(Szerbia frakkban) A szabó mondja: Egyre több frakkot szabok. Szerbiába is beköszöntött a polgári világ. Azok a gaz kommunisták kiutasították a frakkot, pedig nélküle nem tudom elképzelni az úriembereket. Igen, bólintottam, de hova dugják a gépfegyvert? (Legalább annyira) A vajdasági magyar jobbközép politikus véleménye Koštunicáról a budapesti HVG-ben: „Ő egyébként becsületesen megmondta: legalább annyira nacionalista, mint más etnikai csoportok képviselői. És ez így is van.” Ha jól értem, egyformán nacionalisták vagyunk. Semmiképpen sem tudom elfogadni ezt a politikusi véleményt. A többségi nacionalizmus nem lehet kiegyenlíteni a kisebbségivel, még akkor sem, ha az utóbbiról is elmarasztaló véleményem van.
(Vukovar a miénk!) Dobrica Ćosić felidézi naplójában Aleksandar Rankovićtyal folytatott beszélgetést. Ranković elismerte, hogy a köztársasági határokat nem tartotta fontosnak. Nem így Jovan Veselinov, a vajdasági származású pártvezér, aki azt üvöltözte: „Vukovar a miénk!” Ötven évig visszhangzott a mondat.
(Balkáni short story) A belgrádi Danas kommentátora szószerint idézi Vollebeck hágai tanúvallomását. Vollebeck: „Milošević úr, az önök karhatalma a koszovói falvakat gyújtogatja.” „Nem, – válaszolta Milošević – az UCK gyújtogat, és azt ránk akarja kenni.”.” Vollebeck. „Az önök karhatalma elüldözi az albánokat a szülőfalvaikból.” – „Nem,- válaszolta Milošević, – ne essen gondba, az a nép csak kirándulásra indult.” Vollebeck: „Önök azt ígérték, hogy csökkentik a fegyveres erők jelenlétét Koszóvóban, de közben növelik.” – „Igen”, válaszolta Milošević, „ezt azért tesszük, hogy az Önök biztonságáról gondoskodjunk!”
(Miért nem tetszettek nyikkanni?) A helyi megváltókat olvasva Antall József elhíresült mondata jut eszembe. „Uraim, miért nem tetszettek forradalmat csinálni?” Még időben. 1945-ben? 1955-ben? 1965-ben? 1975-ben? Nem lehetett? Otthon kellett némán csücsülni? A meleg titoista kuckóban? Hát akkor legalább 1985-ben. Forradalmat? Nem lehetett? Akkor miért nem tetszettek legalább egy kis szamizdatot csinálni? Miért tetszettek, uraim hallgatni? Legalább egyetlenegy kis cikkben felmordulni? Vakkantani! Mukkanni! Valamit mégis csak lehetett, ha nem is eszményi módon. Bizonyára hebegve, dadogva, bizonyára a kíntornások módján, bizonyára felemás módon, de azért lehetett nyikkanni. Miért most nyikkangatnak az újdonsült messiások, most, amikor a nyikkanásért a jó gazda megsimogatja a buksi fejecskéjüket. Aztán rájöttem, hogy miért nem nyikkangattak tegnap. Ugyanazért, amiért ma sem nyikkantanak – az új gazdákra.
(A falusi életről) Egy napszámos mesélte: „Itt járt egy művész, kiszállt az autóból és kitartóan leste a holdat meg a csillagokat. Aztán hazament a városba. Az újságokban megírta, hogy milyen szép a falusi élet. Azt eddig is tudtam, hogy a hold és a csillagok messze vannak, nagyon messze. De a művész úr bizonyára nem tudja, hogy a polgármester közel van, nagyon közel. Ha tudná, akkor nem dicsérné a falusi életet.”
