A kultúra segélykiáltása
2012. augusztus
Miről is szólnak a mindennapok?
A. bosszúsan érkezik haza, miután a temerini községházán kioktatták a kisebbségi jogokból. Micsoda kisebbségi törvény? Miféle nyelvhasználati jogszabály? Ez itt Szerbia! – ismételték meg az alkalmazottak a jól ismert szólamot. Egyszerre három férfiú ordítozott vele, hivatalos munkahelyen a 48-ás rendszer (zöld vonal), Ügyfélszolgálati Központ községházai tolóablak-szolgálatánál. Szerbiában mindenki tanuljon meg szerbül, aki pedig nem hajlandó, az távozzon. Micsoda véletlen, hogy a helyi önkormányzat és a közvállalatok által működtetett szolgálat, a polgárok közreműködésére számít, amikor a jobb életért Temerinben, sokat ígérő szlogent választotta önreklámozásra. Szerbiában szerb nyelven fordulhat az ügyfél az alkalmazotthoz, mivel Németországban sem beszélhet más nyelven csak németül, és nem franciául, vagy angolul – így az indok. És vajon mi történjék ilyen és hasonló esetekor? Az alkalmazottnak kötelező leckeként vagy ajánlott olvasmányként kell(ene) lapozgatni a Magyar Nemzeti Tanács stratégiáit? A hétköznapokat az egyszerű kisebbségi éli, a stratégiákat pedig a főfoglalkozású vezetők írják. Jut eszembe, hányszor feszegettem a kérdést, hogy a magyar képviselők, miért nem szólnak anyanyelvükön a szerbiai parlament szószékéről! A képviselőház egyébiránt is az a szimbolikus hely, ahol, véleményem szerint, ezt meg kell(ene) tenni. Ha pedig akár egyetlenegy telepelülésen is, akár csak egyetlenegyszer a községi alkalmazott emelt hangon mer beszélni az adófizető polgárral, sőt veszi magának a bátorságot és figyelmezteti, hogy beszéljen szerbül, vagy pedig távozzon az országból, akkor a képviselőknek kutyakötelessége magyarul szónokolni. Ha ezt nem teszik meg, akkor remélem, hogy Tomislav Nikolić köztársasági elnök, udvariasan emlékezteti majd őket erre az érvényben lévő jogszabályra.
A kultúra segélykiáltása
M. Snežana a komódon trónoló porcelán órára mutat. Az angyal szárnyai védik az aprócska órát, amelynek a mutatóját, csak akkor látom, ha a sublód elé lépek. Amíg beszél, úgy érzem, hogy a szoba is fellélegzik, megszólalnak az árnyak, a tárgyak és megelevenednek az emlékek. Az órát Snežana dédapja hozta Bécsből, aki gazdag szerb kereskedő lévén az első világháború előtt gyakran megfordult – így mondta Snežana – a fővárosban. Leginkább egyedül utazott, hogy üzleti ügyeit intézze, viszont évente két-háromszor a feleségét is magával vitte. A közös bécsi kirándulásokat gondosan megtervezték, eljutottak színházi előadásokra, koncertekre jártak, miután rendszerit valamelyik elegáns bécsi vendéglőben vacsoráztak. Sétáltak a Schönbrunnban, csatangoltak a Ringen, meg a Kärtnerstrassen. Nagyanya kedvére válogathatott a divatos bécsi kalapok között. Ha a nagyapa egyedül ment, mert fontos üzleti ügyeit kellett intézni, akkor apró ajándékkal érkezet vissza: finom francia pezsgővel, melyet kivételes alkalmakra tartogattak, Mozart-desszerttel, zenélő dobozzal amely Strauss keringőt muzsikált. Egyszer ezzel a porcelán órával tért haza, melyet gondosan elhelyezett a komódon. Úgy halt meg, hogy karosszékébe süppedt, folyton az órát bámulta, mintha bécsi időszámítás szerint akart volna távozni az élők sorából. Az örökösök titkon számítottak az órára, anélkül, hogy ezt kimondták volna: az jussolta, akit a