talált. A Nyugat igazi szövetségesei a keleti tőkés martalócok lettek, nem csoda, hogy a kelet-európai rendszerváltó politikusok könnyedén rátaláltak a gazdasági neoliberalizmusra, nyakra főre, pártokrata alapon privatizáltak, hogy minél gyorsabban megszülessen a nemzeti oligarchia. A nemzeti oligarchák ma még a globalizmus ellen szónokolnak, de nem kell sokat várni, holnap ők is a globalizmus vizeire hajóznak. Más útjuk nincs. Ha a politika keresztbe tesz nekik, akkor ők fogják elkergetni azokat a politikusokat, akiknek a tenyeréből manapság esznek.
