A fájdalommentes gerinctörésről, újra
2013. október-november
Mediterrán anarchia
A spliti Bačvicán úgy éreztem magam, mintha mesébe léptem volna be. Indián nyárvége: a tenger szelíd, túlságosan szelíd, majdnem meghunyászkodó, a kávézókban üldögélő, vagy a tengerben fürdőző emberek elvezik a tűző napsugarakat. Sokan sétálnak. A nevezetes strand olyan, mint egy korzó. Új ismerősöm, egy egri pedagógus a gyönyörű dalmát nőket dicséri. Teljes a hangzavar a városban. A járókelők gesztikulálnak, nevetgélnek, és mindenki magyaráz valamit a másiknak. Milyen hangosak a dalmátok, említem elégedetten Anikónak. Mint az olaszok, válaszolja ő. Én meg azon elmélkedek, hogy miért nem zavar a hangos beszéd. Talán azért mert a mediterrán hangzavar nem tolakodó, hanem önfeledt, a szabadság hangja. Az emberek mernek hangosan beszélni legintimebb dolgaikról is, közben mindenről megvan a véleményük. Sehol sem hallottam annyit a férjről, a feleségről, a szeretőről, mint a Bačvicán vagy a spliti tengerparti sétányon. Én is velük együtt hahotázok, bosszankodok, panaszkodok. Engem is magával sodor Camus jellemrajza az anarchikus mediterránról, amelyet szembeállít a germán fegyelemmel és kimértséggel?
A demokrácia páncélingje
Kora reggel hitetlenkedve olvasom a hírt. Elhunyt Srdja Popović, ügyvéd, független értelmiségi, akivel sorsom a nyolcvanas évek végén hozott össze, de akiről már előzőleg is sokat hallottam. A bíróságokon ő védte a jugoszláviai ellenzékieket, a szakmabeliek szerint ragyogóan. A vajdasági magyar sajtó gondosan felsorolja, hogy kiket védett, a névsor tényleg lenyűgöző. Azokat is védte, akik nem méltók hozzá, ám nem a nézeteik mellett állt ki, hanem a szólásszabadságot védelmezte. A vajdasági magyar sajtó, ki tudja, miért, megfeledkezik arról, hogy Vicei Károly perében is ő volt a védőügyvéd. A pert fölényesen megnyerte, s a per anyagát, a többivel együtt dokumentumkötetben tette közzé. Az egyik belgrádi beszélgetésünk során megjegyezte, nem volt nehéz dolga, mert a dilettáns zentai belügy és ügyészség, az alkalmi besúgók a különböző zsúrokon elhangzott beszélgetésekre alapozták a vádat. Közönséges tyúkper volt, legyintett mosolyogva. Személyesen az Európa Mozgalom alapító közgyűlésén ismertem meg, később pedig együtt dolgoztunk a Helsinki Bizottság tanácsadó testületében. A kilencvenes években ez a szervezet a legmegbélyegezettebb civil szervezetek egyike volt, tehát nem kis kockázattal járt „tanácsadó” lenni, de ő hidegvérrel fogadta a brutális támadásokat. Nem adtak sem rangot, sem titulust, mondta, nem vehetnek el tőlünk semmit. Élete végéig megmaradt független értelmiséginek, s nem akadt szinte egyetlen fontosabb petíció, amit nem írt alá. A fizetéses politikusok, azt mondanák, hogy a partvonalon kívülről „kiabált be”. Sokat tanultam tőle, s nagy örömömre szolgált, amikor az Időírás, időközben című naplókötetem olvasása után megjegyezte, hogy betekintést nyert a kisebbségi mikrokozmoszba. Azok nagyon hasonlítanak a mieinkhez, csak a fájdalmak mások. A Helsinki Bizottság honlapjain megtalálható több könyve, a spliti éjszakában olvasgatom őket. Az ólomidők olvasókönyvei, sóhajtok fel. Aztán a Pešćanik honlapján hallgatom nyilatkozatait. Arról beszél, hogyan törték meg a fiatal értelmiségi nemzedékek gerincét. Ez volt az utolsó szereplése a Pešćanikban. Immár fájdalommentesen, gondolom tovább. Mert a diktatúrában ez fájdalommal jár, a demokráciában azonban lehet fájdalommentes is. Megértik-e a fiatalok, hogy mit jelent ez? Rangos ügyvéd volt, aki egy percre sem simult a hatalomhoz. Demokrata volt, aki tudta, hogy a demokráciának néha páncélinget kell öltenie, hogy megvédje magát. Példakép volt, akiről az értelmiség és a társadalom többsége nem akart tudomást venni. A jobbik Szerbiát képviselte, ezért „magától értődő”, hogy a belgrádi újtemetőben nem Nemzet Nagyjai társaságában helyezik örök nyugalomra.
Hová tűnt a bársonyos forradalom?
A horvát újságok tele vannak vesztegetéses ügyekkel. A Jutarnji list ma száma öles betűkkel hirdeti, hogy ellopták az autóutak költségének mintegy 30 százalékát. Természetesen ebben a politikusok a ludasak. Valahogy minden posztszocialista országban ez az egyik legfájóbb pont. Több mint húsz év után kiderül, hogy a rendszerváltó elitek rosszul vizsgáztak. Hová tűntek a bársonyos forradalmak jelszavai? Hová tűntek a bársonyos utópiák? Úgy látszik, nem elegendő antikommunistának lenni, tisztességgel kell a közfunkciókkal élni.
