Budapesten

2013. december

 Az Örs vezér terén

Kitekintettem a Budapest felé tartó vonat ablakán, a sűrű alföldi köd rejtegette a tájat, én pedig elképzeltem a távoli magyar településeket. Határon túliként minden magyarországi utam Budapestre vezetett. Bizonyára, hogy sok kisebbségi író így utazott Magyarországra. Van ennek magyarázata, magyar szellemi életben Budapesten kívül (állítólag) nincs élet. Ha van, akkor a peremre szorul, olyan mintha nem lenne. A vidéki tehetségek első sikereik után csomagolnak és költöznek Budapestre. Ezen az úton érvényesülhetnek. Máskülönben örökre a margón maradnak. Tisztában vagyok ezzel, ám annál inkább furdal a kíváncsiság: milyen a vidéki Magyarország? Jó lenne hónapokon át sétálni a miskolci főutcán, üldögélni egy debreceni kávézóban, figyelni egy határváros, például Vác mindennapi életét. Sopronba legalább egyszer életemben szeretnék eljutni. Ezekben a városokban talán könnyebben megismerkedhetnék az egyszerű emberekkel, hallgatnám őket, fürkészném titkaikat, mert szeretném tudni, miről kívánnak beszélni és miről nem. Mitől félnek a magyarok? Miről álmodoznak? Hogyan gondolkodnak akkor, amikor nem a televíziónak nyilatkoznak? Sajnos, erre nincs alkalmam, s talán ezért kárpótlásul Budapesten találtam néhány olyan teret, ahol könnyebben szóba elegyedhetek az egyszerű emberekkel. Ilyen a Moszkva tér, vagy a Keleti pályaudvar. Kedvenc helyem mégis az Örs vezér tere, ahol hallgattam a taxisofőrök, a hordárok, az egyszerű melósok eszmecseréjét. A választások végeredményéről, az Örs vezér téren pontosabban tájékozódtam, mint a közvélemény-kutatók látleleteiből. Ezúttal is oda vitt az utam. Ez előző este az Angela Merkel mint mondta, országának nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy legyűrje az újabb válsághullámot, majd az M1-en értesültem az optimista magyar jövőről. Magyarország jobban teljesít, hirdette a kormány, az M1 pedig leszögezte, hogy legyőztük a válságot. Az Örs vezér terén nem beszéltek sem derűlátóan, sem borúlátóan. A hideg szélben az emberek behúzták a nyakukat, bizalmatlanul méregették egymást, legfeljebb az időjárásról beszéltek, a közelgő szibériai télről. Furcsállottam, nem értettem mi történt, de valami történt Magyarországon, amiről nem tudok. Az egyik forral bort iszogató embernek elárultam, hogy Újvidéken egy fokkal melegebb van. A férfi végigmért. Szóval maga is külhoni magyar, aki le akar szavazni bennünket, mordult fel. Ah, gondoltam az illető biztosan szocialista. De kiderült, azokkal sem rokonszenvez. Csurka István a példaképe, ő ember volt a talpán, mondta, a többi csak politikus. Valaki közbeszólt. Hm, az régen volt, igaz sem volt, szólt közbe egy férfi. Megállt előttünk, mintha akart volna még valamit mondani, de aztán legyintett, és s bandukolt a maga útján. Soha még nem voltam ilyen magányos az Örs vezér terén, mint tegnap délután. Az italpult előtt álldogáló emberek alig váltottak egymással szót, vagy ha szóltak valamit, akkor az időjárásról beszéltek. Semmit sem tudtam meg Magyarországról. Ám mondhatnám azt is, hogy mindent megtudtam.

