A taxi fénycsóvájában látod a kihalt utcát, sötét ablakokat. Intesz a sofőrnek, pénzt veszel elő, fizetsz, és kilépsz az autóból. A sofőr kidugja fejét az ablakon. Kérdően néz rád. Intesz neki, ne várjon. Maradsz. Eltünnek a taxi stopplámpái, megfordulsz, gyalog mész a házig, amelytől a forgatás annyiszor futni kezdtél. Egy távoli udvarban égve felejtett villanylámpa gyéren megvilágítja a fehér házfalat, amelyen pontosan kirajzolódik egy jegenyefa lombjainak árnyéka. Elhagyatott e tenyérnyi hely, úgy állsz előtte, mintha nagyon messziről érkeztél volna. Ugyanaz a csönd fogad, mint a forgatás idején, a levegő sem moccan, te sem vagy ugyanaz. Tudomásul veszed: visszatértél, újra vizsgázol. A kapu felé tartasz, aggódva lépdelsz, mintha most tanulnád a járást, izmaid elzsibbadnak, elkábít a fizikai megerőltetés előtti feszültség. Megnyomod a kilincset, örülsz, mert zárva találtad az ajtót. ěgy hitelesebben cselekszel. Ätgondolod a helyzetedet. Megérinted a kilincset, majd az ablak elé sietsz, úgy teszel, mintha zörögnél. Semmi nesz, erőteljesebben meglendíted a karod, de csak megérinted az üveg lapját ‑ egyszer, kétszer, ám mégis hallod a dörömbölést, a zsalugáterok nyikorgását néhány házzal odébb. Feléled a környék, mint az emlékezet az érzéstelenítés után. Ana jut először eszedbe, aki tökéletesen elfelejtett téged, talán joggal. Elfelejtetted a mozdulatot, ami felébreszti. Egy utca. Egy hosszú futás. Amiről senki sem tud. Mindannyian megváltoztatok, önként, kényszer nélkül. Kimeredtetek az időben, és elképzeltétek, hogy hosszú, fárasztó utat tettetek meg. Nem hallottátok azt, amit hallani nem lehet. De lassan elér hozzátok a hang. A távolból Sándor utasításait hallod. De nélküle is tudod, mit tegyél: fuss utánuk, találd meg őket, mindannyiukat, akik elvesztek, ne engedd, hogy felelőtlenül kilépjenek a történetből. Itt vanak. Veled. Ćgy fuss, mintha őket akarnád megmenteni. Az árnyékukat üldözöd. Bólintasz. Minden rendben. Messziről kutyaugatás hallatszik, titokzatos szorongás kerít hatalmába. Kiegyenesedsz, egyre türelmetlenebbül kopogtatsz az ablaküvegen. Ösztönösen a belső zsebedbe nyúlsz, elképzeled Lőwinger revolverét. Megnyugszol. Meghatványozódik az erőd. Kétségbesetten vered az ajtót. Elégedetten megállapítod, senki sem gyújt fényt. A sötét utcát kémleled, minden elővigyázatosságról megfeledkezel. A koromfekete utca visszhangozza a dörgést, mint a dobpergést. Vagy nem? Vagy nem hallasz a távolból kapucsikorgást? Majd zsalugáternyikorgást? Lépteket? Megtörténhet, hogy nem jön senki. Nem, ez lehetetlen. A csönd hatalmasabb? Vagy mégsem? Eleged van a csendről folyó fecsegésből. A dübörgéstől megfájdult a tenyered, reménytelenül a falnak dőlsz. Jőjjönek már? Miért nem jönnek? De igen. Mégis. ôk azok, mindig megérkeznek, ha kitartasz. Akkor is, ha nem akarod. Valahol az utca közepén két árnyék a falhoz lapulva közelít feléd. A holfényben pontosan megfigyeled mozdulataikat. Nem viselnek egyenruhát, civilek, nem őrjáratba bukkantál. Ettől megkönnyebbülsz, mégis szorosan a ház falához lapulsz. Idejében futásnak eredhetnél, de esztelen vágy költözik beléd: egészen közelről akarod tapasztalni a veszélyt. A két ismeretlen nem leplezi magát, hosszú, gyors lépésekkel közelednek feléd, kihívóan megállnak előtted. A zsebedben kotorászol, úgy teszel, mintha a kapukulcsot keresnéd, így terelnéd el a gyanakvásukat. Egy ideig várakozva állnak. Zavartan tekintgetsz rájuk. „Kit keresel”, szól rád az egyik mély, öblös hangon. „Az ismerősömet. Elfelejtettem a nevét, halaszthatatlanul fontos családi ügyben keresem.” „Láttál már ilyet? Éjszaka közepén keres valakit, de nem tudja kit.” „Igen, valójban így van.” „Majd mi megmondjuk, hol tartózkodik az a valaki”, vigyorodik el a második, „Megmutatjuk az utat, amely elvezet hozzá.” „Nagyon hálás lenék érte”, hajolsz meg előttük illedelmesen.
