Anikóval délelőtt a piacon. A Danas megemlékezik a belgrádi egyetemista mozgalmakról, a Nedeljnik című belgrádi hetilap szintén. Még a belgrádi Politika is kommentárt szentel az eseménynek. Előszedem az emlékeimet. 1968 júniusa: Szenttamási száműzetésemből Belgrádba utazok, az autóbuszból látom, hogy tankok vonulnak Belgrád felé. Đorđije Vuković bejuttat bölcsészettudományi karra. Beszélhetünk a 68-as egyetemista tüntetések kudarcáról, a gyenge pontjairól, el lehet marasztalni, de számomra az a nap mégis felemelő volt. Akkor éreztem először az életemben, hogy az a szocializmus, amelyben élek megváltoztatható. Már június végén ez a remény szertefoszlott – de az élmény maradt. Az esemény így is váratlanul ért mindenkit, főleg a pártnomenklatúrát. Semmi jel nem mutatott arra, hogy kirobban az egyetemista lázadás. 1968. tavaszán Splitben rangos és elismert szociológusok tudományos tanácskozáson szakszerű kutatások alapján megállapították, hogy az ifjúség apatikus, elvesztette eszményeit, s teljes passzivitásba vonult. Pár hónappal múltán Belgrádban kirobbantak az egyetemi tüntetések: a Belgrád és Új Belgrád közötti aluljáró június 3-én közelében a tüntetők megütköztek a rendőrséggel, a sebesültek számát mindmáig nehéz pontosan megállapítani, s ezek után a Belgrádi Egyetemen meghirdették a sztrájkot. Az egyetemet rohamrendőrség vette kerül, a helyzet drámai volt, a politikai elit munkástrojkákat szervezett az egyetemisták ellen, a vezetőség zavarban volt, Tito marsall kivárt. Végül bejelentette, hogy az egyetemistáknak igazuk van. A nomenklatúra iszonyú zavarba került, percek alatt meg kellett változtatni a retorikát. Ez azonban csak ravasz csel volt. Utána kezdődtek a leszámolások. Két évig tartott az iszapbirkózás, míg aztán 1971-ben Tito marsall meghirdette a harcot a liberalizmus ellen, ezzel a „harccal” kezdődtek a hetvenes években a nacionalizmusba és a háborúba vezető az ólomévek. Életem legnyomorúságosabb évtizede volt. Minden későbbi katasztrófa akkor vette kezdetét, ekkor kezdődött a nemzedékemmel való meghasonlás is. Látnom kellett, hogy nemzedékem árusítja ki hatvannyolc szellemét. Nem merem azt mondani, hogy a nacionalizmusba vezető antiliberalizmusnak volt reális alternatívája, de talán talpon kellett volna maradnunk. Akkor is, ha közben remeg a térdünk. Jobb szorongva szemlélni a gonoszt, mint diszkréten csatlakozni a nomenklatúrához. Stendhal mondata 1971 után félreérthetetlen volt „Ha valamelyik minisztériumba belépsz, hagyd kint az erkölcsi érzékenységedet…”
