Paradigmák

2013. november

Válaszúton

Elkeserítő dolog hazugság nélkül élni. De csak így érdemes. Néha így tűnik, van rá esély. Legtöbbször azonban el kell tűrni a megaláztatást. Mazochizmus? Igen.

Talán a szégyenünk túlél bennünket

Olvasom, hogy az újvidéki Távfűtő Művek adóssága 3 milliárd dinárt tesz ki, ami a rendszer működését is bajba hozhatja. Időnként megérintem a radiátort, langyos, könnyebbülök meg, és megköszönöm a természetnek, hogy még nem köszöntött ránk a szibériai tél, amelyet az időjósok előre láttak. Mi lesz velünk akkor? Aztán csenget a postás, leballagok a postaládához, érkeznek a számlák. A Stan is behajtja a havi járandóságot, a számla egyre nagyobb. Most azonban új tétel bukkan fel: a kéményadó. Miféle kémény? Csak az esti sétán értesülök, hogy miről van szó. Bajban van a város, valami autóbusz pályaudvar miatt pert vesztett, amit drágán kell megfizetni. S nem az fizeti, aki felelőtlenül aláírta a szerződést, hanem mi, az egyszerű városlakók. De nincs kémény, nincs kályha a lakásban, háborgok a józan eszemre hallgatva. Aztán gyorsan elhallgatok. Ha a józan eszemre hallgatok, azonnal egy Kafka regényének, a Per hősének érzem magam. Hallgatagon lépkedek a város főterén, barátaim közben megjegyzik, hogy ott megy a város valamelyik jeles közéleti személyisége. Nem járok az újvidéki jet-setekre, nem ismerem a jeles személyiségeket, felpillantok, s riadtan állapítom meg, hogy azt az arcot láttam a képernyőn valahol a kilencvenes években. Akkoriban többet néztem a televíziót, mivel háborús időkben görcsösen vártam a békét. Az illető háborút hirdetett.  Aztán egy újabb arc, s megint úgy tűnik, azt is láttam azokban a szörnyű években. Ő is háborút hirdetett. Mit jelent ez, talán nem tértek vissza azok az idők? Nem, nyugtatnak meg a barátaim, ők most békepártiak.  Ezt a jelenséget ismerem, de közvetlenül, emberközelben látni ugyanazokat az arcokat túlságosan is morbid dolog. A kéményadóra gondolok. Ki fizeti meg a kilencvenes évek árát? Mi, az egyszerű polgárok. Szürkületben siettem haza, s elővettem Kafka nevezetes regényét. Csak az utolsó mondatokat olvastam el, hogy ellenőrizzem, jól emlékezem-e.  „Hol a bíró, akit sohasem látott? Hol az a felső bíróság, ahová soha sem jutott el? K. felemelte a kezét – olvasom, s széttárta mindkét ujját. De már torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen szívébe döfte és kétszer megforgatta a kést. K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt”. Szégyen, ezt a szót akartam ellenőrizni. Csak azért, mert sokadmagammal úgy érzem, hogy mindenhez alkalmazkodunk, minden arccal megbarátkozunk, miközben ezek az urak hosszasan forgatják szívünkben a kést, s mi abban reménykedünk, hogy szégyenünk túlél bennünket.

A demokrácia Hérosztrátoszai?