A következő pillanatban ütést érzel a hasadban, majd a tarkódon; megtántorodsz, de nem zuhansz a földre. Jól hallod, amit mondanak. „Ismeretlent keres, tehát gyanús a szivar. Éjnek idején nem tudja kit keres. Tisztességes ember soha sem kerül ilyen helyzetbe. No, segítsünk rajta.” „Agyon kell ütni az ilyeneket, mint a veszett ebeket”, veszi át a szót a második. Galléron ragadnak, felemelnek és kiegyenesítenek.
Életösztöneid működni kezdenek, kitéped magad szorításukból, kitérsz a következő ütés elől. Menekülsz. A tested könnyű, szinte játszva teszed meg az első lépéseket. „Az anyja úristenit, kisiklik a markunkból”, káromkodik az öblös hangú idősebbik. Nagy lendülettel az Aleksa čantiŕ utca felé rohansz, látod a körtéren áthaladó kamiont, a tejeskocsit, a gyér megvilágításban kibontakozik Sándor alakja. Teljes erődből rohansz. „Gyorsabban, gyorsabban”, biztat Sándor, „az arcoddal fejezd ki, amit szavakkal soha sem mondhattál ki. Soha életedben. Ne bonyolítsd el a játékot. Egyszerűen, őszintén, pontosan. Határozottan. Nincs vesztenivalónk. Gondolj, amire akarsz, csak az arcod tükrözze azt, senkire sem számítasz; menekülsz, hogy időt nyerj, hogy te válaszd meg, a város melyik pontján találjon el a golyó.”
Rohansz előre, hallod az üldözők lépteinek dobogását, hallod, hogy ver a szíved, az örömtől szédülsz, rejtélyes támaszt keresel a menekülésben, amelynek köszönve látod mindazt, amit eddig tilos volt látnod. Üldözőid messze elhagyod, de hiába, úgyis beérnek. Kitéped magadból a romlandó időt, mint a férges gyümölcsöt a szádból. Csak a keserű nyál maradt a szádban felesleges önmegtagadást követelő hosszú várakozás után. Mire cárakoztál? Miért lelkesedtél? Ha repülni tudnál, akkor is utolérnének. De hogyan fejezd ki az émelygést a menekülés közben? Megfeszített lábizmokkal enyhe utcai emelkedőn futsz, a csúcson megbotlasz, elterülsz a földön, mintha egy ravaszul elrejtett csapdába estél volna. Minden egyes csapda az önmagad ellen elkövetett árulás bizonyítéka. Futni, kérded, de miért? „Nagyszerű”, kiált fel Sándor. „Csak azért is, mindenek ellenére.” Veszettül kalimpál a szíved, fájdalmak hasogatják a tested, hajad felborzolja a szél, futsz, mintha erre a menekülésre vágyakoztál volna egy életen át, mintha menteni kívánnál valamit, de a fájdalmak feledtetik görcseid. Ezt akartad. Egyre elkeseredettebben kényszeríted magad a végső kifulladásig tartó futásra, úgy érzed ezerszer végigfutottad ezt az utcát, a házak ismeretlenek, viszont a járda minden kidomborodása ismerős. Kétségbeesetten rohansz, lábad dobbanásaiban találkozik a futás kezdete és vége; nem tudot, az első vagy az utolsó lépés teszed‑e meg.
