2018. április 19., csütörtök
A rádióban egy nyugalmazott belügyi dolgozó nyilatkozik a „munkásságáról”, s néhány szót ejt az irodalmi életről is. Semmi szenzáció. Miféle besúgók, kérdezi kedélyesen. Nekünk nem volt szükség rájuk, se Tito idejében, de a kilencvenes években sem. Ez régimódi primitív módszer, mi nem a GKB-ben tanultuk a szakmát, mint a reálszocialista országok titkosrendőrsége. A legjobb megelőzés a helyes káderpolitika. Alkalmas főszerkesztő és igazgató többet ér, mint egy tucat besúgó. A szakmaiság a döntő. A szakmabeliek feladata, hogy a margóra szorítsák azokat, akiket megfertőzött az ellenzék vírusa. Nem volt szükségünk ócska kis besúgókra, a szaktekintélyekkel működtünk együtt, akiknek nem kellett dicsérni a hatalmat, ellenkezőleg gyakran nógattuk őket, tegyenek puha ellenzéki nyilatkozatot, hogy elnyerjék a közvélemény bizalmát. Ők voltak a legalkalmasabbak arra, hogy margóra szorítsák a gyanúsokat, de nem szabad őket teljesen kiszorítani, mert akkor mártírt csinálunk belőlük. Mondja kérem, betiltott-e Milošević úr egyetlenegy regényt vagy verseskötetet? Nem! Na kérem. Hallgatom az interjút, s arra gondolok, hogy így volt valaha…