megboldogult családfő a legjobban becsült, mondta Snežana, majd hozzátette, neki is gondot okoz a döntés, vajon melyik lányára hagyja a családi ereklyét. A lányok igyekeznek, hogy ne okozzanak csalódást, szépen haladnak a vizsgákkal. Varázsereje van az órának, gondolom, akárcsak Lessing gyűrűjének. Kár, hogy a mai családok többségében nincs ilyen óra, vagy olyan emléktárgy, melyet nemzedékek örökölnek, amelyek emlékeztetnek. Talán a Burgtheatarben is járt Snežana dédapja, fontolgatom magamban, majd arra gondolok, hogy létezett Újvidéken egy európai látókörű szerb polgári réteg, amelyik úgy ismerte Bécset, mint a tenyerét. Ez az európai szellemiségű polgárság hozta létre Újvidéken a saját nemzeti művelődési intézményeit. Sajnos, ma az európai szellemiségnek nincs nagy ázsiója, a mai mágnások inkább a turbó-folk énekesnők körül legyeskednek. Soha sem olvastam, hogy a divatos jet-seteken a bécsi koncertekről csevegtek volna. Bízom benne, hogy nem veszett ki, sok családban őriznek legalább egy angyalos porcelán órát, vagy pedig a nagyapától jussolt titokzatos zsebórát. A fiókok még rejtegetnek egy-egy régi porcelántányért, vagy ha mást nem, akkor megsárgult színházi belépőjegyet. Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor a péterváradi vár falán feltűnt az Exit Fesztivál felirata: Novi Sad is the capital of Vojvodina ((Isten hozta Újvidéken, Vajdaság fővárosában!) Tévednek azok, akik ebben csak politikát látnak. Sokkal több annál! Egy helyi jellegű, specifikus kultúra segélykiáltásáról van szó!
A kétszínűség magasiskolája
Szerbiában különböző hatalmi szinteken a legkülönbözőbb koalíciók születnek. Tragikomikus és képtelen játék, ahogyan elosztják egymás között a választási zsákmányt. Vannak pártok, amelyek minden teketória nélkül bevallják, a koalíciós partnerek megválogatásában nem fontos a pártprogram, kizárólag a hatalom megszerzése, az pedig számtan. A cél szentesíti az eszközt! Csakhogy a gyakorlatban ezek az eszközök határozzák meg a célt is. Erkölcsi nihilizmust terjesztenek, miután az egyszerű ember nyugodt lelkiismerettel állíthatja: a cél szentesíti az eszközt. Miét legyen a polgár szent, ha a profi politikus sem finnyás! Ezen a játéktéren lépnek porondra a magyar kisebbségi pártok is, tartományi és önkormányzati szinten. Természetesen, a „kormányzati felelősségvállalást”, azzal igazolják, hogy eredményesen küzdenek majd a kisebbségi jogokért. Ezt a gyakorlatot, „technikai koalíciónak” nevezik, és közel húsz évnyi hagyománya van, hisz Milošević idején VMSZ technikai koalícióban volt a Szerbiai Szocialista Párttal, amely úgy vélte, hogy a többi magyar kisebbségi párt túlságosan radikális, emiatt, kis pártok maradtak, mert Milošević kirekesztette őket. Azóta is képtelenek visszatérni a ringbe. Elvben a kormányzati felelősségvállalás ellen, nem emelhető kifogás, hiszen egyes elméletek szerint a kisebbségi pártoknak a kormányt kell támogatni, hogy minél több jogot csikarjanak ki. Mások megkérdőjelezik, mondván, hogy ezzel csak a lobbi érdekek érvényesülnek. A vita ma is tart, nem én döntöm el, hanem a kisebbségi közösség, mégpedig azzal, amilyen arányban szavaz a kisebbségi pártra, avagy pártokra. A sikeres koalíciós stratégiát, és vele együtt az egész kisebbségi politikai elitet, két tényező hitelesíti vagy hitelteleníti. Az egyik az, hogy a választásokon