Egyre nehezebben lélegzel, de ettől kifinomulnak érzékszerveid, árnyéktisztán tárulnak fel előtted a fák, a kövek, a házak körvonalai. Mintha örök időktől így állt volna minden, így épültek fel a fénytől fosztott időtlenségben, az éj peremének félhomályában, a menekülés percének időtlenné válásában, a teljes önfeladás állapotában, ahol minden lehetségessé válik; az ólomsúlyos ébrenlétben, a figyelemelhagyott játék meghosszabbításában. Az árnyak szálakra, rostokra bomlottak, ezekből a törékeny elemekből születik újjá képzeletedben a város, a sötét Vasút utca; lebegnek a könnyű tárgyak és lelkek; újjászülető mesebeli városban sétálsz Anával, az egyik ilyen árnyék‑vonalka éppen nyakának finom ivévé változik át. Biztatni akar ő is, de hangja elcsuklik. „Gyorsabban, gyorsabban. Fuss, megéri, hiába vergődsz, de legalább örömöt okoz. Végre, te is látod az esélyt. Egyetlen pillanatban kirohansz a foglyul ejtett időből, s beleszédülsz a megváltó lehetőségbe. Választhattál‑e volna ennél jobban”, kiáltja Ana. „Ällj, állj meg te ócska féreg. Ismerős ez a menekülés. Sokszor üldöztünk. Mindig menekültél, 1941‑ben, 1968‑ban, s minden évben, minden hónapban, a hónap minden napjában. De most nem menekülsz a megérdemelt büntetéstől”, hallod Anna hangját. És a boldog hangzavart: „Kártékony fantaszta, add meg magad, különben lelövünk, mint egy kutyát.” „Célozd meg, te hülye, látod, amilyen szívós és őrült, még meglóg előlünk.”
Tested néha megrándul, mintha egy éles golyótól csuklana össze, elrejtőzködhetnél egy kapualjban, de nem teszed, ha a kezük közé kerülsz, puszta kézzel fújtanak meg. Akkor inkább lőjjenek. Rohansz a Vasút utcán, fokozod a fuldoklást, a szédülést; szédülsz, elkábulsz, az erőfeszítés élvezetet okoz, legyűröd a fáradtságot, méggyorsabban futsz. Elsuhansz a házak mellett, a kirakatok fénysugara előtt, a neonreklámok villogása alatt, a hirdetőtáblák között. Felderengnek régi emlékeid, idegrendszered csodálatos változásokra hangolódik át; képzelgő vagy, őrszem, kiről megfeledkeztek, hivatlan jövendőmondó, akiből gúnyt úztek.
Lángolnak a szemed előtt az egykori veszélyes képek, megelevenednek és beléd kapaszkodnak, cibálnak, rángatnak, kuncognak, gúnyolódnak, futnak veled, és te cipeled őket, egyik‑másik felrobban a levegőben, fénye bevilágítja az utat, a szikrák pattognak, peregnek, mint a vörös röpcédulák. Szelíd fuvallat csalogat, mágikus betűk hirdetik a történelem hadgyakorlatait a reklámszövegekkel, te vagy az, akinek mindent megigértek, akit szigorúan ellenőriztek, ha nem hittél az ígéreteknek, s csodálkozva nézted, amikor a tisztességes polgárok kórusban szavalták az előre betanult szöveget a jogról, az emberi méltóságáról. Boldog idők! A szolgalalkek soha még nem voltak ilyen elégedettek és elbizakodottak. Ostobán gyanakodtál bennük, mire felháborodva leintettek, a sarokba állítottak, azt mondták ott a helyed, szégyeld magad, te valóban bántad, mert kigúnyoltad őket. A szerencsétlenek, semmit sem tettek.