Nagyságék és cselédek

A néhai Moszkva téren, ma Széll Kálmánnak térnek nevezik, találkoztam a földimmel, Sz. Viktóriával. Már nyolc hónapja Budapesten él, így mondta: „egy budai nagyságánál főz, mos és takarít”.  Az első hónapokban nehezen találta fel magát, de aztán megismerkedett néhány erdélyi cselédlánnyal, s többé nem érzi magát magányosnak. Mi, kisebbségiek összetartunk, mondta szomorúan. Nem panaszkodik, igaz, a gazdasszony fenn hordja az orrát, de azért valahogy kijön vele. Ki kell tartani, folytatta bizakodva, mert a Bécsben élő földije jó állást kínált. Hermina nevű gazdag bécsi idős nénit kéne ápolnom. A barátnőm azt mondja, akkora villája van, hogy el lehet benne tévedni. Jól fizet, igazi főnyeremény lenne az a munkahely. A barátnőm egy másik osztrák idős nénit ápol, aki meggyőzte Hermina nénit, hogy csakis vajdasági lányt válasszon, mert azok dolgosak, szorgalmasak. Karácsony előtt utazom Bécsbe, a pesti nagysága megkönyörült rajtam és megengedte, hogy tíz napra haza utazzam, mert elpanaszoltam neki, hogy mardos a honvágy. Tehát a karácsonyt nem a rokonság körében ünnepli, kérdeztem tőle. Hála istennek, nem. És a honvágy, kérdeztem. Ah, azt csak a pesti nagyságáknak szokás mondani, kacagott fel. Előszeretettel hallgatják, amikor a bácskai cselédlányok a honvágyról mesélnek.

Gettóba zárt modernitás

A Magyar Nemzetben egy Széchenyi mondatot olvastam. Gyorsan ki is írtam. „Alig van Társaság – írja Széchenyi -, Egyesület, Intézet, amelyik mentes volna a hitvallási irigykedés ördögétől, s már kezdetekor ne rejtené keblében saját halálának okát”. Érkezésemkor ugyanis összevásároltam az újságokat, bevonultam a lakásba és napokon át olvasgattam őket. Mi más érdekelt volna jobban, mint az irodalom. Jól tudom, hogy kettészakadt országba érkeztem, ezért nem lepődtem meg, hogy két irodalom van. Az egyik csapat is elkészíti a saját sikerlistáját, a másik is. Nem a különbségek ejtenek gondba, hanem az, hogy csupán két pólus van. Legalább még egy pólus hiányzik, ha nem több. Nem egy középpontra gondolok, amelyek az egyik oldal felé is, a másik felé is fricskázik, hanem egy háromszögre. Négyszögre. Vagy leginkább ötszögre. Szóval olyan ábrára, amelynek középpontja imaginárius. Nincs kánon, ha mégis van valami, akkor azt inkább korszerű, posztmodern zűrzavarnak nevezném. Ezt az irodalmi képletet a szellemi életre és a politikára is vonatkoztatnám. Ha egyszer ez kialakul, akkor megszűnik a bipolaritás monopóliuma, amely manapság erősen beszűkíti a látóhatárt. Budapesten különösen szorongat ez a felismerés, hiszen a budapestiek annyira el vannak foglalva a budapestiekkel, hogy sokszor úgy tűnik, rajtuk kívül nincs is élet. A magyar főváros túlságosan nagy ahhoz, hogy egy kis ország fővárosa, és túlságosan kicsiny ahhoz, hogy egy többközpontú európai nagyváros legyen. Úgy látszik, Budapestnek a megvan a saját „Trianon traumája”, még akkor is, ha nem hajlandó tudomást venni róla. Gyáni Gábor megfigyelése pontosnak mondható: „Trianon közvetett hatása volt, hogy fokozottan Budapestre korlátozódott a modern polgári alapú és liberális beállítású társadalom és közvélemény”, aminek sajnálatos következményeként megszületett a „gettóba zárt modernitás”. A nyolcvanas években úgy tűnt, hogy a magyar demokratikus ellenzék értelmiségi rétege kitört a zártságból, az írók sokkal előbb, mint a politikusok, kelet-közép-európai kontextusban vizsgálták önmagukat, amibe beletartozott a magyar kisebbségi irodalmak újszerű megközelítése is. A mai „kétpólus” azonban erre jellegéből kifolyólag képtelen.

