Európai örökség
2013. február
Egy harmadik út?
Az író tüntetőleg elfordul az olvasótól, az olvasó válaszként elfordul az írótól. Okos, művelt, agilis specialistákból álló kaszt viseli a sértődött irodalmi élet gondját. Lassan mindannyian autisták leszünk, akik másokat vádolunk autizmussal. Az egyik kiút a sunyi giccs, a másik a nyegle eszképizmus. A harmadik út eleve kilátástalan, mert két oldalról torlaszolják el.
Svájci mindennapok
Utolsó esti séta Zürichben. Váratlanul kisebb hóvihar támad fél óra sem telik el és a gépek letisztítják a járdákat. Nem történt semmi váratlan. Ez a tudat jellemzi a svájci mindennapokat: nem adódhat semmiféle váratlan esemény. Ezt az állapotot sokan unalomnak nevezik.
Az üldözöttek inflációja
Még egyszer, lehet, hogy utoljára, betérek a zugi könyvtárba, ahol fellapozom a német és a svájci újságokat. Elmarasztalóan írnak Magyarországról, de rossz hírek érkeznek Újvidékről, Vajdaságból és Szerbiából is. Kétségtelen, hogy a XX. században a régióban tektonikus elmozdulások történtek és még mindig nem tudni, hogyan fejeződnek be. A század traumái elemi erővel törnek fel, a demokrácia nem elegendő gyógyír. A húsz évvel ezelőtti optimizmus is hervadozik!. Tapasztalom, amint az emberek menekülnek onnan. Igyekszem erőt venni magamon, mert indulnom kell. Nem kívánok az áldozat szerepében tetszelegni, vallom, hogy ahol születtem, ott kell élnem. Napjainkban ez csak az egyik lehetséges életforma és eszem ágában sincs az egyedüli hitelesnek nevezni magam. A mai világban a szülőhely nem azt jelenti, amit tegnap. A gyökértelenség-tudat, amelyről a nyolcvanas években írtam, manapság nem számít szokatlannak. Az emberek egyre többet vándorolnak – és egyre többen vallják, hogy sehol sem érzik otthon magukat. Valahol mindig idegenek vagyunk. A legabszurdabb, ha otthon leszünk hontalanok, miközben tisztelettel adózunk mindazoknak, akik a nagyvilágban is otthon érzik magukat.
Kollektív viktimológia
A rendszerváltás után Kelet-Európában majdnem mindenki üldözöttnek kiáltotta ki magát, még az is, aki az egypárti nomenklatúrába tartozott. Idővel azonban ez a kollektív viktimológia hitelét vesztette, hiszen üldözöttnek csak az nevezhető, akit eltávolítottak a munkahelyéről, vagy akit börtönbe vetettek, mert bírálta a rendszert. Ez egyszerűen ténykérdés! A körülmények azonban nem számítottak, ma sem számítanak, emiatt a kollektív viktimológia kezd bohózatra hasonlítani. Ezért tűnik groteszknek az üldözöttség-kultusz utóélete a keleti többpártrendszerben. Arról van ugyanis szó, hogy manapság a pártok nevezik ki saját embereiket a kiemelkedő tisztségekre. Megtörténik azonban, hogy a kormányzópárt elveszti a választásokat, új párt veszi kezébe a kormányt, amely a saját embereit kívánja a fontos posztokra kinevezni. Ilyenkor a régi káder úgy érzi, hogy az új hatalom üldözi őt. Ezt a helyzetet semmiképpen sem nevezném üldözésnek. Aki elfogadja, hogy az egyik párt kinevezze, annak számolnia kell azzal (is), hogy a másik párt leváltja. A baj inkább az, hogy a pártok és nem a szakma végzi a szelekciót. Mivel nem így történik, folytatódik az üldözöttek inflációja.
Új, fiatal hangok
A múltkoriban kissé tétován, bizonytalanul írtam arról, hogy Szerbiában megjelennek-e az alternatív baloldali mozgalmak. A kétkedésre természetesen volt okom, hiszen ebben a régióban a baloldaliság szitokszónak számít. Részben érthető, hisz az egypártrendszer baloldalinak nevezte magát, és igaz, érvényesítette is a baloldaliság némely értékrendjét. Rendelkezett szociális érzékenységgel, de a szabadságot túlságosan veszélyesnek tartotta, ami tekintélyelvűséggé és diktatúrává fajult. A rendszerváltás utáni húsz esztendőben létrejött a többpártrendszerű parlamentarizmus, a politikai szabadság keretei kibővültek, de a tekintélyelvűség konzerválódott, miközben a vadkapitalizmus politikai osztálya szociálisan érzéketlenné vált. Ezek után érthető, hogy a tájkunok (mágnások) uralta médiumok, szitokszóként használják a baloldali jelzőt. Alkalomszerűen azonban mégis feltűnik, főleg a fiatal értelmiség körében. Egy fiatalember a napokban küldött egy digitális kiadványt (Válság, válaszok és baloldal, Rosa Luxemburg Alapítvány, Belgrád, 2013), amelyben fiatal horvát, szerb, szlovén és német szerzők, a baloldal esélyeiről értekeznek a kapitalizmus válságában. A jelenkori válság nem csak gazdasági, állítják, hanem a demokráciadeficit szükségszerű következménye is. Ezzel a jelenséggel viszont nem mer szembenézni a posztkommunista értelmiség.
