A nincstelenek lázadása

2014. február

Kárpótlás

Brüsszel, Brüsszel, pattognak a jelszavak. Napi politika lett az Európai Unióból. Beletörődök. Az európai úton a legkisebb lépés is legalább lelkileg kárpótol a tovapergett kilátástalan évtizedekért. Mégis jobb így, biztatom magam, de azért nem felejtem el Márai figyelmeztetését: „Európa csodálatos, egy hibája van csak: az, hogy nincs”. Ellentmondás? Igen. Nehéz ezzel az ellentmondással élni, de nélküle még nehezebb.

Patyomkin falu

Építsünk Patyomkin-falut? Ám ennek ára van. Fel kell adni Dél-Bácskát, továbbá Bánátot. A Patyomkin-faluban egy ideig lehet ünnepelni, rangot osztogatni, díszvacsorákat rendezni, remekműveket írni, cenzúrázni, díszbeszédeket tartani, ellenségeket keresni, vezérkedni, aztán a szokásos magyar fatalizmussal gyászbeszédeket tartani. Ünnepeljük a gyászt!?

Régi szerepek

Időnként kilépek az önkéntes szobafogságból, s az asztaltársaságban helyet foglalok a barátok, a jó ismerősök között. Hallgatom a pártvezetőkről folyó közéleti vitát, közbeszólok, miközben rádöbbenek arra, hogy bevettem a horgot, hiszen nem a személyek fontosak. Nem kétlem, hogy vannak köztük kiváló emberek, ám az a baj, hogy régi szerepeket alakítanak. Mélyszántás kéne, hogy gazdag termést hozzon az európai vetőmag. Kokan Mladenović színházi rendező egyik minapi nyilatkozata jut eszembe, aki keserűen megjegyezte, hogy a kormánypártoknál csak az ellenzék rosszabb. Húsz éve ugyanazokat az arcokat látja, egyszer benn ülnek a hatalomban, egyszer kipottyannak belőle,  az egész valamiféle vidéki komédiára emlékeztet. Engem legjobban a személyes civakodások zavarnak, mert ez azt jelenti, hogy nincsenek komoly ellentétek, avagy azok ritkaságszámba mennek. Az elvi ellentétek eltűntek,  vagy elhomályosultak, maradtak a civakodások, a „szerencsejáték-koalíciók”. Választások előtti koalícióra lép a baloldali pártocska a jobboldali páttal, ez azt jelenti, közös programmal indul. Azon sem lepődik meg senki, hogy a szociáldemokraták nem a baloldalon találnak választások előtti koalíciós partnert, hanem a jobboldalon. Teljes a zűrzavar. Ki látott még ilyet? Ez a zűrzavar tényleg olyan ellenszenvessé teszi a demokráciát, mint ahogy Mirjana Marković ellenszenvessé tette a baloldal eszméjét.

Szenttámásig és vissza

Szenttamás. Meghívó a márciusi irodalmi estre. A 19. századtól kezdve szülőfalumat nem kerülte meg egyetlen átokverés sem. Kevés ilyen tragikus múltú település van a Vajdaságban, mint Szenttamásé. Mennyit vérzett és szenvedett a település, amelynek hűtlen fia vagyok.  1968-ban visszatértem és közel két évet töltöttem ott, mivel az egyik jóakaróm diszkréten figyelmeztetett, hogy jobb lesz, ha visszavonulok. Akkor a szülői ház lett a búvóhelyem. Azon törtem a fejem, hogy Németországba távozom. Ezekről a napokról Hornyik Miklós készített interjút velem, azt kérdezte, mihez kezdek ott. Portás leszek, válaszoltam. Történt ugyanis, hogy az egyik Németországba áttelepült családi ismerősünk talált számomra munkahelyet, egyelőre lehettem volna portás, de később vihettem volna többre is.  Hornyik Miklós jegyzetelt, aztán kis szobám ablakából együtt bámultuk az almafa virágzását. Ezt is feljegyezte az általa készített interjúban. Közelegtek a 68-as egyetemista lázadások, én Belgrádba rohantam, a tüntetések színhelyére. Így volt, hiszen ahogy Vicsek Károly mondta az Újvidéki Színház jubileumi ünnepségén, akkor a lázadozók úgy vélték, hogy a Marx Károly Vörös Egyetem udvarában a helyük. Hallgattuk Danton monológját Ljuba Tadić előadásában. Később a Judit című drámában ő játszotta Holofernészt, és többször is emlegettük azt a napot, amikor a filozófiai kar épületét rohamrendőrök vették körül. Mekkora paradoxon! A Marx Károly Vörös Egyetem udvarában döbbentem rá egy rendszer csődjére.  Ám a lázadás utóéletéhez tartozik, hogy egy-két évig tavaszi szellők lengedeztek, a jugoszláviai ifjúsági lapok, a belgrádi Mladost, a Polet, a Student, az újvidéki Index vagy a zágrábi Studentski list egyszeriben szabad fórumok lettek.  Ide sorolható a Képes Ifjúság újjászületése is. Ezek a lapok a hivatalos sajtó ellenpontjai lettek. Akkoriban Vidosav Stefanovićtyal, Milisav Savićtyal együtt az Egy makró emlékirataiért Mladost díjat kaptam. A fiatal nemzedékek rövid időre megízlelték a szabadságot, de egy két év múlva, 1972-ben újra kezdődtek az ólmos évek. A hatvannyolcas mozgalom tele volt ellentmondással, igaz, visszatérhettem Újvidékre, de már nem írhattam a szabadság ritka pillanatairól, nem maradt más hátra, minthogy az Áttüntetések című regényemben annak vereségét ábrázoljam.  Folytatódott a kötéltánc. Azóta is tart.

