Csapdában
2012. január
Az arany nyaklánc
Végre Újvidéken is havazik. Jobban mondva, szálingóznak a hópelyhek. A szomszédok a közelgő természeti katasztrófáról mesélnek, s hallom, hogy a liftben egy ismeretlen tettes letépte egy nő nyakáról az arany nyakláncot. Szóljon vendégeinek, hogy ne jöjjön vendégségbe arany nyaklánccal a nyakán. Vagy pedig rejtse el, mondja a szomszéd. Megkönnyebbülök. Nem emlékszem, hogy lenne olyan vendégem, akinek a nyakán arany nyaklánc csillog, de tudomásul veszem, hogy közeleg az idő, amikor a hölgyek rejtegetik az arany nyakláncot. Már akinek van. De mit tegyen az, akinek nincs? Tudom, tudom, azt fogják mondani, könnyű neki. Ez az új típusú, a demokrácia álarca mögé rejtező cinizmus egyre inkább felszínre tör. Jól fizetett funkcik bizonygatják, hogy milyen nagy áldozatot hoznak, gyakran életveszélyes kockázatot vállalnak, s megróják a páriákat, hogy ők miért nem hoznak még nagyobb áldozatot. Az újgazdagok a szabad piacot dicsérik, a kíméletlen privatizáció neoliberális „munkásai“ a liberálisokat csepülik. Az emberi jogokat mérsékelni kell, hogy jobban hízzon a nagytőke. Ezek a „demokraták” fetisizálják a piac törvényeit, amelyeket ők határoznak meg. Úton-útfélén szenvedéssel, létbizonytalansággal, megaláztatással találkozom. Kilépek a teraszra, hogy elszívjak egy cigarettát. Elnézem a hópelyhek szálingózását, a figyelem a távolból feltörő a téli fényességet, amely mindig arra emlékeztet, hogy az Isten elhagyott bennünket, mert annyi gonoszságot követtek el a nevében, hogy nincs többé ereje se büntetni, se tiltakozni. A Nagy Inkvizítorok (Dosztojevszkij) győztek.
Leváltani!
A független értelmiségiek azt terjesztik az interneten, hogy az Isten nem párttag. Le kell váltanunk az internet főszerkesztőjét, háborodik fel a pártkatona, aki mindig tudja, mikor és mire muszáj szavazni.
Van-e harmadiki út?
A világhálón kútászok. Az Európa Parlamentben a magyar kérdés van napirenden. A vitának bizonyára van szakmai-jogi vetülete, de politikai is. Harcolnak egymással a pártok, az értékrendek, a politikák. Engem azonban ennél sokkal mélyrehatóbb jelenségek ejtenek gondba. Az Európai Unió ma valóságos sokkot él át és vele együtt az egész Európa-eszme. Félő ugyanis, hogy Európa vesztesként kerül ki az egyre anarchikusabbá váló globális világgazdaság válságából. Ennek főleg a kisállamok és az eladósodott európai peremországok isszák meg a levét. Tehát ez a változat nem kedvez a kis nemzeteknek. A nehéz helyzetben felmerül a kérdés, hogy mi a megoldás. Legyen egységesebb? Érthető, hogy ettől a kiúttól tartanak a kis nemzetek, hiszen az Európai Nagyállam az ő kárukra születne meg. Tehát ez sem kedvező. A nemzeti identitás védelme nagyobb hangsúlyt kap, mint húsz évvel ezelőtt. A 21. század nem kedvez a kis nemzeteknek s mindkét szövegkönyv a kis államok, a kis nemzetek félelmét igazolja, aminek kisebbségiként hatványozottan tudatában vagyok. Húsz év alatt sokat változott a világ, talán nem is tudjuk felfogni, s nem merjük beismerni, hogy a változások felgyorsulnak. A nyolcvanas évek végén a kapitalizmus, a piaci demokrácia megoldást ígért a totalitarizmussal szemben. Ki nem volt akkor liberális demokrata? Ki nem volt EU-párti? Ma viszont a liberális kapitalizmus súlyos válságát éljük át, a piaci demokrácia fonákja pedig egyre nyilvánvalóbb. Úgy tűnik, a kis nemzetek csapdahelyzetbe kerültek. Egyik változat sem kedvez nekik, sem a nemzetek feletti európai intézményrendszer kompetenciájának növekedése, sem annak csökkentése. De ezen túl is, sok megválaszolatlan kérdés gyülemlett fel. Terjed az Európa-szkepticizmus, a nemzetállam építés eszméje. Ez utóbbi viszont – a posztkommunista államok statisztikája bizonyítja – felgyorsítja a kisebbségek asszimilációját. Van-e kiút, van-e harmadik út? A napi politikai szenvedélyek viharai mögötti sorsöntő európai szellemi kérdéssel előbb vagy utóbb szembe kell nézni.