A Keleti pályaudvaron
A Keleti pályaudvaron kiszállok a zürichi vonatból. Egyszer meg kell írnom a Keleti pályaudvarral való találkozásaim történetét. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a Keleti pályaudvar a Magyarországgal való találkozásom központi metaforája. Mit éreztem a hetvenes években? Akkor tele voltam kíváncsisággal, fel akartam fedezni Magyarországot, melytől ifjúságom idején el voltam zárva. A legnagyobb élményem a magyar nyelv volt, az, hogy a város minden pontján magyarul beszélhettem. A nyolcvanas évekből a barátokra emlékszem leginkább. Soha nem volt egységesebb a magyar értelmiség, mint akkoriban. A különböző értékrendekben gondolkodó barátok szerették és tisztelték egymást. Sajnos, ebből mára alig maradt valami. A politika megosztotta a magyar értelmiséget, de ez a kilencvenes évek elején még nem tűnt tragikusnak. Úgy szálltam ki az újvidéki vonatból mintha újjászülettem volna. Együtt éltem a balkáni háborúval, s a Keleti pályaudvaron úgy éreztem, hogy oázisban kötöttem ki. Végre, közel száz év után Magyarország megtalálta önmagát. Kitartottam nem költöztem át Magyarországra, mint ahogyan ezt sok barátom tette, de a kitartást erősítette a tudat, hogy valahol mégis létezik egy oázis. Magyarország minta ország lett, s éppen ez erősítette bennem a szülőföld melletti kitartást. Van remény, biztattam magam. Mindez azonban szép emlék maradt. Most lehorgasztott fővel állok a Keleti pályaudvar valamelyik peronján, megérkeztem a saját anyanyelvi kultúrámban, de a közhangulat idegen maradt számomra. Az utcán, az autóbuszban, a villamosban hallgatom az utasok panaszait. Mindenki elégedetlen, nagy feszültség honol a lelkekben. Az elégedetlenség is megosztó, így fragmentálódik a magyar társadalom. Töröm a fejem, miféle kiút lehetséges, azonban tehetetlennek érzem magam.
Peremvárosok és az európai örökség
Debrecen után következik a román határ. Onnan már csak tízpercnyire lehet Nagyvárad. Amint hallom, sokan a román határ közelében Magyarország területén vásárolnak házat vagy lakást, s onnan utaznak Nagyváradra, a munkahelyre. Folyik tehát a határ menti keveredés. A nagyváradi Törzsasztal vendégeként Kőrösi P. Józseffel, a kiadómmal beszélgetek új könyvemről, a Bűnhődésről. Először vagyok itt, és ezért nagy élményt jelent a belvárosban tett séta. Kőrösi P. Jóska Váradról települt Magyarországra, miáltal nála jobb útvezetőt kívánni sem lehet. Először is meglep a vagy 200 000 lélekszámú város urbánus kinézete. Dicséretes, hogy a múlt század elején készült épületek nagy részét már renoválták, a másik része viszont megújításra vár. A szecesszió csodálatos darabjai! A műemlékeket tábla jelzi, ahol románul, magyarul és angolul tüntetik fel az épület rövid történetét. Sajnos, ilyesmi Újvidéken nincs. Megannyi magyar történelmi emlékmű, a Petőfi Sándor parkban Petőfi, József Attila és Bethlen Gábor szobra. A sétáló utcában a Holnap c. antológia eszmei szerzőinek szobor-együttese látható, s ahogy hallom, senki sem tesz bennük kárt. Mindez megnyugtat, bár tudom, hogy Romániában is elevenek a nemzeti feszültségek. Lehet, hogy Nagyvárad urbánus hagyománya tompítja azokat. Ezt jó lenne tudni, de ehhez hosszabb időt kellene a városban töltenem. Azt forgatom a fejemben, hogy érdekes lenne az egykori Osztrák-Magyar Monarchia peremvárosairól írni egy hosszabb textust, esetleg egy könyvet. Kotor, Pola, Trieszt, Fiumé, Nagyvárad, Temesvár, Újvidék, hogy csak azokat említsem, amelyekben jártam. Ezek a városok megérdemelnék, hogy európai örökségnek kiáltassanak ki és a kontinens úgy őrizze őket, mint a szeme fényét.
Kisebbségi látószög
Biztos, hogy Nagyváradon nem véletlenül elsőként Szilágyi Aladár A belgaság dicsérete című könyvét forgattam a kezemben. Nem csak azért, mert azokat a vidékeket járta be, amelyeket én is valamelyest ismerek (Svájc, Rajna mente, Elzász, Belgium), hanem azért is, mert különösképpen érdekelt, hogy mit lát ebből a világból egy nagyváradi magyar értelmiségi. Nos, egészen más látószögből figyelte Európa eme részét, mint például egy budapesti magyar író. Őt leginkább a regionalizmus, a különböző nemzetek együttélésének nagy kalandja, a határ menti kultúra természetrajza érdekli. Erdélyi magyar szemmel látja Európát.
Családi Kör, 2013. február 15.