A lelkiismeret nem baloldali és nem jobboldali
2012. április
Kossuth és az udvari újságírók
Hol van már a tavalyi hó? Március 15-én a szónokok a választási kampány függvényében megtartották az ünnepi beszédeket, a buzgó sajtómunkások lelkesen helyeseltek (mire való nálunk a sajtó, mint arra, hogy alákérdezősen lelkesedjen?), de kevesen gondolnak arra, hogy a vitatkozó Kossuth eleven hagyományaink közé tartozik, akire nem csak március 15-én kell megemlékezni, hanem egész éven át.
Elgondolásait, vívódásait, dilemmáit lehetetlen néhány szólammal elintézni. Gondoljunk csak a Széchenyivel, Deákkal folytatott vitáira, amelyek a magyar liberalizmuson belüli nagy párbeszédek közé tartoznak. Vagy gondoljunk a Görgeyt illető vád ellentmondásaira! Amikor még magyar földön tartózkodott, helyeselte a világosi fegyverletételt, de amint kimenekült, a legnagyobb árulónak nevezte Görgeyt, aki így maradt meg a nép emlékezetében, nem gondolva arra, hogy mi mást tehetett volna a túlerővel szemben. Ez járt az eszemben, Kossuthnak a sajtószabadságról szóló mondatán töprengve. Igen, azt mondta, hogy a nemzetet nem kell félteni, ha van szabad sajtója. A mondatban nincs sunyi méricskélés, nincs de, és nincs ámbár, hiszen, Kossuth a világos és egyenes beszédet gyakorolta. Félreérthetetlenül leszögezte, miszerint a nemzeti érdekeltségű sajtó a szabadságot képviseli. Az a sajtó, amely beletörődik, hogy a hatalom irányítsa, nem szabad és nem nemzeti. Így beszélt Kossuth, de bizony, óvatosan hallgatnak róla. Főleg az „udvari újságírók”, akik menekülnek Kossuth mondatától, mint az ördög a kereszttől. Sajnos március 15-én sokan ünneplik Kossuthot, de nem ismerik, és nem idézik ezt a mondatát. Ezért nevezhető látnokinak egy másik gondolata is: „A magyar mindig későn vetett: s ő, ki a reményhez szegődik cselekvés helyett, mi gyermek módon örült, ha késő vetése kikelt. – Ments meg minket uram, a késedelemtől és ne vigy minket a reménységbe”.
A rejtezkedő ember
Lucien Goldmann irt a rejtőzködő Istenről. Most az Isten előtt rejtezkedő emberről kéni tisztelegni. Csodálni bátorságát, amellyel levonja a következtetéseket. Megörökíteni a kiveszőben levő jellemes embert.
Mészöly Miklósról
A privát-Mészölyre emlékezve a Forrás februári számában Kukurelly Endre szóba hozza a mészölyi gondolkodás kíméletlenségét. Rábólintok. Igen, kíméletlen volt. Szegedy-Maszák Mihály tanúsága szerint még azt az engedményt sem tette meg, amire Ottlik Géza vállalkozott. Nem irt köszöntőt Aczél György születésnapjára! Ez a kíméletlenség vezette végső elmagányosodásba. Nyolcvankilenc után nagyon reménykedett, barátainak egy része a hatalom közelébe került, ő pedig magányos maradt, mert szigorú volt a rendszerváltás után is. Az Újvidéki Soros Iroda vendégeként 1994-ban járt utoljára Újvidéken, akkor már magányos volt. És betegeskedett. Telefonon óvatosan érdeklődtem, lenne-e kedve Újvidékre utazni. Kész örömmel, válaszolta, még egyszer látni akarom Újvidéket. Vágvölgyi András társaságában érkezett. Két napig tartózkodott itt, a legszívesebben a városban sétálgatott, és egyre csak azt ismételgette, hogy szeretne valamelyik teraszon üldögélni. Az esték már hűvösek voltak, az újvidéki teraszokon senki sem üldögélt, csak néhány asztal mellett kallódott néhány elhagyatott szék. Megpihentünk a Duna utcában, ő pedig déli irányba fürkészett. Tudtam miért. Lelki szemeivel az Adriát kereste, mert mindig rejtezett benne a titkos mediterrán nosztalgia. A hetvenes években éppen a tengerről tért vissza, hajnalban kopogatott be a lakásomon, s mintha egy befejezetlen mondatot folytatott volna, arról beszélt, hogy regényt kéne írni a Monarchia népeinek együttéléséről. Biztos vagyok benne, hogy a tenger jutatta eszébe az ötletet. Esterházy emlékezete szerin egyszer azt is megpendítette, hogy hamvait Triesztnél kéne a tengerbe szórni. Barátai pedig üljenek be egy kávéházba, háttal a tengernek, a főtéren baloldalt és igyanak meg egy kávét. Hallgassanak vagy beszélgessenek – de ne róla.