(Fecsegni vagy elnémulni?) Goethe neheztelt, hogy a papok számára az isten egyszerű közhely lett, mert állandóan szájukra veszik a nevét, a leggyakrabban akkor emlegetik, amikor nem jut eszükbe semmi más. „Ha áthatná őket nagysága, elnémulnának s tiszteletükben meg sem akarnák nevezni”, mondta. Ma Isten nevét sokan kivitték a hiúság vásárára, hogy saját portékájukat dicsérjék. Vagy politikai vezércikkekben és beszédekben szerepeltessék. Mintha együtt járnának az Istennel a polgármesteri bálakra. Néha ugyanazok, akik azelőtt a Pártot babusgatták
(Újra a pályaudvaron) Az éjszaka kisétáltam a pályaudvarra, ahol már elég régen jártam. Mitikus hely ez: ifjúkoromban a reményé, ötven évesen viszont a reménytelenségé. Most, tíz évvel később, látom, hogy mindkettő fölösleges volt. Az épület szürke és lerongyolódott. „Csillagok lógnak, mint vércseppek éjben.” Thomas Bernhadt verssora kísért több mint tíz éve.
(Próbatétel) Délelőtt későn ébredek, emiatt egész nap lelkiismeret-furdalás gyötör. Pazarlom az időm, amelyet végül is órákban kell mérni. Vagy az erőm lenne fogytán? Pedig végre sikerült mederbe terelnem a regényt. Egyetlen vágyam maradt: írni. Magamnak. Az íróasztalomnak, hiszen egyre inkább erősödik a cenzúra szelleme, tehát nincs is kedvem sehova sem kopogtatni. Visszariaszt a pártbizalmiak gyanakvó, fanyalgó tekintete. Húsz évvel ezelőtt is így voltam, aztán – vagy tíz évre rá – mégis megjelent minden, főleg Pécsett és Budapesten. Elégedetlenségre nincs okom, mert az esély előbb vagy utóbb de mégis megadatott. De ezen túl megtanultam valami mást is: sokszor egy-egy szövegnek használ az íróasztal fiókja. Ha öt, tíz vagy húsz év múlva mégis napvilágot lát, s továbbra is csak a műről beszélnek, akkor senki sem veszített, a mű értékes. Ha a szerző még évek múlva is saját mártírkoszorújával kínálgatja művét, akkor bizony a mű már nem ér semmit. Talán ezért nézek némi derűvel az elsötétedő bácskai idők elébe. Szerencsére, Pesten nem fojtogat ez a légszomj, a közlés terei szélesednek. Ebben nem vagyok egyedül. Egyre több vajdasági magyar értelmiségi marad a szülőhelyén, így vállalja a kisebbségi sorsközösséget, de szellemileg már elköltözött Pestre, így vállalva a szabadságot, hiszen Közép-Európában, de még a Balkánon is, az egypártrendszer megbukott és ezt illik mindenkinek tudomásul venni.
(Karneválok, ügynökök) Olvasom a pesti napilapokat. A Magyar Hírlap közli az elmúlt tíz év kormánytagjainak nevsorát, akik kapcsolatban álltak a rossz emlékű III-as főcsoporttal. A legnagyobb meglepetés, hogy több volt ügynök található a jobboldali politikusok között. Nem minősít ez semmiféle hitvallást, sem jobboldalit, sem baloldalit, csak arra tanít, hogy csínján bánjunk az erkölcsi minősítéssel. Aztán a tv2-őn a Budapest Parádéra vetek egy pillantást. Parádé és ügynökvita! Az egyik felidézi a dél-amerikai karneválok pompás hangulatát, de nehogy a másikból félhomályos dél-amerikai politika legyen.