Jókai, az aktuális

Bár Jókai Mór Rab Ráby című regénye megtalálható az újvidéki könyvespolcomon, mégis betérek egy antikváriumba és megvásárolom, hogy könnyebben tájékozódhassak a mai magyar közéletben. Ez a mű a legidőszerűebb magyar regény.

Példakép?

A vajdasági közéletet figyelve az elmúlt években többször is hivatkoztam Szekfű Gyulára és Bethlen Istvánra, azzal a szerény szándékkal, hogy a nagy jobboldali tumultus szereplőit emlékeztessem hagyományukra, színvonalas gondolkodóikra. Óvják magukat attól, amitől Szekfű és Bethlen óvakodott. Gondolok itt a neobarokk társadalom újravarázsolására, annál is inkább, mert ez a diskurzus a kisebbségi állapotban egyenesen nevetséges.  De hiába 2013. október 4-én  újra felébredt bennem a remény  miután az Országgyűlés Felsőházi termében Kövér László védnöksége alatt gróf Bethlen István és kora címmel nagyszabású konferenciát tartottak. Gondoltam, ha nem a tudásszomj, akkor legalább a tekintélytisztelet a vajdasági magyar jobboldalt arra készteti, hogy tanuljon a kimagasló elődtől, akinek munkásságát jól határozta meg Gyurgyák János. „A magyar jobboldal talán egy kicsit többet is érezhet iránta, ugyanakkor hitem szerint mindazon konzervatívok számára, akikben pislákol még a szociális felelősség bármily halovány lángja, és maradt még valami a demokrácia ősi eszméjének tiszteletéből, s akik érzik még az úri társadalom és a polgári társadalom közötti finom különbséget, nos, azok számára sok minden lehet Bethlen István, lehet tiszteletreméltó előd, lehet a magyar történelem kimagasló egyénisége, lehet egy csipetnyi kritikával szemlélt példakép, de a jövő felé utat mutató zászló nem lehet sohasem”. A zászló bizonyára túlzás lenne, ám elegendő, ha segít Abban, hogy különbséget tegyünk az úri társadalom és a polgári társadalom közti finom, ám sorsdöntő különbségről. Már csak azért is, mert a Horthy kultusz ápolásában nem annyira Horthy személye az érdekes, hanem az úrhatnám világ ébresztgetése. Aztán a Vajdaságban mást is lehet tanulni Bethlen Istvántól. Ugyancsak Gyurgyák János teszi szóvá, hogy Bethlen nem szívlelte, ha apológiákat írtak róla. „A befolyása alatt álló s Szekfű Gyula főszerkesztésében megjelent Magyar Szemlében nem jelentetett meg töménytelen mennyiségű cikket, tanulmányt kormányáról vagy saját magáról.”, írja a Gyurgyák János, akinek Ezzé vált magyar hazátok című kapitális munkájáról a vajdasági magyar nemzetszakértők – annyi van belőlük, mint az égen a csillag – egy szót sem ejtettek. Ugyanúgy alapmű, mint Romsics Ignác Bethlen-monográfiája.

Fordulat Újvidéken?

A Szerb Haladó Párt – olvasom – bejelentette, hogy nem kíván mindenáron hatalmon maradni Újvidéken, s egyben bejelentette, hogy elégedetlen a koalíciós partnerei egy részével. Hogy melyikekkel, azt nem mondta ki, de nem is fontos. Nem ért váratlanul. Már az első pillanatban írogattam naplójegyzeteimben, hogy a városi vezetőségben egymással ellentétes erők működnek. Az is nyilvánvaló, hogy népszerűsége csúcsán álló pártnak a jövőre is gondolnia kell, s nem engedheti meg, hogy hogy egyes kis pártok az ő számlájára rontsák Újvidék jó hírnevét. Ez történt ugyanis az elmúlt évben.  Úgy látszik, a haladók türelme fogytán van. Családi Kör, 2014. 01. 02