Egy rúd szalámi
Lakóházam környékén szélsebesen terjedt a hír, hogy egyes pártok szalámit, lisztet, zsírt és cukrot osztogattak a listaállításhoz szükséges aláírásokért cserébe. Az környékbeli lakók egymást faggatják, hova kell fordulni? Az ínséges időkben jól jönne egy rúd szalámi. Engem is vallatóra vettek, tudok-e a szalámiról. Nem, semmit sem tudok. Vettem néhány újságot, azok sem írtak semmit. Lehet, hogy kacsa az egész, válaszoltam a szomszédoknak, ők azonban hitetlenkedve végigmértek. Így van ez manapság, én nem hiszek az újságoknak, az ismerősök nem hisznek nekem, senki sem hisz senkinek, a kollektív bizalmatlanság korszakába léptünk. Lapozgatom az újságokat, a cikkírók tanulmányozzák a jelölési listákat, s azokból próbálják kiolvasni, hogyan osztják fel majd a pártok a választási zsákmányt. Az adott esetben nem egy rúd szalámiról van szó.
Sajnos, sajnos
A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete Anyanyelvű oktatás és nevelés címmel szaktanácskozást szervezett, a vajdasági magyar oktatásügyről. Bozóki Antal olyan adatokat tárt napvilágra, amelyeket eddig a közvéleménynek nem volt alkalma megismerni. A magyar kormány kiadós támogatása ellenére az egy évvel ezelőtti helyzethez képest a 2011/2012-es tanévben az általános iskolákban 28-cal csökkent a magyar tannyelvű osztályok száma, a tanulók száma pedig 235-tel. Az adat azért is meglepő számomra, mert a kisebbségi politikusok éppen az oktatás terén kivívott nagy sikerekről számoltak be.
A nép és a párt nevében!!
