Tito, a koronatanú
2011. december
A másik tenger
Josep Conrad tudott legtöbbet a tenger titokzatos és szörnyű hatalmáról. Erről győződtem meg kisregényét az emberevésről szóló kisregényét, a Falkot olvasgatva. Számomra a tenger a szabadság jelképe volt, így is írtam róla, Conrad azonban feltárta a „másik tengert”, amelyre egyre gyakrabban gondolok a Pannon világban. Bizonyára a magyar irodalmi hagyomány is hatott rám – meg a Pannon szindróma. Ez a másik tenger azonban feltárta a szabadság gonoszságát, amelyre sokáig gondolni sem mertem. A demokrácia azonban ezt is feltárta.
November 29
November 29. Egykor a köztársaság napjának ünnepe volt. Most feszültségekkel terhes szürke hétköznap. Grazban éppen ma bemutatják a Lucas Cejpek rendezte What is Yugoslavia című monodrámám, amelyben azt feszegettem, hogy méltósággal kell temetni a múltat. Se gyűlölködéssel, se nosztalgiával, néha azt gondolom, hogy csak egy levél hullott le a fa ágáról. A belgrádi Atelje 212-ben Kokan Mladenović rendezésében bemutatták Good Bye JSZSZK című előadását. Közvetve erre az ünnepre utal Latinka Perpvić interjúja a Danasban. Nyilvánosságra hozza, hogy 1971-ben Marko Nikezić szerbiai pártelnök javasolta Titónak, hogy maradjon államelnök, ám köszönjön le pártelnöki funkciójáról. Immár hosszabb ideje töprengek ezen, válaszolta Tito. Nikezić beszámolt a szerbiai politikai vezetőknek, akik hallgattak. Nem mertek rábólintani. Tito pedig nem töprengett többé, Latinka Perović szerint nem Tito buktatta meg Nikezićet, hanem a valóságos szerbiai erőviszonyok. Mindez alátámasztja azt, amit már régen feltételeztem, azt, hogy Milošević bölcsőjét 1971-ben kezdték ringatni. Latinka Perović hiteltelennek tartja a magyarázatot, mely Miloševićet teszi meg bűnbaknak. Ha nem ő – akkor jön valaki más. Viszont hitelesnek tartja a dokumentumokat, melyek szerint 1970 körül a szerb liberális kommunisták elfogadták volna a konfederatív Jugoszláviát. Ilyesfélét terveztünk az UJDI-ban is, de akkor nevetséges kis szekta voltunk. Még azok is megmosolyogtak bennünket, akik szerették volna elkerülni a háborút.
Bankett Bácskában
Immár a Facebookon is szerepel Svetozar Čiplić egykori kisebbségügyi miniszter „csínytevése”. Például, nem számolt el, közel kétmillió dinárral, 2500 svájci frankkal, egy laptoppal, két Nokia telefonnal. Az Újvidék közelében levő „Salaš 137” étteremben 12 888 dináros számlát fizetett ki, természetesen közpénzből. Megtörténhet, hogy a kisebbségi törvény meghozatalát ünnepelte, vagyis boldog volt, mert nem az államnak kell összeállítani a választási névjegyzéket, hanem a pártaktivistáknak. Kíváncsi vagyok erre a bankettra. Kik vettek rész rajta? „Fenséges” ünnep lehetett, mert Čiplić, a Večernje novosti szerint, a Mura nevű ruházati üzletben 156.378 dinárét vásárolt öltözéket. Čiplić cáfol, szerinte a költségei indokoltak, azt költötte, amire egy miniszternek joga van. Az emberi és a kisebbségi jogok minisztere tehát csak a jogaival élt.
