Kontextusok

2013. szeptember

A változásról

Estefelé Dubrovnik felől sötét felhők közeledtek. Az éjjeli viharnak csak hajnalban lett vége. Néha úgy tűnt, hogy lángol az egész tenger. Reggelre ragyog a kék ég. Mintha misem történt volna. Csak a természet tud ilyen öncélúan és ártatlanul változni. Ha az ember változik, akkor vagy hazudik, vagy szenved.

Mediterrán derű

Nem dolgoztam eleget a Slemil fattyúján. Csak némi mediterrán derűt csempésztem be.

Búcsú

Megint elillant a várva-várt nyár. Anikó rosszkedvűen csomagol. Búcsúzom a fanyarkás-édes mediterrán illatoktól. Ilyenkor mindig az a fájdalmas érzés kap el, hogy nincs hova visszatérni. De nem tiltakozom. Már a harag is ellobbant bennem, türelmes közönnyel várom az őszt.

Hideg boszniai béke

Utazás Bosznián keresztül. Az utak jobbak, mint Szerbiában. A boszniai Szerb Köztársaság városkáiban az egyik emeletes épületén óriásplakát: „Várjuk vissza Šešeljt”.  Következik a másik városka, ahol Ratko Mladić, a „srebrenicai hős” óriásfotója díszeleg. Mást éppen a hágai Nemzetközi Törvényszék ítélkezik felette, ám a Szerb Köztársaságban továbbra is hősként ünneplik. A következő városka óriásplakátja a Momčilo Krajišnik ünnepélyes fogadtatását hirdeti. Mi más tehetek, levonom a következtetést: amíg a nemzetközi erők Boszniában tartózkodnak, addig fenntartható a hideg boszniai béke. De hogy mi lesz aztán, arra gondolni sem merek. Annyi vér és annyi tömegsír, vagy mondjam ki: Srebrenica után ilyen plakátok díszelegnek, ott még túl sok a nemzeti és a vallási érzéssel visszaélő politikus.

Az egyetlen lehetséges életforma

Kanyargós szerémségi utak. A Fruška gora lejtőiről Újvidék tényleg olyan, mint egy európai kisváros. Úgy kellene élnem ebben a városban, mintha ismeretlenként betoppannék egy idegen kisvárosba. Ez azt jelenti, hogy visszavonultan. Görnyedni az íróasztal előtt és alkonyatkor a csatangolni a város utcáin.

Nem beszél a szél

Szeles, hideg időjárás fogad Újvidéken. „kies tájunkon nem beszél a szél”, olvasom Láng Orsolya szép verssorát a kolozsvári Helikonban. Újvidéken sem beszél a szél. még arra sem vagyunk méltók, hogy szitkokat süvítsen felénk.

Új tömlő, új bor

Nem meglepő, hogy Brüsszelben is szóba került Vajdaság státusa. A kritikák udvariasak, de előrelátóak. Legutóbb Jelko Kacin, az Európai Parlament szerbiai jelentéstevője sérelmezte, hogy a Vajdaság alkotmányos helyzete homályos és bizonytalan. Várható, hogy az ilyesféle udvarias megjegyzések a jövőben szaporodnak, hiszen Szerbia a csatlakozási tárgyalások megkezdésével vállalta ezt. Időközben hallottam dicsérő szavakat, de bírálatokat is. Az előbbiek derűlátásra adnak okot, az utóbbiakat viszont meg kell szívlelni. Vajdaság ügyében, de más neuralgikus kérdések felbukkanásakor sajnálatos ellentmondás tárul fel. Az „állami csúcs” tetszetős diskurzussal él, amelytől azonban eltér az addig az alsóbb szintek gyakorlata. Nem is a diskurzussal van baj, hanem a gyakorlattal, ami végső fokon az „állami csúcs” szavahihetőségét vonja kétségbe. Furcsa jelenség terjed Szerbiában: nem az ellenzék jelent akadályt, az még mindig béna, hanem az uralkodó nomenklatúra középszintje, ami részben a kormánypártok politikai irányváltozásának a következménye. A régi gyakorlat nem alkalmazkodik az új szótárhoz. A bor esetleg új (ebben sokan kételkednek), de a tömlő régi (ebben nem kételkedik senki). Mivel a politikusok az utóbbi időben olvassák a Bibliát, bizonyára nem kerülték el a figyelmüket a következő sorok sem. „És senki sem tölti az új bort régi tömlőkbe, vagy ha mégis, a bor szétveti a tömlőt, és a bor is, a tömlő is tönkremegy. Az új bor új tömlőkbe való”, olvasható a Bibliában. (Márk, 2:22.) Új bor, új tömlő, merengek a régi bölcsességen és arra gondolok, hogy Jelko Kacin udvarias mondata kiváló alkalmat nyújtott kormánypártok vezetőinek, hogy szembenézzenek a joghurt-forradalom vívmányaival, vagyis a miloševići örökséggel. Mert a Vajdaságról szóló viták hátterében ez a kérdés lapul meg.

