2017. szeptember 29., péntek
Délután Anikóval Ivan Horovic ügyvéd kövesi Duna parti házában vendégeskedtünk. Taxival a Telep városrészen át autózunk, a városrész immár felismerhetetlen, a néhai kertváros urbanisztikai terv nélkül felemelt új épületekkel. Teljes urbanisztikiai káosz. Valamikor főleg magyarok lakták, ahogy hallom, most már elenyésző a számuk. Elérjük a Kövest, sok új villát látok. A vendégek között találom Duško Ljuštinát, a zágrábi Kerempuh Színház igazgatóját. Szkepitkusan és kellő humorérzékkel kommentálja az eseményeket: szerencsés ötvözet. Én csak most, igen későn kezdem elsajátítani. Nagyra becsüli Frljićet és Urbán Andrást, mindketten rendeznek nála, Urbán után Frljićé a staféta, aki Pirandellót rendez. Ljubiša Ristićet zseniális rendezőnek tartja. (…)
A budapesti Szombat folyóirat felkért, hogy válaszoljak egy ankétre, a zsidók és a nem zsidók együttéléséről – napjainkban. Nekifutok az írásnak, a kérdést tényleg komolyan kellene átgondolni, de erre jelenleg nincs erőm. Valójában nagyobb nekifutást igényel, és nem lehet a szerkesztőség által meghatározott terjedelem keretében megfogalmazni. Úgy érzem, részleteiben nem tisztáztam magammal sem a kérdést, amelynek mégis hosszú története van. Első magyarországi látogatásaim során, a hatvanas évek végén, tehát a harmincadik életévemhez közelítve, találkoztam először magyarországi írókkal, értelmiségiekkel, de fogalmam sem volt, hogy közülük ki a zsidó származású és ki nem az. Sejtelmem sem volt, hogy valahol, valakik ezt számon tartják. Sokáig megőriztem ártatlanságomat, kívülállásomat, tudatlanságomat, s később, a hetvenes években legfeljebb félmondatos célzásokkal találkoztam a zsidókérdéssel, ezek a hangok a nyolcvanas években felerősödtek, a kilencvenes években pedig egyre inkább beszivárogtak a vajdasági magyar közéletbe is. Úgy érzem, hogy többé nem vagyok a partvonalon kívül, hanem a partvonalon egyensúlyozok, mint egy kötéltáncos. Borúlátó vagyok, hiszen ez nem csak magyar és nem csak zsidó kérdés, az egész Európában növekszik a másságtól való túlfeszített félelem – főleg Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Ez immár nem csak politika, váltogathatják egymást az egymással ellenkező értékelvű pártok, ám a tömegekben egyre jobban eluralkodik a félelem. Attól tartok, hogy a XXI. század az általános, a mindent behálózó, már-már öncélú félelem százada lesz, s ennek a legnagyobb áldozatai a zsidók és a nemzeti kisebbségiek lesznek.