Jöjjön egy Elektra!
2016. november-december
Ki fog felelősséget vállalni?
Azon töprengek, hogy csokorba gyűjtöm az elmúlt 6 évben írt naplójegyzeteimet a vajdasági magyarok elvándorlásáról, amelyek arról is szólnak, hogy az új elvándorlási hullám különbözik a kilencvenes évekétől, mert a jelenleginek „lelki okai” is vannak. Ezek az írások kisebb füzetet tennének ki, de biztos vagyok benne, hogy az establishment rosszallását váltaná ki. Úgy járnék ezzel is, mint a teljes napló kiadásával. Miért? Azért mert ezúttal a felelősséget nem lehet csupán külső „objektív tényezőkre”, vagy a többségi nemzetre, a szerbekre hárítani, mert – legalább részben – a kisebbségi szellemi stratégia is hibáztatható. Mit tettünk az értékelvű és a tudásalapú kisebbségi közösség formálása érdekében? Eleget? Keveset? Mivel magyarázható, hogy a vajdasági magyar kisebbség alkotóit sokszor jobban megbecsülik az anyaországban, mint itthon? Mit tettünk annak érdekében, hogy a Magyarországon és a más európai egyetemen szerzett diplomásainkat, doktoranduszainkat megbecsülve itthon tartsuk? Vajon nem mi gerjesztjük a vajdasági magyar kishitűséget? Szabad-e ezt a kérdést egy kézlegyintéssel elintézni? Szabad-e azt állítani, hogy az elvándorlók csak a pénz és a jobb élet után futnak? Ki kérdezte meg őket? Még a létező Népszabadságban töprengtem a versenyképes kisebbségről. Lehetséges-e ez, kérdezem ma is. Remélem, hogy igen. A versenyképes tudásalapú stratégiák legalább némileg kompenzálnák a távozók tömegét. A jelenlegi helyzetünkben a szalmaszál is sokat segít. Biztatás lenne a maradásra! Szerettem volna összegyűjteni ezeket az írásokat, annak ellenére, hogy a hivatalos közvélemény szívesen a szőnyeg alá seperné, olyannyira, hogy majdnem tabu téma lett, s csak újabban hangzik el egy-egy „sikoly”. Nem is értettem, miért hallgatnak az új pozícionált értelmiségiek. Szerencsére akadt egy fiatalember, Roginer Oszkár, aki mégis megszólalt: mellébeszélés nélkül, nyíltan és felelősségteljesen. „A fiatalok már nem a rossz gazdasági helyzet miatt mennek csak el, hanem mert úgy érzik, hogy elárulták őket, hogy 2000 óta hiába küzdöttek”, nyilatkozta a Szabad Magyar Szóban, majd igy folytatja: „Oda jutottunk, hogy senki sem mer már tükörbe nézni. Sem az, aki a párton belül jutott munkahelyhez, sem az, aki dologtalanul tengődik, de itt maradt, de az sem, aki elment.” Az interjú végén kimondja azt, amit eddig senki sem mert kimondani: „A kérdés pedig az, hogy ki fog itt felelősséget vállalni néhány évtized múlva, ha jelenleg a fiatal értelmiségiek módszeres fizikai elpusztítása zajlik”. A fiatal értelmiség módszere fizikai elpusztítása? Súlyos szavak! Valóban, ki fog felelősséget vállalni?