(Miről szólnak a választások?) Kezdődik a választási kampány. Labus már agitál, augusztus 19-én a belgrádi Köztársaság téren Európát ígérte, pontosabban azt, hogy a Balkán „vezető hatalmaként” lépünk az ígéret földjére. Miért nem egyszerű államaként, úgy, mint a többi? Koštunica hosszú tűnődés után mégis színre lépett. Azt mondja, szembeszáll Szerbia jelenlegi kolumbizációjával, s győzelme esetén új köztársasági parlamenti választások lesznek. Bizonyára morognak azok, akik megszerették a bársonyszékeket és az egypártrendszerű uralmat. Koštunica sem az egypártosítást fájlalja, csak jó volna, ha „nemzetibb” lenne. Az elmaradhatatlan Šešelj Milošević áldásával kívánja learatni a babérokat. Ő meg éppen a maffiával végez majd, és természetesen hazafias szellemet hint el. A többiek is verik a nemzeti ritmust, valójában ez a választás, éppen úgy, mint minden előző, és mint az elkövetkezők is, a nemzeti érzésről szól. Valójában mi is a tét? Hogy legyen, vagy ne legyen restauráció? Félek azonban, hogy ez már régen nem tét, hiszen a be nem váltott ígéretek már beindították a visszarendeződést. Akkor marad a Nagy Nemzeti Diskurzus.
(Moha a fán) Jön a kánikula. Magamra zárom a lakásom ajtaját. Nem tör rám, és nem zaklat senki. A másik embert csak az becsüli, aki becsüli annak idejét. Úgy élni, mint a moha a fa árnyékos törzsén.
(A természetről) Nem ismeri az örömet és a bánatot, aki túlságosan fiatalon megkedveli a természetet. Tényleg vonzó ajándék kerül birtokába, ám a korai nyugalom és belső béke korlátokkal jár. A természet csak az utolsó előtti pillanatban tárja fel magát a maga teljességében, vagyis csak akkor, amikor már késő. Aki tehát korán megcsodálja a természetet, az csak látja azt, aki azonban későn, az hallja is.
(Eszkimók jártak köztünk) Folytatódik Milošević hágai pere. Az ANEM Televízió műsorának szakértője azzal dicsekszik, hogy Milošević az egész világ előtt bebizonyítja ártatlanságát. Voltak áldozatok, jegyzi meg a műsorvezető. A szekértő történetfilozófiai nagyvonalúsággal tér ki a kérdés elől: persze, hogy voltak, eddig minden háborúban voltak, válaszolja. Közismert, vagy nem? Ez a hangnem teljesen elhatalmasodott, botrányt idéz elő, aki másként beszél. Az alaphangot már hetekkel ezelőtt megütötte a kormányhoz közel álló Vreme főszerkesztője, akinek a szavából kiderült, hogy a koszovói tömegsírokban polgárok vannak, akiket szintén polgárok öltek meg, de örök titok marad, hogy milyen eszme nevében ásták a tömegsírokat, az sincs kizárva, hogy a Zadar-Karlobag vonalig húzódó Nagy Eszkimó Polgári Birodalom járt az eszkimók eszében. Valójában a Vremet olvasva kezdem megérteni az elmúlt egy-két esztendő visszarendeződési folyamatát.
(Kisebbségi protestantizmus) Dalos György regényében a Körülmetéltben megható részlet ragadja meg a figyelmemet. Singer Robinak, a kis zsidó gyereknek tanára a lelkére köti, hogy mindenben kitűnő teljesítményt nyújtson, mert akár tetszik, akár nem, egyes zsidók magatartása alapján ítélik meg az egész zsidóságot: „Nekünk mindent jobban kell tudnunk másoknál.” Nem csak zsidó tanulság ez, hanem kisebbségi is. A vajdasági magyar kisebbségnek is kollektív emlékezetébe kellene vésni ezt a ölcsességet. Mindenben a legjobbat! Mindig legalább kétszer annyit kell teljesítenünk, hogy legalább megközelítsük az esélyegyenlőséget. Akkor is így kell élnünk, ha tiltakozunk ellene. Kétszer annyi könyvet kell olvasnunk, kétszer annyit kell tanulnunk és dolgoznunk. Bele kell nyugodnunk, hogy esetleg többször is újra kezdjük. Ez lenne a megmaradás protestáns etikája? Igen! A kapitalizmusban? Ott leginkább!