Anát látod, pionírkendőben, térdzokniban, komoly arccal ismételgetik, a képzelet végtelen szabadsága, új kontinens, ahol senki sem mondja, légy óvatos, nincsenek sebtibe odavetett jegyzőkönyvek, nyilatkozatok, elvárások, személytelenség díszes koplyáira tüzdelt jelenségek, melyeket a tömegeknek gyűlölniük kellett, nem veszik fel gyanakodva méreteidet, adataidat a jóakarattal tolakodó jelszavak, a kulcslyuk rejtett nyílásána nem leselkedik rád a rend,; szerelmetek messze merészkedik, a nyirkos testek züllöttsége még nem feltételez züllöttséget, este nem szégyelitek magatokat a reggel koravén okoskodásai miatt, így futsz, és félálomban feltárulkoznak előtted a képek, a vásznak kifeszülnek, mintha szárnyuk nőne, hallod a hallhatatlan égi madársereg szárnysuhogását, s ha elszürkül az ég, akkor csakis azért, mert a halk suttogások kisimítják, fátyolt vetnek rá; kirántanád magad a fizikai szenvedésből, kétségbeesetten emeled fel a karodat az eltűnő után, amelynek az lett volna a hivatása, hogy a szót a szóig, a mondatot a szépen hullámzó párbeszédig egyengesse, megszólaltassa a szerelmes állapot változatos következményeit; nyújtózkodnál futás közben, mint a száraz ágak; a laza összefüggéeskből gyámolító arcok bukkannak elő, mi csak jót akartunk, bizonygatják, a bizonyosság egyenlő a bizonyossággal, jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, csak megfontoltan járjuk a táncot, az ifjúság szót kap, ha okosan beszél, ezért fogadjátok meg a tanácsot, ha az élet körülfogja az embert, az irányelvek segítik az életet, az irányelveket szilárd alapokra helyezzük, egészséges szellemmel edzzük őket, tehát a szabályokat egyhangú döntésekre alapozzuk, a döntéseket előbb alaposan megfontoljuk, ha nem mozdul semmi, akkor csak képzelődtök, ennek érdekében a képzeletet kollektív döntéssel lepecsételjük, hogy azok minél hasznosabbak legyenek, felelőségtudattal rendelkezzenek, legyen céljuk és irányuk, amelyet közössen meghatározunk; lelkesedni nemcsak azért kell, ami méltó erre, hanem azért is, ami erre alkalmassági bizonylatot szerzett, célunk helyes, minden út odavezet, ergo a Messiás nem jön, hanem a megfelelő időpontban igazoltat, számba veszi az összhangzattant, a mai szellem hasznos üzletet kötött, megbízható jegyzőkönyvet vezet a közéletről, kérj tőle engedélyt és ismerd el tévedéseidet, tárd fel hátsó szándékaidat, zümmogi a tükörsima ég simára vasalt mennyezete.
A lendület sodor tovább, tiltakozásul magasba emelnéd a kezed, de cserben hagy a bátorságod, a suttogások, az áttekinthetetlen intézkedések, a kifinomult sejtetések erőterében kíntornázol, a visszafojtott, a megbocsátást mímelő hangzavar egyensúlybiztosító rendszere, a cinkos sandítások áthatolhatatlan akadályt képeznek előtted. Egy felsőbb tekintély ujjal mutat rád; káros és vadidegen gondolatok, kiáltja feléd, miközben elkeseredetten toporzékol. Utópia és patkányméreg. Egyre nehezebben kapkodsz lélegzetért, ó, miért azoknak az erejét használják a világ eresztékeinek összeenyvezésére, akiket kergetnek?
A boldog jövendő vésztjóslón borul rád. Aranylapján kitüntetéseket osztogatnak, késeket élesítenek, egymás torkának esnek. Ana lakása mellet futsz el, látod a hanyagul hátravetett párnát az ágyán, a gyér megvilágításban a tükör fölé hajol, felemeli a fésűt, a piperetubusokat. Olga példát mutatott, suttogja, testét árulja a kisemmizett. A győztesek orgiákat rendeznek, a holttestek, mint az óriási habostorták a föld üregeibe zuhannak. „Én is kipróbáltam mindent”, mondja Ana, s úgy tesz, mintha mondanivalóját az előtte levő szövegkönyvből olvasná. „Csak arra ügyelek, az óvatosság ne tűnjön el a tekintetemből. A világ sohasem sem fogy ki a mesélnivalóból, mert az időtöltés hivatalos állásfoglalás lett. Nevetségesek és ostobák leszünk, ha gyengédséget, reménységet keresünk. Kívánjuk, hogy ne kívánjunk semmit. Öljük meg a kíváncsiságot, hogy értelmesen szemlélhessük a hiábavalóságot”, visszhangozza Ana szavait a tükör. Ägynak dől, meglibben teste felett a takaró, a lepedő alatt kezével simogatja meztelen combját. A visszatartott vágyakozás gerincoszlopodban remeg, elhessegeted magadtól szavait, bár még kíváncsi vagy, kinek szánta őket, melyik szeretőjét elégíti ki éppen.
