2017. január 15., hétfő.
Éjszaka folytatom Nádas Péter memoárjának olvasását. Sztálin meghalt, a gyermek Nádas megsiratta a diktátor halálát. „Sztálin nem lehet halott, értsd, az univerzum nem sérülhet.” Anyja megütközve figyelte sírását. Ezek a sorok nagyon sokat segítenek nekem, hogy megértsem az akkori Magyarországot, sokkal jobban, mint az „átkost” kiátkozó tucatirodalom. Eszembe jut 1980 május 5-e. Kora reggel kiléptem az utcára, és láttam, hogy a városom lakói, sötét öltönybe siratják Josip Broz Titót. Nem mentem vissza a lakásba, hogy a farmernadrágomat és a kockás ingemet lecseréljem, annyira nem voltam poltron, de nem mentem be a munkahelyemre kockás ingben, annyira nem voltam hős sem, hanem céltalanul kóboroltam a városban, és végül betértem egy kávézóba. Csatangolás közben meggyőződtem arról is, hogy polgártársaim gyásza őszinte, annyira őszinte, hogy azokban az órákban nem is értettem a mélységét, s valójában csak a kilencvenes években fogtam fel, hogy miről volt szó. Aki nem látta a várost, az országot sírni, az még a titóista rendszert sem tudja ledorongolni. Ők ma sem értik, hogy akkor azon a májusi napon miért sírtak az emberek. A polgárok bölcsebbek voltak a titóistáktól is meg a későbbiek során nagyhangú antititóistáktól is. Ezek a végkövetkeztetések jutnak eszembe a gyermek Nádas Péter sírása kapcsán.
