2018. április 20., péntek
Ezek a napok az Új Symposion jegyében teltek el. Nyilatkozatok, interjúk, visszaemlékezések. Mindenki dicséri saját munkásságát. Egyetlen emberről nem esik szó: Sinkó Ervinről. És az Új Symposion szellemiségéről. Belső ellentmondásairól. Avantgárd? Ez csak Magyarországról nézve tűnik haditettnek, de Jugoszláviában azokban az időkben annyi izmus létezett, mint az égen a csillag, a Központi Bizottságban avantgárd költő ült, a pártirodákat pedig absztrakt képek díszítették. Ahogy a litera.hu-nak kifejtettem: A pártirodák falain absztrakt képek függtek, a Központi Bizottságban avantgárd költők, az ideológiai bizottságban heideggeriánus filozófusok foglaltak helyet, annyi izmus létezett, ahány csillag ragyogott az égen, mindez nem jelentett problémát, ha nem szólt bele a világ dolgaiba. A titói rendszer puha, gyakran kedélyesen puha autokratizmusa lehetővé tette a gáláns behódolást, különbséget tett a „jó lázadók” és a „rossz lázadók” között, a „jó lázadókat” felemelte, magas tisztségekkel, díjakkal jutalmazta, akik aztán az ellenzékiség legitimációjával marginalizálták a „rossz lázadókat”. Danilo Kišt sem a pártfórumok és a pártvezetők átkozták ki, hanem írók, kritikusok, egyetemi tanárok, akik szelíd ellenzéki álarcot viseltek. Nem politikai érveket sorakoztattak fel ellene, hanem esztétikait.