Bizonyára Olga visszatért Szerbiából, soha többé nem vesz tudomást Anáról, gúnyosan várja, hogy Ana zuhanjon az ágyba egy ismeretlen férfivel. Vége a háborúnak, a sebeket trágyázzák, a bomlásnak indult nyers hús szaga terjeng. A nyirkos combok, a tátott szájak, nyomorult utódokat keresnek. Olgát nem toloncolták vissza Péterváradról Ćjvédékre, a német tiszt végre észrevette, behívta az irodába, megkefélte, majd elintézte, utazzon. Elképzeled a testét, amellyel kielégítette a tisztet, ez a meztelenség tűnik fel előtted a sötétben; megfésüli haját és a hegyek felé tekint, kinyújtod a kezed, hogy utoljára megérintsd a karját, amellyel megfizetett mindent, akárcsak te; a megfeszíted lábizmaiadat, kísérteties árnyékok leselkednek a sötétben, így bukdácsolsz a telihold fényében kirajzolódó árnyfoltok között, igen, csak akkor van értelme a futásnak, ha reméled: testét mégegyszer, utoljára megérinted. Az erőfeszitéstől fellángol a képzeleted, előreszegezed a fejed, mintha láthatatlan ellenféllel birkoznál, ez is Olga volt, igen, őt szeretted, de elvesztetted, ennek így kellett lenni, meg kell halnod, hogy ezt megtanuld; milyen gyönyörű, ha értelmetlenül rohansz előre, a menekülés ragadózómozdulatainak köszönve kitartásod felszabadító energiává alakítja át összes eddigi szorongásodat, az izmok görcsös, alélt munkájától megerősödik az ellenállásod, nem leszel bizalmatlan a menekülés kiszámíthatatlan fordulatai iránt.
Mintha egy végtelen acélfolyosóba rohantál volna be, úgy sajátítod el a szereped, eltűnik az ég a fejed felől, elsülyed az aszfalt a lábad alatt, elmosódnak a házak, mint az álombeli tájak, semmi sincs, csak a futás, a puszta kitalálás öröme; eltűnik a kamera, Sándor fontoskodó arca, a reflektorfények, az árnyjátákok, az szorongó gondolatok, rohansz, nem előre, hanem ismeretlen mélységbe, megsokszorozott erővel kirohansz a valóságból, tehát mégis megtértél, haza értél, megérkeztél, csodálkozol, mily gyengéden halkul el benned a türelmetlenség, az elégedetlenség, a reménytelenség; tested, csontjaid parancsolják, futni kell, csak a menekülés a valódi élet, a többi ábránd, kitaláltad a városokat, a kék eget, a házakat, a barátokat, az ellenségeket, kitaláltad az egész világot, minden szerepet eljátszottál, amit vállaltál, vagy amit rád kényszerítettek, helyzeted fokozatosan annyira megszoktad, hogy nem tettél különbséget a kényszer és a saját akaratod között. Végre szabad vagy, fuss, fuss, Olga a képzeleted szüleménye, ennél is inkább Ana, de a futás közben mindketten valóságos lények lettek.
Ana úgy olvad bele ebbe a hosszú jelenetbe, mint egy különös és minden rendeltetés nélküli történet része, a történetben Olga talán egy árnyalattal valóságosabb is. ô többet élt, mint Ana. Majoros József is többet élt, mint te, fuss utána, beszélj hozzá tovább, sokkal őszintébben, mint eddig tetted, tisztában vagy vele, ha most meghallgatna, akkor örök életen át lenne erőd futni, menekülni, a sötét éjszakába elmerülni, bújdosni, lelkesedni, megszületni.
