Hatalom és ópium

2012. május

Irreális valóság

Szokásom szerint reggel az böngészem a Neue Zürcher Zeitung mai számát. Tárgyilagos beszámoló a szerbiai elnökválasztásokról, Tomislav Nikolić győzelméről. Felidézi múltját és egyértelműen nacionalistának nevezi. Csak azon lepődök meg, hogy a cikkíró meglepetésnek tartja a győzelmet. Svájci szemmel nézve biztosan meglepetés, hiszen az ő szemszögükből Nikolić politikai pályafutása az irodalomban előfordulható szürrealizmusnak számít. A mi perspektívánkból viszont az, amit mi valóságnak nevezünk, teljesen irreális. Ezek után hogyan beszéljünk a valóságról?

Könyörüljünk meg az embereken és a kultúrán

A nagy választási küzdelemben szinte el sem hangzott a szó, hogy kultúra. „Könyörüljünk meg a kultúrán, de előbb könyörüljünk meg az embereken”, írta Brecht. Ma már oda jutottunk, hogy fordítva is érvényes. Könyörüljünk meg az embereken, de előbb könyörüljünk meg a kultúrán, ami nélkül nem értjük meg egymást, továbbá környezetünket, világunkat. Arról nem is szólva, hogy kultúra nélkül az embereket sem értjük többé.

A pesti út előtt

Odakinn zuhog az eső, a szobában félsötét.  A leveleim között böngészem, Kőrössi P. József, szerkesztő írja, hogy Budapesten megjelent a Bűnhődés. Ugyanazt érzem, mint egy hónappal ezelőtt, amikor ugyanez a könyv megjelent németül. Szerettem volna, ha magyarul a Vajdaságban jelenik meg, de sajnos nem sikerült. Kőrössi elküldte a borítólap fotóját, sokáig nézegetem a földből kidudorodó gyökereket, de ez nem kárpótol azért, mert nem vehetem kezembe a könyvet. Ki kell várnom! Majd június elején, a budapesti könyvhéten kezembe veszem a könyvet, amelyre két évét áldoztam az életemből.

Kosztolányi víziója

Nagyon félek, hogy pár évtized múlva a vajdasági magyarság csak a lelkekben él. Szétszóródva a nagyvilágban! Egy évszázad múlva mégis beteljesedik Kosztolányi naplójának jóslata? Nem, nem történhet meg, nem lehetséges, hogy kiveszik a magyar mondat, feleseltem tisztelettudóan Kosztolányival. De látván, hogy milyen könnyelműen vesszük tudomásul, hogy a magyar pártokra csak a magyarok egyharmada szavazott, s látva hogy ez nem indít el semmiféle önvizsgálatot, időről-időre elnémulok Kosztolányi Dezső sötét víziója előtt. Apró perlekedések dúlnak, hatalmi harcok folynak, rágalmak záporoznak, miközben elmaradnak az értelmes párbeszédek és az őszinte önvizsgálat.

Alapelvek nélkül

Ki – kivel? Folynak a találgatások és a pártalkuk. A B92 forrása szerint Ivica Dačić informális tárgyalásokat folytat a Szerb Haladó Párttal, s ezt megerősítette néhány szocialista politikus is.  Dačić viszont a Demokrata Párt és a Szerb Haladó Párt informális kapcsolataira célozgat. A Szerb Haladó Párt szavazatlopás miatt bűnvádi eljárást indított a „ismeretlen” tettesek ellen. Ugyanezt tette a VMSZ is, amely a napokban bejelentette, hogy önkormányzati szinteken a Demokrata Párttal lép koalícióra. Boris Tadić a demokraták kormányfőjelöltje. Kizárta a haladókkal való koalíciót. A haladók visszavágtak: Tadić nem lehet kormányfő. Aztán következett az idillikus Nikolić-Tadić találkozó. Boris Tadić lesz a kormányfő! A választások előtt attól tartottam, hogy zűrzavaros időszak előtt állunk, attól félek, hogy ez végzetesen bekövetkezik. A városi szinteken beindult az alkudozás a posztokért. Mindenki mindenkivel és – mindenki mindenki ellen. Elmosódnak a határvonalakat képviselő alapelvek közti különbségek. Programok nincsenek, bársonyszékek vannak. Ihaj-csuhaj. Happy end! Az üzletekben új árcédulákkal bíbelődnek az elárusítók, megdrágul a beígért „szebb jövő”.

Újragondolni?

A felvidéki és a délvidéki magyar választási kudarc után érdemes lenne a jobboldali gondolkodó, Hörcher Ferenc megállapításán elgondolkodni. „Akárhogy is látjuk a pillanatnyi helyzetet, egy biztos: a határon túli magyar szervezeteknek valószínűleg alapjaiban újra kell gondolniuk politikájukat – s talán nemzedék- és szemléletváltásra is szorulnak”.