Könnyelmű alkalmazkodás
Split főleg tranzitállomás volt számomra, a hatvanas években, abban az időszakban, amikor szabadnak éreztem magam (szép volt, még akkor is, ha illúzió volt) innen indultam a szigetekre. Kurčulát kedveltem legjobban. Kivétel, persze volt, 1987-ban több mint két hónapot tartózkodtam Splitben. Dušan Jovanović Hadititok című drámájának voltam dramaturgja a spliti Nemzeti Színházban. Sok helybelivel összebarátkoztam, s nagyon megszerettem a zajos, lármás várost. Lassanként felismertem a dalmát világ anarchikus életvitelének eleganciáját. A Hadititkot a Jugoszlávia összeomlását vizionáló drámát egy hadihajón mutattuk be, az előadás meggyőzően hatott, mintha biztosan tudtuk volna, hogy mi vár ránk, holott akkor még racionálisan aligha lehetett látni a jövendőt. Ám a művészi képzelet megbízhatóbbnak bizonyult, nehezen megfogalmazható bizonytalan félelemérzés uralkodott el bennem, úgy tűnt, a képzelet játszik velem, s beleélem magam, az Eckhart gyűrűje című traktátus-regényem világába. Regényemben a „permanens polgárháború” azért tört ki, mert a polgároknak visszatért a szeme világa, újra látták a világot. Mit is jelent ez? A legrosszabb változatra gondolok: a polgárokat megrészegítette a szabadság és fegyvert ragadtak. Van-e a demokráciának ilyen veszélye? Van, mert a demokrácia sérülékeny és törékeny. A demagógok könnyen visszaélnek vele. A választási kampányokra gondolok. Milyen naiv és hiszékeny a nép, és milyen könnyű elcsavarni a fejét. Igaz, a demokrácia a többség uralma, de lehet a középszer despotizmusa is. Évtizedek szükségesek, hogy a nép átlásson a szitán. Elitizmus? Igen! A népet becsülni kell, ám a kritika a legnemesebb megbecsülés jele. Ezzel a gondolattal bíbelődök a spliti sétány egyik teraszán az „őslakókkal” beszélgetve. Beismerjük, hogy a szabadság játszott velünk, a fegyverek elhallgattak, s mi nem tudjuk pontosan, hogy mitevők legyünk. Bizonyára ez az állapot elviselhetőbb azok számára, akik beleszülettek a posztháborús világba, nincs és nem is lehet lelkiismeret furdalásuk, nem voltak illúzióik, s most egykönnyen alkalmazkodnak. Talán az a baj, hogy túl könnyelműen. Úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne ahhoz a világhoz, amelyben élnek. Nem mernek semmiért felelősséget vállalni. Még azért sem, mert megnyesik a szárnyukat, s azért sem mert bekötik a szemüket. Nem hiszik el, hogy ezúttal is kettőn áll az alku. Rajtuk is – bizony!
Veszélyben a hibrid régiók
A darmstadti Akademie für Sprache und Dichtung főtitkára, Bernd Busch arra kér, hogy kerekítsem esszévé a budapesti Európa-tanácskozáson elhangzott felszólalásomat, mert szeretnék, ha az megjelenne németül is az akadémia közlönyében. Váratlanul ért a felkérés. Lám, akad egy akadémia – és éppen német – amelyik számon tart. Előveszem a budapesti felszólalásom magnófelvételről készített szövegét, amelyet Karády Éva volt szíves elküldeni. „Miközben az európai sokszínűségről beszélünk, a hibrid régiók veszélyben kerültek. Az EU hathatósabb normákat állít fel a ritka madárfajták megőrzésére, mint a kisebbségek védelmére. Sajnos ez az igazság, és erről hallgatunk, nem veszünk tudomást arról, hogy milyen nagy értéket vesztünk el, miközben a sokszínű Európára esküszünk. A szemünk előtt vesztik el hibriditásukat az egykor etnikailag összetett régiók. Ha nem indul meg egy komoly európai mozgalom, ha nem emelik fel a szavukat a hálósapkás európai politikusok meg az európai értelmiség az európai régiók érdekében, akkor cinkosai leszünk egyféle etnikai tisztogatásnak.” Beszédem megtartása előtt kételyek szorongattak, érdemes-e, hiszen sokszor tapasztaltam, hogy az ilyesféle mondatokra érzéketlenek az európai fülek. A steril brüsszeli bürokráciát pedig éppenséggel nem érdekli. De aztán mégis, puszta dacból, az íróasztal mellé ültem. Ha már a környezetemben oly sokan panaszkodnak, hogy nem ismerik a vajdasági magyarság gondjait, akkor ám legyen: megírok egy nagy nemzet akadémiai közleményében. Elmondtam, tehát megírom. Már postáztam az írás, amikor értesültem róla, hogy milyen nagy port vert fel a székelyek menetelése az autonómia érdekében. Az Európai Bizottság ugyanis elutasította a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezését, mivelhogy, áll az indoklásban, ez a kérdés nem tartozik jogalkotási hatáskörébe. A meneteléssel kapcsolatban érvek hangzanak el, pro és kontra, a román politikusok egy része bizonyára nacionalizmust lát benne, és újjal mutogatnak azokra a magyar nacionalistákra, akik csatlakoznak a meneteléshez. Elég ebből a kötélhúzásból! Én az autonómia melletti kiállást fontosnak és jelentősnek tartom, ez se nem magyar, se nem román kérdés, hanem európai. Aki az európai sokszínűségről beszél, az kiáll az európai alkotmányos regionalizmus mellett, mert különben kivesznek az etnikailag hibrid régiók, és maradnak a halált hozó szóvirágok. Családi kör, 2013,november 6,