Bársonyszékek vagy szerződések?

2013. július

Kisvárosi hangulatkép

Fél napos séta St. Pöltenben.  A pályaudvar előtti táblán magyarul is üdvözlik az érkező vendégeket. Iparváros, sok vendégmunkással, ami lépten-nyomon észlelhető. Más osztrák kisvárossal összevetve van benne valami eleven ritmus, a különben is hangos sétáló utcán török gyerekek énekelnek, az üzletekben nagy a tumultus. Az egyik üzletben egy hölgynek nincs kedve betérni a próbafülkébe, hanem az üzlet közepén vetkőzik, és felpróbál egy blúzt. Barátnői boldogan ujjongnak. Pontosan rá szabták, mondják. A téren falják a döner kebabot.  A helyi színház bejárata előtti plakát hirdeti, hogy Alföldi Róbert jövő év márciusában itt fog rendezni.

Az Alpok ajándéka

Az alpesi ősz tavasszal is nyáron is felbukkan. Egészen váratlanul. Ilyenkor az égboltozat kora reggel beborul, és reggeltől estig szemerkél az eső. A kisvárosokban az élet lelassul, az utcán, a kávéházakban teljes csend honol. Ki kell pihenni a napsütéses szép napokat. Éjszaka kitekintek az ablakon, hűvös levegő csap meg, pannon reflexeim sugallják, hogy közeleg az ősz. Tévedek, persze! Csak az Alpok küldik ajándékba a friss levegőt, hogy enyhítsék a nyári kánikulát.

Az otthon szava

Ne vásárolj cseresznyét vagy meggyet, ezekkel a szavakkal állít meg az ismerősöm a Futaki utcai piac sarkán. Miért, kérdem riadt arcát fürkészve. Mérgező permettel permetezték a fákat. Az pultoknál több ember is arról faggatja az árusokat, hogy mivel permeteztek. Az őstermelők esküdöznek, szó sincs róla, ők a Galenika előírásai szerint permeteznek. Igaz, van valami macedón vegyszer is, bizonyára az sem mérgező, de ők az ellenőrzött Galenika-vegyszert használják. Az árus bekap néhány szem meggyet, hogy bebizonyítsa, az ő áruja nem mérgező. Rendben, válaszol a vevő. De csak egy kilót kérek. Először kipróbálom. Vaklárma? Lehetséges. Minden lehetséges. Viszont a megfontolandó, hogy miért terjednek ilyen gyorsan a vészhírek. Nem a polgárokat kéne hibáztatni, hanem az előző rossz tapasztalatokat. Egy azonban biztos, visszatértem Újvidékre. Ugyanis sehol máshol sincs olyan ismerősöm, aki ilyen aggodalommal figyelmeztetne arra, hogy mit ne vásároljak. És sehol sem láttam, még árusokat, akik mohon falják a meggyet, hogy bebizonyítsák igazukat.

Hercegről, másképpen

Ellenőrzöm a postámat, lapozgatom a folyóiratokat. A júniusi HÍD-ban megakad a szemem Major Nándor Herceg Jánosról szóló vallomásos esszéjén. Herceg három évet Budapesten töltött el, majd 1938-ban visszatért a Vajdaságba. A gesztusa példamutató, hiszen azokban az években sejthető volt, hogy közeleg valamiféle világégés. Budapesten megalakult a Gömbös Gyula Társaság. 1938. március 12-én a németek megszállták Ausztriát. Márai Sándor ezt a napot tragikusnak tartja, mert ekkor kezdődött az európai polgár agóniája. Herceget a vész hívja a haza, bizonyára úgy vélte, hogy a baljós napokban a Vajdaságban a helye. Szónokolhatott volna Budapesten a kisebbségi közösség iránti hűségről, nyilatkozhatott volna a sajtónak, buzdíthatta volna az otthonmaratottakat, lehetett volna főfoglalkozású alapítványi magyar, aki számon tartja, hogy ki az igazi nemzethű. Akkoriban, vagy később, mint például a kilencvenes években ez hálás hivatás volt. Előfordult már néhányszor a történelemben, hogy amit az ilyesféle szónokok Budapesten főztek, annak a levét a bácskai napszámosok itták meg. Szerencsére, nem ezek voltak és vannak többségben, a távozók többsége együttérzéssel és szorongással gondolt a maradókra, nem érzett semmiféle erkölcsi jogot arra, hogy kioktassa őket. Herceg sem kívánt budapesti politikai főszakács lenni, hazatért és a Kalangyában eretneki gondolatokat fogalmazott meg. „A Vojvodjanski Zbornik mozgalma közelebb van hozzánk, mint bármilyen anyaországi mozgalom, ha nem is magyar, de vajdasági”, írta. Az általa emlegetett kiadvány a vajdasági szellemiséget ápoló szerb értelmiségiek írásait tartalmazta. „Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást”, adja ki a jelszót a Budapestről hazatérő író. Már ez is kihívásnak számít (ma is az!), de még nagyobb kihívást jelent a gondolata mely szerint, „még mindig teli vagyunk hazugságokkal, ’kultúrfölénnyel’, csalfa ábrándokkal, mellet döngető, de suba alá búvó nyájas magyarkodással”. Major Nándor nem ítélkezik, ám felveti a dilemmákat, melyeket ma már árnyaltabban szemlélhetünk. Volt Hercegben illúzió? Volt! Volt benne realitásérzék? Volt! Ez a vita mindmáig tart. Tőzsér Árpád esszéversében írta, hogy „Ha a szlovákiai magyar irodalom még mindig ’szlovákiai’, elég baj ez neki”.  Számos Tőzsérről szóló tanulmány szerzője, Németh Zoltán szerint Tőzsér nyilatkozott másként is. Szerinte az elmúlt időszakban két kisebbségi irodalmi paradigma észlelhető: az egyik a helyi identitás kiterjesztésében, a másik a visszavonásában érdekelt. Mindkettő elfogadható. Szívesen hozzátenném, engem önmagában egyik paradigma sem vonz különösképpen, viszont a kettő feszültsége sokkal inkább foglalkoztat. A vagy-vagy helyzeteket inkább a politikai kényszer idézi elő. Ez a Vajdaságban valahol az ötvenes évek végén már nem volt kötelező inkább a kettő szintézisbe hajló feszültsége képezte az alkotói aurát. Ahogy látom, az ma is időszerű. Gondolok például Nagy Abonyi Árpád prózájára (Budapest, retour) vagy Danyi Zoltán munkásságára. Persze, azért ma is akadnak egyoldalú gondolatok, amelyek azonban eléggé abszurdak. Képviselőik tagadják Herceg János hirdette helyi identitást, miközben a kisebbségi irodalmak speciális támogatásáért küzdenek. Contradictio in adjecto, mondhatnám, azonban ebben is van valami törvényszerűség. A globalizmus korában a nemzeti globalizmusnak is keletje van.