Sejtjeid, ösztöneid felszabadultan habzsolják ezt a felismerést, élvezed, amint meglódul a tested, uralkodsz minden mozdulatodon, semmi sem fáj, semmiféle akadály nem sebez meg, ezt a néhány percet neki köszönheted, ez vagy te, Majoros József. Helyezz sírodra a kőlapot, ne ébredj fel soha. Temetnek, Majoros József! A díszes társaság sikong a boldogságtól, a hölgyek mosolyognak, mintha csiklandoznák őket, a pezsgő szépen habzik, miközben ők a szépséget dícsérik. Ne ébredj fel, félrevezetnek, megvetnek, meghazudtolnak, megszégyenítenek.
Boldog jövőbe bugyolálnak és a trágyadombra vetnek. Némuljanak el a temetők, töröljék neveteket a keresztekről, bűzlenek a holtak és az élők. Ki ne ejtsd a szádon mindezt, Majoros József. Bukj el kétségbeesetten – azonnal megtapsolnak, ismételgeted magadnak és kitartóan futsz szereped árnyéka után, mielőtt mégleg elválasztanak tőle. De hová tűnt hirtelen? Sehol sem találod ebben a sötétségben.
„Tántorogj, kapaszkodj meg a falba, sodródj a kőfal felé”, kiált be Sándor a kamera mögül. Te hallgatsz rá, teljesen mellékes, mit mond, mert ebben a futásban ő is átalakult. Becsülöd teljesítményét; a tanú belehülyül, túléli a menekülést, látja Újvidék utcáit, látja amint visszatér Olga, a katonazenekar indulót játszik, cserélik a zászlókat, virágcsokrokat dobálnak a tankok elé, a lovas bandériumok elé, a harckocsik dübörögnek, éjszaka fegyveres katonák menetelnek, viszik az ártatlanokat és a bűnösöket, Olga apja eltünteti a tanácsosi érdemrendeket és zászlót lenget. Senki sem ismeri többé Majoros Józsefet, aki tétován bámulja Olga lakásának ablakát, nem meri megérinteni a bejárati kilincset; mekkora sötétség van az utcán, egyetlen gyönyör vár rá, egyetlen kéj, ezzel azonosulni, elsülyedni, ezért bukkant fel Majoros József 1868. nyarán. „Lőjj már, mert elmenekül”, hallod a hangokat. „Állj meg kutya, mert lelövünk.” Sándor szemérmesen rejtegei a nyomokat, ez történt veled, Majoros József, figyelj magad elé, ahová futsz, onnan érkezik a golyó, ott terítettek volna le, ha nem menekültök el.
S abban a pillanatban lövés dördül, meginogva a derkadhoz kapsz. Látod a Szabadság teret, az egyetlen egérutat, ami maradt, futás közben a városháza felé tantorogsz, nincs erőd felnézni tornyára, hogy ellenőrizd, mi leng rajta, milyen hideg szelek fújnak, nemsokára beköszönt a kossava, így van ez, bevallod Majoros Józsefnek, kezeddel szorítod vérző sebedet, végre eltaláltak, végre nem kell várakozva bámulnod az eget, végez veled a betegség, amit Majoros Józsefed terjesztett. Lábad alól kicsúszik a talaj, birkozol tested súlyával. Utolsó erőfeszítéssel tántorogsz előre, vonszolod magad a tér közepére. „Most ne gondolj semmire”, hallod Sándor utasítását. „Igazad van Sándor”, mondod magadnak megbékélve. Sándor lelkesen biztat. „Gondolj a falra festett reklámokra. Kozmánál vehet kalapot, mindenki útlevél nélkül utazhat Budapestre.”