Cáfolat

Már éppen szerettem volna lejegyezni, hogy Újvidéken két napja nem történt se gyilkosság, se más bűncselekmény, ám az üzletben hallom, hogy tegnap éjszaka három rablás történt.

Lázadás? Magányügy!

Bosznia, a posztkommunista lánc leggyengébb szeme forrong, lángokban állnak a közhivatalok, a szarajevói levéltár.  A tévé képernyőjén szemlélem az ismerős utcákat. Vannak, akik a vadkapitalista rendszer elleni munkáslázadásként értelmezik, mások meg a huligánok randalírozásáról beszélnek. Az utóbbi túlságosan propagandisztikus, az előbbi túlságosan csalóka. Mert bár ebben a vadkapitalista világban a munkavállalóknak tényleg lenne okuk a lázadásra, a szegények szegényebbek lettek, terjed a mélyszegénység, az politikusokkal összefonódó oligarchák pedig egyre nagyobb biztonságban érzik magukat, hiszen a demokratikusan megválasztott képviselők oltalma alatt állnak. A polgárok egyre inkább kiábrándultak a liberális demokráciából, a politikai osztály elvesztette tekintélyét. Az egyik szarajevói ház falán olvasom régi varázsszót: Forradalom. Az állapotok kétségbeejtőek, de nincs erő, amely összefogná a lázadozást.  Korunk legsúlyosabb politika válsága a parlamentarizmus válságában rejlik, s ebből még senki sem talált kiutat. Csak azt ismételgetik, hogy ennél nincs jobb. De talán ezt is reformálni kéne. Pokoli ellentmondás, a neoliberális gazdaságpolitikát a liberalizmust vagy a szocializmust szidalmazó populisták pártfogolják. A posztkommunista országokban vannak ugyan baloldali pártok, de azok beolvadtak a hatalomba. A szociális lázadás magányüggyé vált, s ha a tömeg néha kétségbeesetten kitódul az utcára, akkor nincs az osztálytudatot ébren tartó célirányos szervezett erő. Attól tartok, hogy ebben a vákuum-helyzetben a politikai huligánok az új diktatúra felé terelik a jogos elégedetlenséget. Közben újabb hírek futnak be, folytatódnak a zavargások, egyes belgrádi médiaforrások szerint a „szarajevói tavasz” a Dodik féle Szerb Köztársaság ellen irányul. Készül a Dodik-Vučić találkozó. Horvátországi és szerbiai elemzők attól tartanak, hogy ezekre az országokra is áterjed a zavargás.

Pyrrhusi győzelem

Inkább a kommentekben olvasom, hogy sokan fájlalják, hogy a közelgő választásokon a magyar kisebbségi pártok nem indultak közös listával. Most már késő ezen töprengeni. Négy évvel ezelőtt részt vettem a zentai tanácskozáson, ez volt az egyetlen tanácskozás, amelyen megjelentem. Akkor én is bizakodtam, hogy legalább az alapvető kisebbségvédelmi kérdésekben párbeszéd lesz a pártok között. Hiába! Most már nem bízom ilyesféle eszmékben. A nemzeti egységről szól a közbeszéd és a közben tart a viszálykodás.  Ez lenne a helyes út? A jövendő nemzedékek majd ítélkeznek, mivel a saját bőrükön tapasztalják a következményét. Legalább az itt maradók mondják ki az ítéletet a pereskedő apák felett, mert – olvasom és tapasztalom – a kivándorlás újabb lendületet vett. A választási mérleg pedig majd kimutatja a kárát vagy a hasznát, növekszik-e a kisebbségi pártokra leadott szavazatok száma vagy pedig csökken. Ha ebből nem vonunk le semmi tanulságot, akkor az isten sem segíthet rajtunk. Vagy ez már nem is fontos, csak az, hogy ki lesz a győztes? Pyrrhusi győzelem!

Bemutató előtt

A Politika mai számában hosszabb interjú az irodalmi munkásságomról, Újvidékről, s az Újvidéki Színházban bemutatásra kerülő Neoplantáról. Mit várok Urbán Andrástól, kérdezi az újságíró. Azt hogy hű maradjon önmagához, válaszoltam. Tegnap este voltam a próbán, Urbán András teljes mértékben hű maradt önmagához. Minden író szerencsés, ha szemléletéhez közel álló rendező veszi kezébe a művét.   Így vagyok én is, és szerényen hozzá kell tennem, hogy ezúttal az érdem Urbáné és a társulaté. Jelentkezik Leso a szenttamási Ződ utca (ott így mondják) utolsó mohikánja, akivel együtt fociztunk a grundon, és elmondja, hogy senki sem lakik már abban az utcában a régiek közül. Ugyanarról az érzésről számol be, mint az előadás.