(Szegény József Attila) „Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz.” Ezen az úton csak József Attilának volt bátorsága és tehetsége végigmenni. Egészen végig. Az utolsó pontig. Akit most a dölyfös, kapzsi urak lesajnálnak. Az ő szavuk ugyanis nem szálló penész. Hanem manna. Szórják a mannát az urak és bezsebelik a tőkét. Hogy merte leírni, hogy nincs köze senkihez? A közösség árulója, fölényeskednek a mai ítészek. Miért ne csodálná tátott szájjal a mannát, amit ők szórnak.
(A legfontosabb kérdés) A kisebbségi jogok felvirágoztatása terén újabb jelentős előrehaladás tanúi vagyunk, olvasom egy magyar politikus nyilatkozatában. Őket olvasva gyakran úgy érzem, hogy belefulladunk ebbe a Kisebbségi Kánaánba. Az amerikai székhelyű Human Righst Watch nevű nemzetközi szervezet ugyanakkor bírálta a szerb kormányt a szélsőséges nacionalistákkal szembeni passzivitása miatt, s rámutatott arra, hogy ez a hatalom még a saját törvényeit sem tiszteli, amikor megtűri a nacionalista akciókat. Hónapokig jegyezgettem magamnak a szélsőséges kilengéseket, figyeltem a mesterségesen befagyasztott valóságot. Csak a felszín csobogását hallottam, s láttam, hogy folytatódik az asszimilációs politika, a kisebbségi elnyomás, csakhogy most már, úgymond, demokratikus legitimációval. Aztán olyanokat olvasok, hogy vannak még „átkos” iskolaigazgatók, például Szabadkán. De azt már senki sem meri megírni, hogy az igazgatókat, a szabadkait is, a szerb kormány nevezte ki. Valójában ez a legfontosabb kérdés.
(Kánaáni Hírmondó) A VMSZ elégedett azzal, ahogyan az új alkotmányos okirat rendezi a kisebbségiek helyzetét, a Szandzsákért Lista viszont elégedetlen.
(Labus és a lapszus) Harsognak a kürtök, pengnek a lantok. Immár a kisebbségi verebek is azt csiripelik, hogy milyen jó kisebbséginek lenni Szerbiában. Miroljub Labus elnökjelölt kijelentette: „Ami a nemzeti kisebbségeket illeti, van egy valóban modern, európai szintű szövetségi kisebbségvédelmi törvényünk, és ezt a törvényt fogjuk alkalmazni teljes egészében Szerbiában is.” Aztán felcsattan a kisebbségi vezetők vastapsa. Általános eufória! Kötve hiszem, hogy egy demokratikus érzelmű ember őszintén gondolja, hogy európai szintet képvisel az olyan kisebbségi törvény, amely még azt is ellehetetleníti, hogy a kisebbségi polgárok, demokratikus, titkos, közvetlen választásokon válasszák meg nemzeti tanácsukat. Nyomasztó lapszus, mondhatná valaki, hiszen Labus elsősorban gazdasági szakértő, ezekhez a kérdésekhez nem ért túlságosan. Így igaz. De akkor a gazdasági szakértő arról is mondhatna valamit, hogy mit tesz majd annak érdekében, hogy a kisebbségi közösségek gazdasági esélyegyenlősége kiegyenlítődjön a többségi nemzet esélyegyenlőségével. Ez ugyanis mindennél fontosabb, hiszen az elmúlt évtizedek etnoprotekcionizmusa éppen gazdaságilag verte szét a magyar közösséget. Ezt nem lehet pótolni azzal, hogy néhány magyar politikus bársonyszékhez jut. Erről mindenki hallgat, mint a sír. Hogyan szerepelnek a magyarok az új gazdasági elitekben? Milyen az esélyük a privatizációban? A közpénzek újraelosztásában? Erről még tisztességes felmérések sincsenek. Ha többet nem tudunk kérni, akkor legalább ne áltassuk magunkat, hanem mértéktartóan szögezzük le: Labus jobb, mint a többiek.
