A bársonyos tekintélyelvűségről
2013. július
Örökös purgatórium
Önéletrajzi írások, ezzel a címmel jelent meg 2000-ben Stanko Lasić könyve a zágrábi Globus Kiadónál. Az 1927-ben született szerző, az egyetemen jugoszláv illetve horvát irodalmat tanított, eszmetörténeti tanulmányai, Krleža életművét boncolgató dolgozatai a horvát irodalomtörténet fontos művei közé tartoznak. Az 1970-ben megjelent Konfliktus az irodalmi baloldalon című műve rám is nagy hatással volt, segített átélni az 1968. utáni szellemi válságomat. Horvátországban ő honosította meg a strukturalista elemzést, de nem annak a steril magyar változatát művelte, hanem a hatvannyolcas egyetemista lázadásokhoz kötődő francia strukturalistákhoz (Kristeva, Sollers) kötődött. Önéletrajzi írásaiban a közép-kelet-európai értelmiség pokoljárásáról ír. Arról az értelmiségi pályáról szól, amelyet az II. világháborúban az antifasizmus jellemzett. Ez az út vezette a kommunizmusba, annak is a legrosszabb fázisába. Lasić részletesen leírja a huszonévesek idealizmusából és a jobb világ reményéből fakadó fanatizmust. Ez a korszak ötvenes évek közepén lezárult. Lasić önéletrajzi írásainak ismeretében sokkal jobban becsülöm a húszas évek nemzedékét, útjuk igazán tragikus volt, nem csak megpróbáltatásokkal, kihívásokkal, botlásokkal teli, hanem vétkekkel is. Sajnos, ennek a pokoljárásnak a vajdasági magyar irodalomban semmi nyoma, a tanúk hallgatnak, vagy pedig bűnbakokat keresnek. Mintha az század viharai meg sem érintették volna kultúránkat. Mi, fiatalabbak, akik a sors kegyelméből későbben születtünk, keveset tudunk azokról a lelki drámákról, amelyekről idősebb kortársaink mélyen hallgattak. Nem voltunk részesei a pokoljárásnak, inkább azt mondanám, hogy örökös purgatóriumra lettünk ítélve. Lasić ezt a purgatóriumot is feltárja, friss szellők kezdtek fújdogálni, menesztették Rankovićot, következtek a 68-as diáklázadások, aztán a horvát tavasz, majd a pártelit hisztérikus félelme a demokratikus folyamatoktól. Ezt követte a militáns, az ország felbomlását kezdeményező belgrádi unitarizmus, erre jött válaszként a horvát nacionalizmus. Merre lépni, hová menekülni? Lasić egyre szkeptikusabb lett, kerülte a szélsőségeket, a totalitárius habitust, amelynek kelepcéjébe a világháború után ő is beleesett. Könyvet letéve arra gondolok, hogy a purgatóriumi idők ma is tartanak, akkor is, ha a szélsőségeseket bársonyos anyaggal vonják be. A bársonyos tekintélyelvűség kábítóan gyakran részegítően hat a fiatal értelmiségekre, írókra, művészekre. Felfedezték a purgatóriumi művészi játékot.
Megszólalnak a tanúk
Lasić rendhagyó vallomása a Vihar nevű horvát katonai műveletről. Kétségtelen, hogy a knini szerb vezetőket terheli a legnagyobb felelősség, ami azonban nem jelenti azt, írja a szerző, hogy meg kell feledkezni a horvát bűnökről. Ez 2000-ben cseppet sem volt kockázatmentes vállalkozás, Leírja a gyilkosságokat, a nagy rablást és a fosztogatást. Stanko Lasić könyve Márai Sándor 1944-45-ös tanúságtételére emlékeztetnek. Márai szemtanúként számolt be a nyilasok budapesti gaztetteiről. Ezek után Srdja Popović szerb értelmiségi könyveit veszem a kezembe, aki a szerb bűnöket tartja számon. Arra gondolok, hogy milyen fontos lenne kelet-közép-európai könyvsorozatot indítani, amelyben megszólalnának a tanúk, akik sokkal hitelesebbek, mint azok, akik szüntelenül a másik nemzet bűneit tartják számon, a sajátjukat pedig mértéktelenül dicsérik.