Sorsok és vádak

Matolcsy a Fidesz kormány minisztere szerint a világgazdasági válság akár tizenöt-húsz évig is eltarthat. Lehet ezt a beígért csoda elmaradásának igazolásának nevezni, de az elmúlt évek arról szólnak, hogy a megállapítás nem alaptalan. A válság búvópatakként viselkedik. Eltűnik, aztán újra feltűnik. Hová vezet ez? Miféle viharok várnak ránk? Ha a válság a szélsőségeket gerjeszti, akkor a jövő kockázatos lesz. Mi lesz azokkal a kis országokkal, amelyek most élik fel utolsó tartalékaikat, s teljesen ki vannak szolgáltatva a nemzetközi tőkének? Mi lesz azokkal az értelmiségiekkkel, akik csukott szemmel sütkéreznek ebben a delejes alkonyatban? Hallják-e azt, amit Vona Gábor jelentett be? A Jobbik két év múlva kormányozni fog, és a párt tisztújító kongresszusukon meghirdették, hogy a párt „keményebb lesz a kormánnyal”. Feltételezem – talán joggal – hogy mindez „csak” harcba hívó, híveket toborzó pártszólam, de azért nem hatástalan, mert a válság szelei a Jobbiknak kedveznek. Jó hátszélük van mindazoknak, akik éles kanyart tennének, nehogy a zsákutcában találjuk magunkat. S ahogyan elhomályosul a jövő, úgy lesz zavarosabb a múlt is, veszem észre Szőnyei Tamás könyvének apropóján. A magyar irodalmi életben nagy izgalmat kiváltó könyv, a Titkos írás, a szerző megnevezi azokat a magyar írókat, akik a Kádár-rendszer besúgói voltak. Köztük akadnak olyanok, is, akiket a vajdasági magyar pártsajtó példaképnek kiáltott ki. Rápillantok a névsorra, de nincs kedvem végigböngészni. Pár hét múlva Budapestre utazom, hogy az új könyvem dedikáljam. Kollégákkal találkozom, nem akarok jó néhánnyal keserűen kezet fogni, hanem örülni. Ezért inkább Csaplár Vilmos megható írását böngészem Bódy Gáborról. Biztos, hogy a legtehetségesebb, megannyi nemzetközi díjjal kitüntetett magyar filmrendezők egyike, aki 1973 óta a titkosszolgálatok szerződéses alkalmazottja volt. 1985-ben öngyilkos lett. Hogyan lehetséges, hogy egy nagy tehetség ilyen kutyaszorítóba kerül? Többek között Konrád Györgyről kellett jelentést készíteni. Egyszer Konráddal szóba hoztuk a besúgóit. Nem mondott neveket, még egy megvető mondatot sem. Így sorakoznak előttem a sorsok. A sorsok érdekelnek, nem a vádak.

Rejtélyes jelenség

A honlapokon olvastam, hogy a Vajdasági Múzeum Tito-kiállításán szokatlanul nagy a tumultus. Engedtem a kíváncsiságomnak, s megtekintettem a kiállítást. Arra számítottam, hogy főleg az idősebb korosztály képviselteti magát, de nem ez történt. Rengetek fiatalt láttam. A jelenség egyre rejtélyesebb. Eddig úgy értelmeztem, mint a jelenlegi állapotok elleni tiltakozást, de az utóbbiakban felmerül bennem a gondolat, hogy többről van szó. De felderíteni szinte lehetetlen, mert azonnal fellángolnak a politikai szenvedélyek.

A hatalom ópiuma

Hosszú évek után újra találkozom Janez Pipannal, a neves szlovén rendezővel. Tegnapelőtt a Plava frajlában ebédeltünk, régen jártam ott, most túl hangosnak tűnik. Ezekben a napokban Újvidék túl hangos, de az is lehet, hogy én vágyom túlságosan a csendre, a halk szavakra. Pipan arról mesél, hogy a fiatal szlovén értelmiség sokat foglalkozik a szocializmus-paradigmával, s Szlovéniában (is) napról-napra erősödik az antikapitalista mozgalom.  Aztán a Ristić-paradigmáról beszélgetünk, joggal, hiszen a Sterija Játékokon két rendező is megidézte a Ristić szellemét. Ljubiša Ristić neve örökérvényűen be van írva a szlovén színháztörténetbe, hiszen rendezései jelentős mértékben meghatározták a Mladinsko Gledališće profilját. Olyan ember volt, aki szervileg vetette meg a nacionalizmust. Hogyan téved mégis arra az útra, amely éppen az ő számára járhatatlan? A sors mély és rejtélyes örvényei jutnak eszembe. Pipan a hatalom mágikus erejével magyarázza az irracionális fordulatot, hiszen neki éppenséggel semmi haszna nem származott a politikából. Sok akkori ellenzéki politikus sokkal jobban megtollasodott abban az időben, mint ő.  Akarva-akaratlanul szóba kerül az értelmiség új ópiuma. Az írástudók árulása, mondom, egykor az értelmiségi a világnézetek, az ideológiák nevében következett be. Ma sokkal többről van szó, többé nem csak árulás ez, hanem ópium, amely többé nem képvisel világnézetet, hanem világszínházi rendezést a tekintély nélküli világunkban, amelyben az imagináció politikai rendezőelvvé válik. Ezért nem nevezném többé puszta köpenyegforgatásnak, ha egy értelmiségi, aki tegnap a „polgári pártot” képviselte, ma hirtelenjében etnikai párt berkeiben törtet előre, tegnap liberálisnak nevezte magát, ma viszont harcos populista. Nem (csak) köpenyegforgatás ez, hanem újabb, erős adag ópium. Ezért túl gyakran veszélyesek azok az értelmiségiek, akiknek a kezében hatalom összpontosul. Ezt történt tegnap, és ez történik ma is. Van, aki „csak” a pénzért akarja a hatalmat, van, aki ennél többre tör és az ördöggel is szövetségre lép.

Családi Kör, 2012. 05. 31