(Ćosić, mint példakép) Ćosić naplója, 1969-1980. Rendkívül fontos évek, amelyekben még eldöntetlen volt a csata: merre tovább. 1970 elején Ćosić már úgy látja, hogy a jugoszlávizmus szerbellenes ideológia, a szerb nemzeti identitást verte szét, amivel megalapozta a későbbi időszak értékrendjét. Érdemes lenne alaposabban szemügyre venni, miért hatott Dobrica Ćosić számos jugoszláviai magyar nemzeti radikális értelmiségire a jugoszlávság minősítésében. Tito és Ćosić. Szerinte, Tito tudatos szerbellenes politikát folytatott. Amikor a nyugati sajtó Tito érdemeiről szól, Ćosić azonnal felcsattan: Angolszász cinizmus, cowboy-idiotizmus!
(Pompei őre) Kanizsán, Koncz István szülőházán felavatom az emléktáblát. Azzal küszködöm, hogy ne remegjen meg a hangom. „Úgy őrködött a kanizsai strázsán, mint Pompei őre, aki akkor sem hagyta el őrhelyét, amikor a vulkán elöntötte a várost. Tényleg kitört a vulkán – és Koncz István maradt a strázsán. Egész kultúránk köszönettel tartozik Kanizsának, a cívis város polgárainak, hogy mindannyiunk okulására ezt az őrhelyet megjelölte.” Aztán a helybélieket hallgatom. Kulturális rendezvények. A színházban folynak a párizsi Nagy József társulatának próbái. Világbemutató lesz Kanizsán, mondják többen is. Európai jazzfesztivál. Visszafelé a Kanizsát és a Törökkanizsát összekötő hídon robog át a busz. Azon töröm a fejem, hogy kibontakozik-e majd a maga teljességében a Tisza menti lokálpatriotizmus.
(Pompei, őrők nélkül) Nincs apelláta. Hivatalos anyaországi minisztériumi adat: „A vajdasági egyetemisták, fõiskolások 35 %-a tanul Magyarországon, s ezen hallgatók esetében igen alacsony a hazatérési ráta, 10-20 % körüli. Mindez azt jelenti, hogy a vajdasági magyar közösség évente 300 diplomás értelmiségiről kénytelen lemondani, akik Magyarországon vagy Nyugaton keresnek maguknak egzisztenciát.” Akinek még maradt ereje vegye Petőfit a kezébe. ”Ez a kérdés, válasszatok!” Csakhogy a kérdést senki sem akarja feltenni. Úgy látszik, már kérdés sincs. A farizeusok újra győztek.
(Adyról) „Csatát vesztvén alig csatázva.” Ady most sem alkudna. Volna néhány szava azokról is, akik kuckójukba rejtőzve rozsdás kardjukkal hadonásznak. Éppen ezek nevezték nemzetietlennek Ady Endrét. Az effélék manapság sem állnak ki a többségi porondra, hanem csak úgy magunk között hősködnek. Éppen ennek köszönve, úgy látszik, mindent túlélnek. Ha Voltaire vadembere egyszer megjelenne köztünk, akkor újra feladhatná a leckét: „Huronképp éltem húsz évig; azt mondják, barbárok vagyunk, mivelhogy bosszút állunk elleneinken; ám sose üldöztük barátainkat.”
(A szellemi aszkétizmusról) Alkonyatkor az utcán bandukolok. Leülök egy padra, elszívok egy cigarettát. Minden nagyon eltávolodott tőlem. Még az is, ami tegnap erősen lázba hozott. Kétségbeesett lelkiállapotban a szellemi aszkétizmus erkölcsi kötelesség is. Kösd gúzsba magad, amikor körülötted, túlteng a színlelt szabadság.