Szédülve, a levegőben úszva lendülsz előre. Lángoló reklámszövegek hirdetik, a nagyapja is, ha Pestre utazott, a Kozmánál vett kalapot, Budapesten, a csodás hatású rádiumos gyógyfürdők városában visszanyeri egészségét, életkedvét; Budapest hatvan hőforrásával, kétszáz glaubersós gyógyforrásával, világvárosi környezetben… ismétli némán a szád, s nevetsz, igen, négyszáz pengős árban visszanyerheti életkedvét, menjen a Gülbaba Panzióba Budára, az újvidéki Friedmann Mici kalapjai vezetnek a Váci utcában; vásároljon Pesten sealból, perzsabundából készült divatos őszi szőrmekabátot, mulasson a Bucsinszki étteremben, vegyen Bajadér melltartót. Megtántorodsz. Úgy érzed nem verejtékcseppek, hanem vércseppek csorognak a hátadon, a városban egészen ismeretlen, furcsa rejtélyes zajok, zörejek ágaskodnak föléd. Zajong és tombol a fejedben a felbolydult világ. Utolsó erőfeszítéssel Zsolnai tiltakozó tekintete bukkan fel szemed előtt. Integet, de nem tudod, mit mond, csak sejted, azt kéri, ne kövesd őt se, Lőwingert se. De késő, reszkető kezekkel szorongatod a revolvert, a biztosító zárral nem tudsz zöld ágra vergődni, még néhány lépést teszel, arcod, szemed kimered, felismered az előre kijelölt helyet, ahol végleg az aszfaltra kell zuhannod, hirtelen elengeded a tested. Kivilágosodnak előtted a Dornstadter cukrászda ragyogó csillárai, majd az is eltűnik, burek és szendvics kerül az asztalra, látod a helyet, ahol a reménytelenek tanulták a Kommunista Kiáltványt, a fáklyák fénye világít a szemedbe, majd újra tankok döbörögnek, zászlók lengedeznek, a tömegek ünnepelnek, szabadságot hirdetnek. Olga fut el melletted. Kitárod kezed, akarod mondani, igazságtalanul szenvedtetek, de ennek ellenére örökké csak őt kerested. „Ez a fiatelember bizonyára egy kurvára vár”, mondja, és egy katonaruhás férfiba karol, arcán fölényes mosoly csillog, Zavarkó Bandi megvető pillantással mér végig, a fejét csóválja. „Mindig tudtam, hogy nem vagy közénk való”, mondja és kifelé mutat. Ätellenben Botor Józsi integet. Olgára mutat. „Az a szaros Lőwinger a városszéli kurvákkal vígasztalja magát. Hová párolgott el a bátorsága, amikor végre mi lehetünk az urak.” Nézel rá, kihült szemmel. Feléd ordít. „Ébredj fel! Nem 1941. Nem 1968. Szabadok vagyunk. Jönnek az oroszok.” „Meneküljünk”, kiáltod Olga után. Olga feléd fordul. „Ki ez a betolakodó?” kérdezi fitymálva. „Nem azt az évet írjuk” ejted ki lassan a szavakat. „Amazt se. Egyet se.” A lány újra visszafordul, megvillan előtted Ana arca. A katonára mutat. „Utazzon Pestre, a Gülbabába”, rikoltaj al magát csúfondárosan.
Az utcán két katona között Lőwinger vonszolja magát. „Mindenki lehet áruló”, néz feléd békítően. Lakatos elvtárs egy csésze kávét tesz az asztalra, és felugrik egy székre. „A párt pontosan tudja mit, és mikor kell tennie. Renegátok lettek, mielőtt befogadtunk volna benneteket. Igy kell nektek, idő előtt összeszartátok magatokat.” Tehetetlen dühödben megragadod Olgát és a bordélyház felé cipeled. „Ott a helyünk”, kiabálod, és a piszkos, üres folyosón vonszolod magaddal. Katonák lépéseid hallod a hátad mögött. Az egyik ajtó mögött Ibolya áll és egy kulcsot nyújt át. „Jól bezárjuk a szobát. Se ki ‑ se be. Rövidesen államosítják a kuplerájt”. Olga türelmetlenül vetkőzik. „A lelkiismeretedet csillapítod velem”, lélegzik izgatottan. „Nemsokára bíróság elé kerülsz.” Széttrakja combjait. „A bíróság előtt mivel vádoljalak? Félsz megalázkodni előttem? Akit szeretünk, az előtt megalázkodunk.” Ledobálod magadról a ruhát, ágyéka fölé hajolsz, az élvezettől felsikolt. „Bíró elvtárs, ez a kölyök ügyetlen.” Majd hirtelen felugrik, öltözködik. „Nem tartozol közénk, a szagodról megállapítottam, akkor hát miért akarsz betolakodni? Mented a szaros életed, ugye?”