A koronatanú: Josip Broz Tito
Kíváncsian lapozgatom az 1944-ben és utána meghozott bírósági hadbírósági és bírósági itéletet tartalmazó Mađarski ratni zločini 1941-1945 című könyvet, Dr. Đorđe N. Popović dokumentumkönyve a kollaborációval és háborús bűnökkel megvádolt magyarokra kirót ítéleteket tartalmazza. Szembetűnik, hogy a szerző olyan ítéleteket ad közzé, amelyek legalább formálisan betartanak valamiféle szabályokat. Nem vagyok jogász, részleteiben nem tudom megállapítani ezeknek igazságtartalmát, azt, hogy mennyiben tartották be a jogállami mércéket. Erről majd a jogászok mondanak véleményt. Azt azonban látható, hogy a szerző eltekintett a cetliken megfogalmazott ítéletek közlésétől. Az is kiderül, hogy 1945 márciusa utáni ítéletek, már nem olyan drákóiak. Időközben tehát valami történt, erre azonban a 2010-ben megjelent könyv előszavában semmiféle utalás nincs. A bírósági aktákról szólva meg sem említi, hogy voltak ártatlan áldozatok. Ellenkezőleg, Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című könyvét hamisítványnak nevezi, amely azzal a céllal íródott, hogy igazolja az 1942-es magyar háborús gaztetteket. Nem veszi tudomásul, hogy éppen cseres Tibor, írt a Hideg napokban az újvidéki razziáról. Ő tudta legjobban, hogy a bűnöket, a gaztetteket be kell ismerni, bárki követte el. Az 1944/45-ben elkövetett magyarellenes retorziókat nem lehet egyszerűen hamisítványoknak nevezni, ez immár a napnál is világosabb. Ez derül ki a minap megjelent Doronjski-monográfiából is, amelyben újra megszólal az események koronatanúja Josip Broz Tito is, aki Nikola Petrović javaslatára október 17.-től 1945. január 25-ig tartó katonai közigazgatást rendelt el a bánsági, bácskai és a drávaszögi részeken. Ez az időszak volt a magyarellenes atrocitások fókusza (sajnos, elhúzódott), s Tito már 1944. november elején megrótta Isa Jovanovićot és Žarko Veselinovot az atrocitások miatt. Mit mondott akkor a vajdasági pártvezetőknek? Ezt: „Hogyan engedhettétek meg a bosszút az ártatlan magyar emberek, a munkások ellen, akik nem is menekültek előlünk?” Erre a pártvezetők azt válaszolták, hogy nincs betekintésük a katonai parancsnokok munkájába. Mire Tito letorkolta őket: „Annál rosszabb! A Tartományi Pártbizottság titkárai nem tudják mi zajlik;”. Doronjski monográfusai szerint a katonai közigazgatás bevezetése téves volt, és a Vajdaság autonómiája ellen irányult. Tito felelőssége nyilvánvaló, de ettől függetlenül koronatanúnak is nevezhető, aki kimondta, hogy ártatlan áldozatokról is van szó. Ennek elismerésével mind a mai napig adós maradt a szerbiai képviselőház.
Reálpolitika
Martonyi János szerint Magyarország nem gördít akadályt Szerbia az uniós tagjelölti státusának elnyerése elé. Egy időben felmerült annak a lehetősége, hogy Magyarország él a vétójogával, mert a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvény a vajdasági magyarok kollektív bűnösségét fogalmazta meg. Ezt a törvényt elfogadta a szerbiai parlament, de Magyarország tiltakozása után a rehabilitációs törvényjavaslattal toldozta-foltozta a. törvényt, de nagy kérdés az, hogy milyen eredményeket hoz. Egy biztos, rengeteg bíróság tárgyalás várható, de csak abban az esetben, ha a magyar kisebbség tagjai úgy találják, hogy a hadbíróságok és a bíróságok ártatlan hozzátartozókat végeztek ki. Lesz-e erre lelkierejük? Pénzük? Ha nem, akkor nehéz lesz ártatlan áldozatokról beszélni. Tehát a rehabilitációs törvény kétélű kard. A magyar kormány álláspontja logikus, hiszen a kezdetektől fogva hangoztatta, hogy ha a VMSZ-elfogadja a rehabilitációs törvényt, akkor szóba sem kerül a vétó. A VMSZ kiegyezett az igazságügy-minisztériummal, tehát a magyar kormány is vallja, hogy az megfelel a vajdasági magyarság érdekeinek. Koszovóval kapcsolatban Magyarországnak nincsenek fenntartásai. Logikus, hiszen Magyarország kis ország, nem kell döntőbírónak lennie, Továbbá mindkét ország gazdaságának megfelel Szerbia EU-s tagjelölti státusa, arról nem is szólva, hogy magyar kisebbség szempontjából is üdvös lenne a szerbiai csatlakozás felgyorsulása. Igaz, az nem oldja meg automatikusan a kisebbségi problémákat, de megkönnyíti azt. Sokkal rosszabb változat lenne, ha a kiábrándult Szerbia a tervezett Eurázsia felé sodródna.