(Egy ünnepeltről) Mindenkit kiszolgált, aztán mindenkit megvetett. Egész életében jó dolga volt.
(Halkan, még halkabban) Ott kell meghalnunk, ahol ábrándoztunk. Aki szégyelli ábrándjait, az hajtsa fejét örök nyugalomra ott, ahol szembeszegült a hazugsággal. Ellenkező esetben a hamis halál hamis életet zár le csupán. Néha-néha nagy lármával és zenebonával.
(Vadkapitalisták és páriák) A mi kis vadkapitalistáink odavetnek némi koncot az értelmiségieknek, bíbelődjék a nemzeti öntudattal. Nekik okosabb dolguk van, szórakozottan elrebegik a szóvirágokat, miközben összeharácsolják a tőkét. Nincsenek játékszabályok, nincsenek republikánus erények, nincs szolidaritás. Az egyenlőség és a szolidaritás baloldali eszméit sárba tiporják a tegnapi szocialista állam kultúrbürokratái. Lehet, hogy az eszmék rászolgáltak, csak ne ők tegyék ezt! Három-négy évtizeden keresztül zokszó nélkül szolgálták a rendszert, most pedig zokszó nélkül lelkesednek új uraikért. A közéletben sétálnak az illemtudó selyemfiúk és a kékharisnyás ladyik: akik a vadkapitalizmust dicsérik, fogalmazhatnánk át Eliot ismert verssorait. Szabadság, szabadság, mondják, és nem látják, hogyan élnek a kisebbségi magyar páriák. Erről is szólniuk kellene, amikor a nemzetről szavalnak, és a nép nevében beszélnek. Hiszen még a rendezett kapitalizmust sem nevezhetnénk a szabadság Mekkájának. „Amikor a piaci fundamentalisták azt állítják, hogy a közérdeket az szolgálja a legjobban, ha hagyunk mindenkit, hogy önös érdekeit kövesse, akkor épp a fent említett különbséget szüntetik meg. Azok pedig, akik ezt a kézenfekvő ideológiát a magukévá teszik, minden további fenntartás nélkül megszegik majd a szabályokat, ha az érdekük azt kívánja. Az eredmény pedig nem a tökéletes verseny lesz, hanem a csaló kapitalizmus, ahol a gazdagok és a hatalmasok erkölcsileg is igazolva élvezhetik kiváltságos helyzetüket”, írja Soros György, sokak nagy meglepetésére.
(Walesi bárdok) A szokásos alkonyati séta. Újvidéken nagy iramban építkeznek. A várost daruk és kotrógépek rohamozzák. Majdnem minden utcában egy-egy építőtelep. Vagy több is. Vidéken árulják a házakat. Főleg magyarok. Babits Mihály verssora jut eszembe: „Ó magyarok! haragszik tán az Isten!” Behúzódom a szobámba és csendesen magamra zárom az ajtót. De még oda is betör a walesi bárdok ünnepi dáridója. Énekelnek akkor is, ha nem rendelnek náluk nótát..
(A koldus istenadták) Éjszak újra Adyért nyúlok. Félreérthetetlen módon felismerte a bűnös korok szellemét, midőn azzal jellemezte, hogy a vezérek a csillagokat lopják le az égről. A legszörnyűbb érzés, amikor az embernek tehetetlenül kell szemlélnie, hogyan sajátítják ki a reményt, ami nagyobb vétek, mint a földi javak kisajátítása. Kisajátítják, aztán kényük-kedvük szerint adagolják. Olajra lépnek. Valójában ez ismétlődik meg ma is, amikor oly könnyelműen játszadoznak az egyszerű emberek reményeivel. A folytatás pedig ismerős. „S itt maradnak, míg felejtik emlékük,/ Unokáik, a koldus istenadták.”