A hatvanegy éves Radmila Radovanović a napokban nagy családi perpatvart előidéző levelet kapott. A borítékban a Nyugdíjasok Egyesült Pártjának (PUPS) tagsági könyvecskéje lapult. Ez mélységesen felháborította a férjét, Živko Radovanovićot (73). Úgy összevitatkozott az asszonnyal, hogy már a vallást fontolgatják. Harminchat éve házasok. A nyugdíjas asszony tagadta, hogy beiratkozott volna a pártba, erre mindketten ellenőrizték is, de a nyugdíjasok egyesületében kiderült, hogy több éves tagságról van szó, csak most küldték ki a könyvecskéjét. Az orruk alá nyomták az asszony aláírását. A feleség nem érti, mi történt. Igen, kapott segélyt, Lehet, hogy fény derül erre a történetre, amely nem lenne ez több vidéki adománál, ha mögötte nem rejtezne a durva valóság. A pártok ugyanis alaposan összeugraszt a társadalmat. Családok kapnak hajba. Munkatársak gyűlölik meg egymást. A legkülönfélébb, hajmeresztő pletykák terjednek. A baráti kapcsolatok elhidegülnek, az egyik párttag minden lelkiismeret furdalás nélkül felmond a kollegájának, aki nem az ő pártjának tagja. Az igazgatóbizottságokból párttagok szorítják ki a szakembereket, s azzal nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy az illető a másik párt tagja, vagy pedig – ami még rosszabb – pártonkívüli. Mert azokra jár rá a legjobban a rúd, ők lettek a közélet páriái. Ha talpon akarnak maradni, akkor „holdudvarbeli értelmiségiek” lesznek, s immár a politikusok is bevallják, hogy még a takarítónőknek is be kell lépniük valamelyik pártba. Persze, a közszereplők a másik pártra mutogatnak, ők ártatlanok, mint a ma született bárányok. A párttag szilenciumra ítéli az ivótársát, amivel saját érvényesülését segíti elől, de ezt nem vallja be, hanem azzal igazolja tettét, hogy pártja érdekében cselekszik. A párt nevében a pártértelmiségieknek mindent szabad. Milošević idejében hatalmi koalícióra léphettek Miloševićtyel, aztán köpenyeget fordítottak. Az egypártrendszerben a betiltást, az üldöztetést helyeselték, de pártjuk indulgenciát osztogatott nekik.
Kampányígéretek
Múlnak a napok és egyre inkább megbizonyosodok róla, hogy a Peščanikban kifejtettem, hogy Szerbiában nem a soron levő választások a fontosak, hanem az utána következő 2013-as esztendő. (http://pescanik.net/2012/02/pescanik-24-02-2012/), Akkorra bontakozik ki a szociális elégedetlenség. Egy év múlva, fizetjük meg az évek óta dúló pártokrácia árát. Mert a pártokrácia nem csak erkölcsi és politikai gond, hanem gazdasági károkat előidéző politika is. A választási kampányban több párt jól érzékelte, hogy tenni kéni valamit és aláírta a Blic nevű naplap által felajánlott szerződést, amely szerint a pártok kötelezettséget vállalnak, hogy ha kormányra kerülnek, megszüntetik a pártkáderekkel megtöltött igazgatóbizottságokat, és helyettük független ellenőrző testületeket hoznak létre. A „szerződést” többek között aláírta a Demokrata Párt, a Liberális Demokrata Párt, a Szerb Haladó Párt, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga a Szerbiai Szocialista Párt. A szerződés nyilvános, megjelent a Blic címoldalán és minden párt aláírhatta. Sokan kétlik, hogy a pártok betartják a szavukat, mert nem könnyű lemondani a kiváltságokról. Érdekes, hogy a választásokon részt vevő VMSZ (eddig) nem írta alá, annál inkább, mert ez esetben a szerződés érvényes lenne a Magyar Nemzeti Tanács által kinevezett igazgatóbizottsági tagokra is.
A lelkiismeretről
Lemondott Schmitt Pál, államelnök. Tamás Gáspár Miklós a HVG honlapján közzétett jegyzetében írja, hogy Schmitt Pál csak „szerencsétlen balekja volt az erkölcsi zűrzavarnak”. Nem ostorozza a volt államelnököt. Tamás Gáspár Miklós, akárcsak Kis János sokkal keményebben követelte Gyurcsány és Medgyessy távozását. Nem érdekelnek túlságosan a gladiátor politikusok, ők teszik a dolgukat. Sokkal inkább az értelmiségiek – tegyék ők is a dolgukat, akkor is, ha rövidtávon hiábavaló. Feltűnő hogy ezúttal, a jobboldali konzervatív értelmiségek is felléptek Schmitt ellen. Így van ez rendjén, hiszen végső fokon a lelkiismeret nem baloldali és nem jobboldali, hanem egyszerűen – lelkiismeret.
Családi Kör, 2012. 04,06,