A kis hátizsákok története
Ma az európai sajtó jelentős része a Fideszt bírálja és ilyenkor bennem felébrednek a régi emlékek. A Fidesz valamikor 1988-ban alakult meg. Úgy emlékszem 1988 tavaszán. Először ifjúsági szervezetként, 1989-ben már pártként deklarálta magát. Valahol a két dátum között 1989 őszén több fiatal jelent meg az újvidéki lakásomban, ismerősök, barátok, írókollégák nevét említették, őt utalták hozzám. Hátizsákokkal érkeztek és szellemileg nagyon nyitottak voltak. Így nevezték magukat: fideszesek. Megtudtam tőlük, hogy szervezetüket támogatja a Soros Alapítvány, amely akkoriban Jugoszláviában még nem működött. Minden érdekelte őket, mindent tudni akartak. És szokatlanul bátrak voltak. Olyan nemzedékkel találkoztam, amely semmibe vette az egypártrendszer korlátait, és mondhatom, számomra ez nagy élmény volt, hiszen ezt a tudatot nem ismertem. Az egyik csoport azzal a szándékkal érkezett, hogy egészen Pristhináig utazik, tudni akarták, hogy mi történik ott. Újvidékről egyenesen Pristhinába indultak. Óvatoskodtam, azt javasoltam nekik, hogy utazzanak először Szkoplyeig, és onnan vissza Pristhinába. Ők azonban magabiztosan kijelentették, hogy ne legyen gondom. Cuccuk egy részét a nálam hagyták, és elindultak. Múltak a napok, és nem jelentkeztek, ezért aggodalmasan vizsgáltam az előszobában hagyott hátizsákokat. Mit tegyek, ha nem jelentkeznek, mondjuk, egy-két nap múlva? Kinek jelentsem? Másnap csengettek, magukhoz vették a hátizsákot és hazafelé vették az irányt. Ezekben a napokban lelki szemeim előtt sokszor megjelennek a kis hátizsákok és arra gondolok, hogy hol lehetnek most azok a fiatalok? Talán őszülő hajszálakkal valamelyik panellakásban arról álmodnak, hogy hátizsákkal Újvidék felé tartanak.
Kinek az érdeme a téli napsütés?
Délután gyönyörű napsütésben betérek az újvidéki sétáló utcába. Néhány teraszon nagykabátban üldögélnek a fiatalok és az öregek. kávéznak és teáznak. Helyet foglalok, s megszólít a szomszédos asztal mellett ülő középkorú férfi. Gyönyörű idő van. Úgy van, válaszolom. Tudja uram, attól félek, hogy még ezt a szép tavaszi napot is a saját érdemüknek tulajdonítják a pártok, folytatja a férfi. Fején találta a szöget, gondolom és fellapozom a Vreme legújabb számát. Nikovitz Oszkár Magyarország belgrádi nagykövete válaszol Teofil Pančićnak és Ivanji Ivannak, akik a hetilap múlt számában keményen bírálták Magyarországot. A válasz is kemény, rágalomnak nevezi a cikkek állításait. Jó lenne tudni, hogy ez a vita milyen hatással lesz a szerbiai közvéleményre. Ha igaza van a szomszédos asztalnál ülő férfinek, hogy még az időjárás is pártügy, akkor úgyis a választásik kerülnek előtérbe. A jelen pillanatban mégis az a legfontosabb, hogy a két ország közötti kapcsolat továbbra is barátságos maradjon.
Az utcán
Hisztérikus az időjárás, a tegnapi „tavasz” után ma hideg szél, fúj, újra esik. Depressziós nap. Délelőtt nem megy az írás, délután orvos, majd Anikóval séta a sugárúton. Nagyobb csoport Bocskaiba öltözött magyar szurkolót pillantunk meg. Tarka színképet képviselnek a városban, a járókelők integetnek nekik, ők integetnek vissza. Fiatalok, vidámak, a Bocskai jól áll rajtuk. Vizi Tamás a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke a Beta hírügynökségnek nyilatkozta, hogy Újvidéken biztonságban vannak a magyar szurkolók, és a híresztelésekkel ellentétben a város barátságosan fogadja őket.
Kiszakadás a paraszti világból
Mindenki cipeli a maga terhét, gondolom Füzi László Megérkezés című önéletrajzi prózájának utolsó részletét olvasva (Forrás, 2011. 12), amelyben leírja a hagyományos paraszti világból való kiszakadásának történetét. Mennyire nemesebb ez a vallomás, mintha mímelnénk, hogy még mindig oda tartozunk, holott már régen elhagytuk azt. Bárhogyan szeretnénk oda visszatérni, be kell ismernünk, hogy ez lehetetlen. Arról nem is szólok, hogy a kiszakadás kínja és bűne mennyivel több emberi drámát sejtet. Utat és tévutat. Belezuhanunk az ismeretlenbe, a bizonytalanba, a személyes káoszba. Füzi László azonban mégis boldog lehet. A kiszakadásnak legalább van korszakhatára, Olaszországban tudatosodik benne, éppen Kádár János halálakor, s az olasz városokban tranzisztorral a kezében hallgatta a közvetítést Kádár temetéséről.
Családi Kör, 2012. január 26