A banda-korszak luxusa
Időről-időre újra kézbe veszem Márai Sándor Garren-regényciklusát. A Garren-család feje haldoklik, vele haldoklanak a „boldog békeidők”, haldoklik a Monarchia. Az ifjúkor játékos lázadása kihallatszik a Garren-fiú – Ábel – magabiztos hangjából is: „Mi nem az életre készülünk. (…) Mi arra törekszünk, hogy ne készüljünk. Amire az élet készül, az az ő dolga. A mi feladatunk egészen más. (…) A mi feladatunk, hogy ápoljuk az összetartást. Mi a banda vagyunk, kérem”. Beismerem, rokonszenves ez a játékos dac, de csak egy ideig. Ezzel kezdődik az ifjúság; aki soha sem érezte a banda biztatását, az soha sem lesz magányos, aki soha sem játszott, az soha sem veszi vállára a felelősség terhét. Eszem ágában sincs lelkiismeretlen és könnyelmű ifjúságról szövegelni. Valahol harmincon túl azonban ez az attitűd nem az ártatlan ifjúság dacáról szól, hanem a koravén ifjúság konformizmusáról. Így kényelmesebben lehet haladni a pályán. Márai Garren-regényciklusában a történelem nem engedte meg a Garren testvéreknek hosszú banda-korszak luxusát. Ábel barátja a frontra indul és Ábel belátja, hogy mindennek vége. A bandának is. Csak a túlélés marad mondja, és utána hallja a kor szörnyű Hangját. Hitler hangja ez, de mondhatnám azt is, hogy a diktatúráé, a tekintélyelvűségé. Többé nem volt játék, nem volt banda, értelmetlen lett a homályos és céltalan a dac. Az élettel kellett farkasszemet nézni így kerültek szembe a hatalommal.
Titokzatos Trump
Egyre többe szeretnék megfejteni a Trump-rejtélyt, tudni szeretnék, mit akar az új elnök, hogy a kedvébe járjanak. Most éppen a zsidó származású Jared Kushner Trump veje felé irányul a figyelem. Ő volti Trump kampányának kulcsembere volt. Nemcsak a pénzgyűjtő akciót irányította, hanem beleszólt a személyi kinevezésekbe is. Természetesen Jared Kushnernek szoros kapcsolatai vannak az amerikai zsidó közösséggel, így a New York-i liberális zsidósággal is. Nem tudni, hogy az egyik legbizalmasabb Trump tanácsadó milyen álláspontra helyezkedik zsidó szervezetek által bőségesen regisztrált a magyarországi antiszemitizmus ügyében.
Róma üzenete
Róma üzeni: La Croix francia napilapnak adott interjújában Ferenc pápa a szekuláris állam mellett szállt síkra. Különben nagy bajok lesznek, mondta.Jöjjön egy Elektra!Ma van a néhai Köztársaság napja. Megfigyeltem, hogy sok ember továbbra is ünnepnek tartja. Afféle személyes, illetve családi ünnep lett belőle. Manapság nem csak az idősebb nemzedék tagjai, hanem a fiatalok is tudomást vesznek róla. Kíváncsiak, tudni szeretnék, mi is történt a néhai Jugoszláviával. Nem nevezném ezt nosztalgiának, sokan így dacolnak a fennálló rendszerrel, sokan pedig tárgyilagos választ keresnek, mivel egyre kevésbé hisznek az uralkodó közvéleménynek. Mindenben gyanakvó társadalom lettünk, lassacskán már saját mondatainknak sem hiszünk. A legendák és a szitkok ködében nehéz pontos választ adni, ezért születik meg az „underground Jugoszlávia”. Kell, hogy jöjjön egy Elektra, aki méltósággal temeti el a holttestet, amit Jugoszláviának nevezünk. Talán az ellentmondások számbavételévek kerülünk ki az áldatlan helyzetből. Ilyen ellentmondást ismertem fel a Wikleaks által kiszivárogtatott adatok között is. A nyugati kormányok támogatták Tito marsallt a szocialista táborral való szakítás idejében, hiszen mégis új alternatívát képviselt a szocialista világon belül. Igaza van a fiatal Igor Štiksnek, ezt nem lehet kiegyenlíteni a reálszocializmussal. Egyrészt tehát elégedettek voltak, másrészt aggódtak is. Mi lesz, ha a puha önigazgatású szocializmus a nyugat-európai baloldalt inspirálja? Ez ejtette gondba a nyugati diplomatákat. Ezért tartották fontosnak, azt is szóvá tenni, hogy az ötvenes évek végén Jugoszláviában 1154 politikai