Régi és új koalíciók

A sajtóból értesülök, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség egyre több önkormányzatban lép szövetségre a Szerb Haladó Párttal. Az elemzők egy része ebből arra következtet, hogy a kisebbségi párt magasabb szinteken is a haladókhoz csatlakozik. Nem tisztem a pártok koalíciós stratégiájának megítélése, ez a párttagok joga. Más a párt, és megint más a közösség. Nem azonosítom a kettőt, mert ez az egypártrendszer érvényesítését jelentené, például azt, hogy Franciaországban is, Németországban is, s minden európai országban csak egy párt létjogosult. Egy nemzet – egy párt. Mivel ez a demokrácia megcsúfolása lenne, ezért elkerülhetetlenül különbséget kell tenni a nemzet és a párt között, Egy párt sem tarthat igényt nemzeti monopóliumra. A magyar kisebbség szempontjából az a koalíció hasznos, amely az egész közösség felemelkedését szolgálja. Természetesen, ahhoz, hogy megállapítsuk erről van-e, szó, partner kötelezettségét  pontokba szedő nyilvánosságra hozott koalíciós szerződésre van szükség. Vállalja-e, például, a kisebbségi oktatási rendszer bővítését, a kulturális intézmények anyagi helyzetének javítását, a munkahelyek arányos elosztását a rendőrségen, a közvállalatokban, a bíróságon, stb. Nem szemfényvesztő általános ígéretek, hanem egzakt, ellenőrizhető számok, pontos időpontok szükségesek Természetesen e kérdéskörbe sorolható a kisebbségi autonómia hatáskörének gazdagítása is. Ez esetben a közösség tagjai ellenőrizhetik, hogy mit kíván megvalósítani a párt, amelyre szavaztak. Meggyőzködhetnek arról, hogy a jó koalíciós szerződést kötött-e a kisebbségi párt, vagy rosszat. Egy kisebbségi párt  a koalíciós szerződésekben fedi fel valódi szándékát.  Nem elegendő csak a funkciók és a bársonyszékek újraelosztása. Sajnos, az eddigi önkormányzati szinten megkötött koalíciók esetében csak erről értesültünk, érdembeli előrehaladásról nem. Nyilvánvaló, hogy a bársonyszékek fontosak, a pártnomenklatúrát foglalkoztatni kell, de az igazi siker biztosítéka minden kisebbségi polgár helyzetének javítása.

Jó lenne…

Nos, boldog vagy-e, hogy visszatértél a Zmaj utcába, kérdi Anikó. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne idegenként megérkezni ebbe a városba és élvezni a nagy forgatagot. De elment a kedvem ettől is, olvasva a hírt, hogy az újvidéki kultúra megmondhatói között olyan költőnő szerepel, akik Ratko Mladić dicséretét zengi. Úgy látom, a jelentős szerb kritikusok nem is tudnak róla. Hogy lehet az, hogy ebben a városban nincs egy jelentős, a szerb kritika által számon tartott és megbecsült költő, aki ismeri a város kulturális igényeit, értékrendjét? Hazajövet olvasom Dragan Velikić író cikkét: szerinte Újvidéken az Ex-Dveri pártcsoportosulás a kultúra ura. Még egyszer ellenőrzöm a tényállást: Újvidéken a Szerb Haladó Párt van hatalmon. Vajon ez ugyanaz a párt, amelyről Aleksandar Vučić beszél, vagy pedig másik? Vagy teljesen mindegy? Vesna Pešić tegnapi a Dnevniknek adott interjúja jár az eszembe. Az új kormány munkáját rokonszenvvel kommentáló politikus asszony szóvá teszi, hogy az európai irányba kanyarodó kormánypolitika nem talál megfelelő szakembereket. A kultúrában különösképpen, teszem hozzá egyetértően. Igen, akad még néhány utca, néhány tér, ahova szívesen visszatérek, válaszolom Anikónak. Egyébként felesleges ember vagyok a városomban. „Valójában az irodalmam köt a városhoz, a többi nem is lényeges”, nyilatkoztam minap a Librarius nevű honlapnak. Csak ez! Esetleg néhány barát és néhány emlék.

Családi Kör, 2013. július  11