Eltakarod az arcod, ne láss, ne hallj semmit. Már csak az elvágódás hiányzik. Kimerevíted az izmaid, csak egyet lépsz, majd zuhansz a mélybe, tested felhorzsolja az aszfalt. Megrándulsz egyszer, kétszer. Arcod eltorzul. Üldözőid utolérnek. „Lőni akart a kurvája”, mondja a fiatalabb. „Tévedés történt”, vigyorodsz el. „Az urak bizonyára nem engem kerestek.” A másik fölényesen vizsgálja viselkedésed. Te mondanád tovább, de csak tátogsz erőtlenül. „Egy felesleges alkalmatlankodóval, egy bolsival kevesebb” hallod hangját. „Ki fogjuk irtani őket, irmgjuk se maradjon”, dicsekszik a másik. „Az anyja úristenit, fegyvert viselt, és majdnem meglógott előlünk.” Káromkodik. Katonacsizmákat látsz magad körül. „Az anyja úristenit…”, suttogod. „Még, hogy nem őt keressük? A szaga is leleplezte volna. Nézz az arcába, milyen sáppadt. Ragályos betegségben szenved. El kell égetni. Ezen a téren.” „Ezek a tévelygők mindig hazudnak. Tudod miért? Az orvoso szerint, azért mert sehová semm tartoznak. Az egészséges ember pedig mindig tartozik valahová.” fordul meg az egyik civil e katonacsizma felé.
Megrándulsz egyszer, kétszer… ezuttal sikerült, állapítod meg. Kisebb tömeg gyűlik köréd. Az egyik azt mondja, valakit megöltek a rendőrök. A másik váltig erősítgeti, csempészek számoltak le egymás között. Egy monoklis úr pillant le rád. „Uraim,” jegyzi meg halálos komolyan, „én jól emlékszem. Ćgy kezdődött, hogy lelőttek valakit.” Többen hahotáznak. Arcod tiltakozó grimaszba rándul. „A belső ember érvénytelen”, mondanád gúnyosan, de a fáradságtól rádtörő ólommerevségtől nem vagy képes megszólalni. A végszó sikerült, nem fog nekik tetszeni, gondolod magadban elégedetten és a hátadra fordulsz. „Nem vérzik”, kiáltozik valaki. „Ugyan kérem, a korszerű halál nem jár vérrel”, okoskodik egy harmadik. „Nem halt meg ez, hanem részeg. Alkoholra bűzlik”, kommentálja egy perzsebundás fiatalasszony. „Lőni akart a gyáva féreg”, hallod. Mozgatod a szád. „Tényleg részeg”, állapítja meg egy jegykezelő. Sándor árnyalakja közeleg. „Túl korai volt. Egyetlen feladatunk maradt csupán: nem tékozolni az időt.” „Kipusztítjuk őket és rend lesz végre”, harsog a második árnyalak. Valaki kiabál. „Rendőrséget! Mentőket! Egy ember vérben fetreng.” „Dehogy vérben. Berúgott és összeverte magát a város főterén.” Behunyod a szemed, egy kéz érinti arcod. Haldimann Éva hangját ismered fel. „Tudtam”, mondja barátságosan, „hogy ki akartad javítani ezt a sikeres filmet. Amint eltűntél a teremből, tisztában voltam vele.” Letérdel előtted, átöleli nyakad. „Nem kérded, miért?” A fejét rázza. „Nem érdekel.” Aztán feláll, és a járőkelőkre kiabál. „Miféle gyilkosság? Menjen mindenki a dolgára. Színészi feladat, főpróba.” De senki sem mozdul, várják, mi történik. Éva határozott mozdulattal letérdel melléd, átöleli a nyakad. „Támaszkodj rám”, mondja és húz magával. „Hallod, mit mondanak?” Éva felkacag. „Azt hiszik, mindketten hazudunk”, suttogod magad elé.
Felátápászkodsz, megszorítja a karod. Lassan lépdelsz mellette, kézségesen engeded, hogy vezessen. Nem kérded, hová indultatok el. Erősen szorítja a karod, mintha valóban golyó ért volna. „Nem gondolnak semmit, csak bámészkodnak.” fejezi be Éva a gondolatot.