fogoly volt. Nehogy a nyugati baloldal túlzásba essen. Ezt gyanakvást próbálták felülírni a jugoszláv önigazgatás elhivatottjai, még egy Titónak járó Nobel-békedíjjal is. Nemcsak ők, hanem azok is, akik különbékét kötöttek az önigazgatású szocializmussal. A JKSZ elnökét a Nobel-békedíjra Ivo Andrić terjesztette fel. Nem hiszem, hogy kényszerből. Olvasom Andrić naplójegyzeteit.Támasz nélkülMegtanultam, hogy akinek nincs semmi támasza, annak sok dolga akad még. Sok dolga és nagy adóssága.CsapdahelyzetEgy régi ismerős jelentkezik, írjak alá támogató petíciót egy új köztársasági elnökjelölt érdekében. Már évek óta nem írok alá semmiféle petíciót, főleg azok untatnak, akik csak akkor keresnek fel, ha valamit alá kell írni. Nem vagyok aktív szereplő, csak figyelem a napi politikai eseményeket melyektől egyre távolabb kerülök. Az egyik Márai regény mondata jut eszembe. Mit tegyen az író a nyomorult korban, kérdezi Garren Péter. Figyeljen, válaszolja Lacta, az orvos. Az orvos és az író nem tehet mást, ha veszélyben van. Módszeresen és könyörtelenül figyeljen. Nem tartozom egyik politikai csoportosulás jet setjéhez sem, legfeljebb rokonszenvezem néhány tényleg független kommentátorral, akik évtizedeken át kritikusan mérlegelték az eseményeket, s nem vadásztak semmiféle tisztségre. Egy párt sem tartotta erre alkalmasnak őket. A párt kinevez valamilyen posztra egy valakit, aztán ugyanaz, vagy egy másik párt leváltja, mire jön az általános felháborodás. Bizonyára azért, mert nem volt elég szófogadó. Azon azonban senki sem háborodik fel, hogy ugyanazt a személyt szintén párt nevezte ki. Néhányszor én is beleestem ebbe az végzetes csapdába, habár tudtam, nem ez a megoldás, az egész rendszert kellene megváltoztatni. Mi történik mostanság? Ha a mi emberünket nevezi ki a párt valamilyen posztra, akkor a tisztogatás helyénvaló, ám ha ugyanez a párt az ő emberüket nevezi ki, akkor alattomos. A pártok vezetői pedig joggal kérdik, ha elfogadtátok, hogy mi nevezzünk ki valakit, akkor fogadjátok el azt is, hogy leváltsuk.Zavaros időkÉjszaka újra Márai. 2016-ban alig akad időszerűbb európai regény Márai Sándor Jelvény és jelentés című művénél. A szerző a harmincas évek Berlinjébe vezet bennünket, abba a világba, amelyben a többség jelvényt tűzött zakója gallérjára. Úgy érkezik a diktatúra, miként a köd szitál. Észre se vesszük, mit hoz. Mi rejlik a köd mögött? Nem akarjuk, nem merjük észre venni. Égetik a könyveket az Unter den Lindenen. A jelvény hordozói, mint ahogy az egyik szereplő mondja, biztosak abban, hogy eljött az idő, amikor minden elmozdul a helyéből. A városok, a vallások, a jogrendszer. Az isten is. Már Goethe is gyanús, nem tiltják be, de nem jelenik meg új kiadásban. Az egyik megtűrt, valójában száműzött író elmondja, hogy az „új rend” képviselői így dicsekednek: „Mégis, mi nagylelkűek vagyunk. Írhat a tavaszról, vagy az őszről, nem vagyunk mi olyan galád vandálok, hogy az írótól feltétlen propagandát követeljünk. Csak éppen legyen az előtérben, fehér tógában, s énekeljen lanttal a kezében, amig mi, a nagy dráma igazi szereplői, a háttérben végrehajtjuk és kivitelezzük az igazi cselekményt.” Most is zavaros idők járnak. Többé Szerbia nem érdekes. Magyarország se. Ismeretlen irányba sodor bennünket egy baljós európai koreszme. Deja vu. Írj a tavaszról, az őszről, írj repülő csigáról, a szerelemről, hatkerekű rakétáról, a kalandokról, a „lángoló zsiráfról” (Nádas Péter szarkasztikus megjegyzése), a vágyakról, írj a Semmiről, csak ne írj a te világodról. Egyelőre csak azt követelik tőlünk, hogy legyünk felelőtlenek, könnyelműek, közömbösek és közönyösek, de holnap majd elvárják hogy legyünk hűséges szolgák. A közöny a tekintélyuralom előszobája.
Családi Kör, 2016. december 8