Éjfél után a Péter király Sugárúton kóbor városi ebek csaholnak. Az ablak alatti játszótér ágait cibáló ébredő a szél, talán éppen a kossava, idegesíti őket. Az utóbbi napok híreit olvasgatom az interneten, s felkapom a fejem. A Nemzeti Arcvonal nevű magyarországi szervezet felhívására Miskolcon könyveket égettek. A fotón egy lángokban álló Radnóti Miklós-kötetet látok. Kecskeméten a drukkerek egy csoportja náci karlendítéssel, továbbá „Sieg heil” felkiáltással üdvözölte a „Veled vagyunk Csatáry Laci” szövegű molinót. Az egyik budapesti templom közelében felavatták Horthy Miklós szobrát. Aztán Bartók Béla sugárúton a Jobbik nevű parlamenti párt aktivistái megemlékeztek Horthy Miklós 1919. november 16.-i budapesti bevonulásáról. Az egykori Horthy Miklós úton, ma Bartók Béla úton, az aktivisták fehér lovat vezettek.  A menetben ott voltak az Új Magyar Gárda egyenruhás alakzatban felvonuló tagjai is. A bíróság dolga megállapítani, hogy törvénysértés történt-e vagy nem. A politikai pártok bizonyára állást foglalnak. Akik hatalmon vannak, azoké az ítélkezés kötelessége. Én csak azon töprengek, hogy mi történik Magyarországon, mivelhogy szaporodnak az ilyesféle jelenségek. Sokan azzal nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy marginális csoportokról van szó. Engem azonban az gondolkodtat el, hogy főleg a fiatalok kapcsolódnak be ezekbe a mozgalmakba. Miért? Kiábrándultak a rendszerváltásból, az Európai Unióból? Kiábrándultak a demokráciából, amelyről nemzedékek álmodoztak? A demokrácia Hérosztrátoszai? Egy életen át azzal az aufklärista meggyőződéssel éltem, hogy utánunk jönnek a fiatalok, akik jobbak lesznek, mint mi, akiken nem hagyott nyomott a tekintélyelvű rendszer, akik nem botladoztak, hanem egyenes útra léptek, akik nem csak becsülni tudják a szabadságot, hanem védeni is. S mit látok? Ezek a fiatalok, látva a demokrácia fonákságait, megvetik a tegnap megálmodott szabadságot, az átlagemberek viszont félszegen menekülnek tőle; az út egyenes, ám láthatatlan akadályok tornyosulnak rajta. Ezek az akadályok kockázatosabbak, mint a mieink, amelyek eltorzítottak bennünket is, ám nem hervasztották el a reményt, hogy érdemes legyőzni őket. Sziszüphoszi küzdelem volt, de megérte. Tényleg megérte? Időnként elbizonytalanodom. A könyvespolcom elé lépek és Sartre meg Camus, Günther Grass és Thomas Mann könyveit veszem elő. Illyés Gyulát és József Attilát olvasgatva várom a hajnalt. Az utóbbi sírja előtt a minap sokadmagammal Budapesten hajtottam fejet. Arra gondoltam, hogy mit érezhetett, mire gondolt, amikor 1937-ben Thomas Mann üdvözlése című versét irta. „Ülj le közénk és mesélj”, írta. Kezembe veszem a Mario és a varázsló című „mesét”. A strandon már nyüzsögnek a hazafias gyermekek, amikor az egyik rendezvényen fellép Cipolla, a hipnotizőr, aki markában tartja a gyenge akaratú embereket. A közönség azt tett, amit ő akart. Kezdetben Marióval is ezt tette, de amikor a pincérfiú ráeszmélt, hogy mi történik vele, kezében eldördült a fegyver. Ma sem tudom megfejteni, hogy miért hordott Mario magánál fegyvert, de nem is ez a fontos, hanem az ellenállás. Ez jut eszembe, amikor azt fontolgatom, hogy hasonló esetek, az utóbbi években előfordulnak az egész Európában, főleg a posztszocialista régióban. Azt is észleltem viszont, hogy a nyugati polgári ellenállás erősebb a mi régiónkban, ahol az emberek fáradtak, türelmetlenek és bizonytalanok. Igaz, magyarországi barátaim, ismerőseim között senkivel, éppenséggel senkivel nem találkoztam, akit nem borítottak volna ki ezek a jelenségek. Az egyszerű emberek sem rokonszenveznek vele, de tehetetlennek érzik magukat. Nem tőlük függ, mondják. Engem ez a bizonytalanság különösképpen aggaszt.

Rejtély

Nehéz megfejteni a rejtélyt, hogy miért félnek a hatalomnélküliek szavától azok, akiknek a kezében hatalom és pénz van, akik irányítják a közvélemény formáló médiát. Miért uszítják rájuk verőlegényeiket? Miért ragaszkodik egynéhány író, értelmiségi olyan görcsösen a hatalomhoz? Közvetlen környezetemben egyet sem ismerek, aki önként visszatért volna az íróasztal magányához, a hatalom nélküli írósághoz. Így volt az egypártrendszerben és így van a többpártrendszerben is. Érdekes, hogy e téren a két nomenklatúra egészen jól megérti egymást.

Zárójelbe tett a valóság

Hogy a valóság megragadható legyen, írta Czeszlav Milosz, ahhoz szükség van hősre és rendező elvre. Mindkettő kiveszőfélben van, a hősöktől félünk, a rendező elvet megvetjük. A valóságot zárójelbe tettük.

Ünnep Szabadkán

Fázós vasárnap délutáni séta, a járókelők lesik holnapot. Lesz-e havazás hétfőn vagy nem? Ha lesz, akkor Szabadka fehérbe öltözve várja az ünnepet. A Magyar Nemzeti Tanács lapjai és honlapjai ma még nem hozzák a hírt, hogy Szabadka hétfőn ünnepel. Az ünnepségen részt vesz Tomislav Nikolić államelnök, Maglai Jenő, a Szerb Haladó Párttal koalícióra lépő VMSZ-es polgármester társaságában. (http://www.subotica.com/). Ahogy olvasom, 95 évvel ezelőtt szabadult fel Szabadka, a szláv népközösség akkor szavazta meg Bácska, Bánát és Baranya Szerbiához való csatolását s elszakadását Magyarországtól. Ezt verifikálta a trianoni béke. Elgondolkodtató jelenség: az eseményt Nikolić ölében azok ünneplik, akik Orbán zsámolyán gyászolják. Nem ironizálnék, inkább arra gondolok, hogy a kisebbségi politikai eliteket meghatározó paradigmáról van szó. Hogy ez tragikusan végződhet, arról írtam a Neoplanta avagy az Ígéret Földjében. Ezúttal azonban – szerencsére – inkább komikus színezetet kap. Igaz, a Neoplanta hőse a világháború kényszerhelyzeteiben, annak kezdetén és végén, tehát négy év lefolyása alatt élte át át a kettősséget, amit életével fizetett meg. Manapság azonban nem ilyen helyzet uralkodik, a mozgástér nagyobb.  Biztosra veszem, hogy a reálpolitikusok megfelelő érvekkel tudják alátámasztani ezt döntést, a lényeglátók viszont szintén megfelelő érvekkel tudják megkérdőjelezni, s ezzel máris a hagyományos magyar viták tanúi vagyunk. Ezért csupán az érdekel, hogy a pártértelmiségiek hogyan értelmezik, hogy egyazon időben élik a kettős életet. Családi Kör, 2013. november 28.