Néma jelek
Az éjjel újra Utasi Csabáról álmodtam. A NATO légitámadások idején aktatáskáját lóbálva bandukolt a Felszabadulás sugárúton. Előzőleg a Magyar Tanszéken órát tartott a hallgatóknak. Ez a kép régen megrögződött emlékezetemben, s még álmaimba is követ. Követ, mert ezt tartom a vajdasági magyar értelmiségi habitus szimbólumának. Az új alapozás kezdetének. Említhetnék más kortársakat is, köztük fiatal lányokat és fiúkat, akik talán azokban a hónapokban gondoltak először arra, hogy írói vagy művészi pályára lépnek. Van ebben a szituációban némi abszurditás is. Közben eszembe jutnak az Újvidéki Színház fiatal művészei, akik a NATO légitámadás idején magyarországi vendégszereplésre kaptak engedélyt, és egytől-egyig visszatértek. Sorolhatnám tovább a neveket, mert arra a 300 000 magyarra gondolok, akik legveszélyesebb időkben is a helyükön maradtak. Hivatkozhatnék a temerini K. István földművesre, akinek a légitámadások idején elrendelték, hogy társaival futóárkot ásson a temerini mezőkön. Valaki elszólta magát: A tömegsírok négyméternyi szélesek voltak. Vagy megemlíthetném a szenttamási P. J-et, akinek éjszaka beverték az ablakát a harcias patrióták. P. J. ezek után is maradt. Egy közösség vizsgázott egyetemi fokon a nemzeti hovatartozásból. Ezért hallgatom döbbenten, az ide érkező szónokokat, vagy a bársonyszékekre számító visszaszállingózó nagyokosokat, akik ennek a népnek magyarságtudatról tartanak szónoklatokat. Gyóni Géza egyik verssora jut eszembe. Csak egy éjszakára jöttek volna… Akkor, természetesen. Ez a verssor jutott eszembe álmomban is. Utasi Csaba megtorpant a sugárúton, nem lóbálta táskáját, csak állt előttem lehorgasztott fővel. Állt – és kérdezni akart valamit. De csak a szája mozgott, hang nem jött ki a torkán. Nekem sem. De ő végső erőfeszítéssel megszólalt. Hallod őket, kérdezte. Hallom, válaszoltam. Álltunk egymás mellett, akarunk mondani valamit, de nem volt hozzá erőnk. Azt hiszem, értettük egymást.
Malraux
Este Malraux. A Hódítók című regény. Esetleg naplóregény. Olvasom és vitatkozom vele. Ez a legjobb gyógyír a jelenlegi hatalom védte széplelkűség csábítása ellen.
Kecske és káposzta
Immár gusztustalan a kormányátalakítási akció. A pártvezérek üléseznek, kalkulálnak, és saját magukat dicsérik. Ezen nem lepődök meg, hiszen mutasson valaki egy politikust, aki nem dicséri saját érdemeit. Kivétel persze akad, de azok államférfiak voltak. Churchill, De Gaulle. Willy Brandt..,. Tart tehát a kötélhúzás. Ki megy, és ki marad? Közben befejeződött a belgrádi Bajrakli dzsámi 2004 márciusában történt felgyújtásának pere. A dzsámi a nagy nyilvános tüntetés után lángokban állt, a tettesek nem titokban gyújtogattak, hanem nyilvánosan, ám a bírósági döntés után kiderült, hogy senki sem bűnös. Senkit sem ítéltek el, feltehetőleg a dzsámi magától gyulladt ki. A gyújtogatók szerencséje, hogy nem temeriniek. Közben leváltották a csendőrparancsnokot, úgy tűnik, súlyos mulasztások okán („betelt a pohár”, mondta a rendőrigazgató a leváltás megindokolásakor), ám láss csodát, leváltották ugyan, de egyben előléptették. A csendőrparancsnokból a rendőrigazgató új helyettese lett! Így telt be a pohár. Nem tudni tehát, hogy leváltották vagy előléptették, attól tartok, hogy ez a kétértelmű retorika jellemzi azt az „európai utat”, amivel tele van a boldog szerbiai sajtó. Arra gondolok, hogy milyen új magas felelős posztot kapnak majd a menesztett miniszterek. Mert valakiknek menni kell, az biztosra vehető, ellenkező esetben a legnépszerűbb politikusnak, Aleksandar Vučićnak, a kormány első alelnökének szavahihetősége forog kockán. Azt hiszem a politikai elit java része nem is érti, miért a népszerűsége tetőpontján levő Szerb Haladó Párt szándékát. Pedig a dolog egyszerű. A haladók megtanulták a leckét, amelyből a Demokrata Párt vezetői elbuktak. A kormány minden hibájáért a közvélemény őket fogja hibáztatni, a koalíciós partnerek viszont könnyen találnak maguknak új vőlegényt. Ha egyszer megtörtént, miért ne történne meg újból? Most az a kérdés, hogyan hajtsák végre a kormányátalakítást, úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Mi az a minimum, amivel beérik a haladók? Közben a haladók is bizonytalanok. Egy haditettük azonban kétségbevonhatatlan: az európai útra térve meghipnotizálták az EU-ellenes szerbiai szélsőjobbot. Ezek a szervezetek az előző kormányzat idején demonstráltak a kormány ellen, a Pristhinának tett legcsekélyebb engedmény is mozgósította őket, most azonban úgy viselkednek, mint a nyuszikák. Kompenzációként bűnbakot keresnek, leggyakrabban egy-egy minden hatalom nélküli értelmiségit, aki nem vacsorázik Hasim Thacival, aki nem parolázik az EU-tisztviselőivel. Őket nyugodtan lehet fenyegetni, megfélemlíteni. Íme, ezzé vedlett a nagy bátorság!
A média erkölcse
A nagy médiabirodalom tulajdonosának éppen hogy nagykorúvá lett fia Belgrádban elgázolt egy fiatal gimnazista lányt. A média világgá kürtülte, hogy a fiú milyen jó gyerek és szeretetre méltó egyéniség. Nem hibáztatom, minden apa így tenne. A média azonnal felkarolta ezeket a szlogeneket, az áldozat erényei pedig háttérbe szorultak. Arra gondolok, hogy élvezi-e minden apa ezt a kiváltságos státust? Vajon minden apának jogában áll így irányítani a közvéleményt? Vajon minden apának jogában áll így megalapozni köztudatban az enyhítő körülményeket? Vagy csak a gazdag apáknak van joguk erre? Szóval, a média erkölcse forog kockán
Családi Kör, 2013. 07.25.