Provincializmus és regionalizmus

Budapesti tanácskozásra hívnak, ahol többek között Grendel Lajossal továbbá magyarországi és németországi írókkal veszek részt egy kerekasztal beszélgetésen, amelynek a munkacíme a következő: A régiók vagy a nemzetek Európája.  Könnyű dolguk lesz a német részvevőknek, ahol a regionalizmus magától értetődő. Viszont mit mondjunk mi, többek? Kelet-Közép-Európában olyan erős a nemzetállami reneszánsz, hogy a régiók inkább csak díszítőelemek. Az sem mellékes, hogy még azok az értelmiségiek is, akik bírálják a nemzetállam bokrában szükségszerűen erősödő nacionalizmust, egy szóval sem, bírálják a centralizmust. Még bonyolultabbá válik a kérdésfelvetés, ha a kisebbség és a regionalizmus viszonya kerül terítékre. Bár mindenki bólogat a regionalizmus hallatára, de senki sem hiszi, hogy ez megbízható keret a nemzeti kisebbség számára. A centrumok ugyanis csak akkor méltányolják a regionalizmust, ha a saját arcukra formálják, ami pedig provincializmust szülőhelye. A kisebbséget gyakran a politikai jó szándék kulturális provincializmusba taszítja. Könnyen megteheti, hiszen a kisebbségi állapot kiszolgáltatott állapot. Grendel is érzékeli ezt és keresi a kiutat „Arra gondolok, hogy a kisebbségi helyzetet úgy is meg lehet élni – állítja az egyik interjújában -, hogy az ember megpróbálja a rosszat jóra konvertálni, ebből a sajátosságból valami konstruktívat kihozni.” Több évtizedes tapasztalatom azonban arra int, hogy ehhez kicsit Svejknek kell lenni. Kicsit – csak annyira, hogy senki se vegye észre.

Gumibot és varázsvessző

Az érkezésem utáni első napokban az elszaporodó újvidéki utcai erőszakcselekményekről hallok. Erről beszélnek a piacon, az városi autóbuszokban, az utcán. A szomszéd arról számol be, hogy a város főterén az Újvidék Kreatív Reakciója nevű civil szervezet performansszal tiltakozott az erőszakcselekmények ellen. Az emberek a földre vetették magukat, mint holtak lennének. Az újvidéki polgármester szerint a sajtó eltúlozta az utóbbi évben történteket. A Szerbiai Rádió és Televízió esti híradójából éppen most értesülök, hogy Újvidék legforgalmasabb utcáján a Felszabadulás sugárúton, a Mercator üzletközpont közelében elvertek és kiraboltak egy fiatalembert. Azon töprengek, hogy mit kellett volna tennie a sajtónak? Cenzúrázza a hírt? A városvezetők bizakodnak, négy év után, végre, kinevezték Újvidék rendőrfőnökét, tehát javul a helyzet. Kétségtelen, hogy ez segít valamit, de a gyökerek mélyebbek. A gumibot nem varázsvessző. A gond hétköznapok morális mércéjét megszabó politikai erkölccsel van. Ha a városi hatalmi harcban a cél szentesíti az eszközt, ha bárki bárkivel szövetkezhet, hogy elfoglalja a bársonyszékeket, akkor az utcán az ököljog érvényesül. Az újságokban sokat olvasok a korrupcióellenes harcról, a tömeg üdvözli ezt. Ám az erkölcsi és a politikai korrupcióról alig esik szó. Pedig ez az igazi métely.

Kérdőjelek

Úgy tűnik, Ivan Tasovac az új szerbiai kultuszminiszter élvezi az alkotók bizalmát. Csak egy gond merül fel, mégpedig az, hogy a jelenlegi politikai kontextusban sikerül-e megvalósítani elképzeléseit. Kik fogják fékezni? Gondolok például arra a kijelentésére, hogy a következőkben a művelődési intézetek igazgatói tisztségére pályázók programjait kötelezően nyilvánosságra kell hozni, amit a szakmai nyilvánosság véleményezhet. Aztán következik a felettébb neuralgikus kérdés: a pályázónak a munkaközösség előtt is meg kell indokolni a programját. Ezt csak üdvözölni tudom, hiszen még a múlt hónapban jómagam is erre apelláltam, például a színház-ügyben. Kértem, könyörögtem, kérjék ki a színészek véleményét is, de hiába! Nagy kérdés tehát, hogy a politikusok tartják-e magukat az új normákhoz. Jó lenne hinni, hogy megváltoznak és odafigyelnek a szakmára, a munkaközösségre! Egy biztos, a neves karmesternek nem lesz könnyű dolga.

A naplóíró vallomása

„Ezt a naplót keményebbre kell fognom, mert mindent elszív, magába ránt –, évek óta ez az egyetlen menekülés, s néha már gyanítom, hogy nemcsak a világ elől menekülök ebbe a naplóba, hanem a munka elől is.” Márai Sándor írta ezt 1949-ben. Szerencsére, továbbra is írta a naplóját. Balszerencsénkre, keveset okulunk belőle. Családi Kör, 2013.