a kisebbségi szavazópolgárok mekkora számarányban járulnak az urnák elé, hiszen nem mindegy, hogy a kisebbség egyharmada vagy kétharmada voksol-e a kisebbségi pártokra. Az előbbi bizalmi válságot jelez, az utóbbi pedig bizalmat sugall. Az előbbi tanúsítja, hogy a kisebbségi politikusok koalíciós stratégiája eredménytelen. Ellenben ennél is fontosabb, hogy milyen arányban csökken a kisebbség lélekszáma. Amennyiben – százalékokban kifejezve – az arányszámcsökkenés nagyobb, mint például az egypártrendszer idején (amelyet az új kisebbségi politikai elit egységesen elítél), akkor ez annak a jele, hogy bajok vannak a kisebbségpolitikával. Tehát ez a mérce! Emiatt reménnyel, vagy aggodalommal (majd kiderül!) várom az új népességszámlálásai adatokat, amelyek félreérthetetlenül és egyértelműen felmutatják a teljesítményt. A kisebbségi politikusnak más mércéje nincs, csak az említette kettő. Természetesen a „kormányzati felelősségvállalás” nem lebecsülendő dilemmákat vet fel a pártértelmiségiek számára. Személy szerint fontosnak tartom, hogy a pártokban szerepeljenek az értelmiségiek, nemesíthetik a politikát, toleránsabb légkört teremthetnek, ápolhatják a párbeszéd kultúráját. Ők képviselik a belső szeizmográfot. Nem beszélnék róluk olyan alpári hangnemben, mint ahogy egynéhány pártértelmiségi beszél a párton kívüli értelmiségiekről. Mindkettő fontos! Csakhogy e szerepvállalás megköveteli, hogy tudatában legyenek párthovatartozásuknak, az elkerülhetetlen koalícióknak, melyek olyan stigmák, amelyeket nem lehet lehazudni. Nem lehet és nem is kell! Ma azonban, egy különös skizofrénia tanúi vagyunk. Számos pártértelmiségi úgy szerepel a közéletben, mintha éveken keresztül nem lett volna koalícióban a Szerbiai Szocialista Párttal, vagy a Demokrata Párttal, hogy a többi pártot ne is említsem. Párttagként vállalja azt, melyet másoknál keresve sem talál, viszont – elítél. A politikai életben simulékony, meghajol a koalíciós kényszer előtt, elfogadja az ebből következő tisztségeket… Személyes megnyilatkozásban viszont elítéli ugyanazt a koalíciós kényszert, amelyet jómaga művel. Sokszor a nemzeti radikalizmus hangos szószólói éppen a koalíciós fészekben hangoskodnak. Ez a kétszínűség iskolapéldája.
Műhelyforgácsok
A Schlemil fattyúja című regényem írása közben, nem tudok szabadulni Thomas Mann Chamisso-esszéjének néhány, számomra fontos üzenetétől. Szerintem nem az a fontos, hogy Chamisso nyelvet cserélt, hogy francia létére megtanult németül, és németül írta műveit. Chamiso hazát is és nyelvet is cserélt! Sokan teszik így, anélkül, hogy sebhely maradna rajtuk. Még boldogok is lehetnek! Chamisso, az író ezen az úton járt, ellenben hőse nem. A Schlemihl Péter csodálatos élete az idegenség nagy drámája, melyben a szerző, Thomas Mann, habozás nélkül kimondja, hogy az árnyék nélküli férfi minden kétséget kizáróan, hazátlan. Peter Schlemihl megbélyegzett, kitagadott ember, csak azért, mert különbözött, úgy is mondhatnám: ismerős idegen volt. Nem kell szépítgetni ezt a világot, amelyben a másság a gyűlölet céltáblája lett, vagy pedig – jobbik esetben – megtűrt pária. Az ismerős idegenről van tehát szó, akivel kapcsolatban Thomas Mann felveti a kérdést, hogy nem olyasvalakiről van-e szó, aki „mindenütt otthonos, és mindenütt lehetetlen, személytelen.”
Családi Kör, 2012. augusztus 2.