Szlovénia, Horvátország, Oroszország
Izgalmas választási éjszaka. Oroszországban Putyin győzött, de a karizmatikus orosz vezetőnek nem sikerült kétharmados többségre szert tennie. A Dumában koalícióra kell lépnie. Horvátországban a várakozásoknak megfelelően a baloldali koalíció fölényes győzelmet aratott. Szlovéniában azonban óriási meglepetés született. A közvélemény-kutatók Janez Janša jobboldali pártjának győzelmére számítottak, ám Zoran Janković Pozitív Szlovénia nevű pártja győzött, ami azért is nagy meglepetés, mert ez a párt mindössze másfél hónappal a választások alakult meg. A történet tehát arról szól, hogy a választópolgárok elégedetlenek a rendszerváltási pártokkal, s újat keresnek, s ebben Szlovénia élen jár. Az sem mellékes, hogy Zoran Janković Szerbiában született, az apja szerb, az anyja szlovén. Ma reggel nem győzöm olvasni horvát és szlovén írókollégáim leveleit, mindannyian fellélegeznek, s abban reménykednek, hogy legalább részben megszabadulnak a nacionalista hagyománytól.
A gazdálkodásról
Néhány hét elmúltával (2011. november 5-én) a Hét Nap cáfolja a Vajdaság Ma információját (2011. október 14-én), mely szerint a Hét Napból hetente 900 példányt adnak el. Engem is megdöbbentett a Magyar Nemzeti Tanács dokumentumára alapozó adat. Múltak a napok, de cáfolat nem érkezett, tehát úgy láttam, hogy az adat hiteles, ezért hivatkoztam rá. A cáfolat szerint hetente hozzávetőleg 4000 példányt adnak el. A Vajdaság Ma válaszában közli, hogy az adat a Magyar Nemzeti Tanács Médiastratégiának nevezett dokumentumának 9. oldaláról való. Ki gondolta volna, hogy a MNT, a Hét Nap alapítói jogával rendelkező testület „szemenszedett hazugságokat” terjeszt? Ez a testület tévedhet és bírálható, de soha sem gondoltam volna, hogy „szemenszedett hazugságokat” terjeszt. Ha pedig netán ezt teszi, akkor a testületet kell cáfolni. Egyik adatot sem tudom ellenőrizni, de abban biztos vagyok, hogy egyik sem dicséretes ott, ahol 240 ezer választópolgár él, mert egy trendet jelez. Ez gondba ejtő! Vagy, hogy a Vajdaság Ma keményebb verdiktumát idézzem: „Merthogy a helyzet példányszámügyileg így is, úgy is valóban katasztrofális” Cseppet sem értem, hogy miért kell vádaskodni, ha valakit gondba ejt a példányszám zuhanása. Annak örülnék legjobban, ha a magyar közösség pártfogolná, tehát vásárolná az újságokat. A vádaskodások helyett azt javasolnám, hogy a közpénzekből finanszírozott újságok évente egyszer tegyék közzé gazdasági mutatóikat. Mekkora támogatást kapnak, mekkora az eladott példányszámokból, és mekkora a reklámból eredő jövedelmük, stb. Hogyan gazdálkodnak? Mire költik a közpénzeket? Ez természetesen nem csak a Hét Napra vonatkozik, hanem minden közszolgálati médiumra. Akkor az adófizető polgárok megítélhetnék, hogyan gazdálkodnak a pénzükkel.
Családi Kör: 2011. december 8.