(A tékozlás iskolája) A Judit olvasópróbája az Újvidéki Színházban. Aztán hosszú séta az újvidéki éjszakában. Egy idő után mindig rádöbbenek, hogy minden művem felesel velem. Én ugyanis jobban reménykedtem a szabadságban, amit aztán soha, semmi sem igazolt. Ez a felismerés annyira felbosszant, hogy egy időre félreteszem készülő regényemet. Egy időre tékozolni fogok, tehát haladékot adok magamnak. Meg kell tanulnom felejteni a zaklatott időt.
(Az ünnepről) Ezúttal, úgy mondják, a Kisebbségi Kánaánban ünnepelni kell. Ünnepelni kell, holott az iskolákban a tanároknak még magyar nyelvű naplójuk sincs. Törik a fejüket, hogy melyik ABC szerint vezessék a névsort. Mert a szerb kormány meghagyása szerint csak cirill ABC szerint állítható össze a névsor. Micsoda abszurd, etnocentrikus képzelőerő! Milyen képmutató demagógia! Ezt ünnepeljük, ugyebár? A Kétféle velszi bárdokban Ady szólt az ilyen ünnepekről: „Most már orgia és eszeveszett/ Haláltánc már a nemesurak tánca/ S dühbe csapott a béres igricek/ Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.”
(Levegőt!) Márai hontalansága. A válságos időben, 1947. táján tudatosodik Budapesten benne, hogy soha sem érezte otthon magát. „Valamit kerestem, valami örökké hiányzott… Mi? Az, hogy a magam világában, a saját levegőm érezzem.” Megfigyelhető, hogy Németh László is valamiféle mély hontalanságot érzett, amikor válságos idők zúdultak rá.
(Egy aktuális költő) Úgy látszik, Petőfit sem olvassák már ebben a Bácskában. Pedig milyen pontos volt és következetes.
„Megállni félúton kívánsz?
Csupán meg van tágítva rajtad,
De nincs eltörve még a lánc!”
Tanulságos, nem?
(Szellemi igények) Rossz, álmatlan éjszaka. Azzal magyarázom, hogy már napok óta nem léptem ki a szobámból. Testem tiltakozik a szobafogság ellen, szellemem viszont kívánja.
(Mit tehet az író?) Krúdy Gyula Trianon-novellája, Az utolsó garabonciás. Siska, a vándor, kézbesítette a leveleket a néhai Magyarország egész területén. Járt Felvidéken, Erdélyben és Bánatában, mint ahogy Krúdy írja. Vitte magával a szerelmesleveleket, a búcsúleveleket, átadta azokat a címzetteknek, ha addig élt is. Titokzatos volt, mint minden Krúdy-hős. És hordta szét az üzeneteket. Álomszerű világ. Ennyit „tett” az író – és nem többet.
(Bulvártervek, kabinetek) A belgrádi bulvárlapok szövik-szövögetik nagy terveiket. Macedónia 2005-ben megszűnik. Szerbia és Koszóvó osztják fel egymás között. Koszovó formálisan Jugoszláviához tartozik majd, de alapjában véve független lesz. A boszniai szerb területeket viszont visszacsatolják Szerbiához. Koštunica, Jugoszlávia köztársasági elnöke is arról beszélt, hogy a boszniai szerb földek jelenlegi státusa ideiglenes.
(A párizsi kalapról) „Hol hagytad a kalapodat?…” Csak ezt kérdezi az anyja a fiától, amikor az megérkezik Párizsból. Kevés ilyen boldog regényt olvastam, mint amilyen Hevesi András Párizsi esője. Nem hiszek a szememnek: tényleg létezett egy nemzedék, amely boldog volt, még ha egy rövid időre is? Azonban bevallom magamnak, hogy sokkal jobban szeretem a könnyelmű ifjúságot, mint a hamisat.
(Pesti újságok) Hunyadi Sándor groteszk tárcája a két világháború közötti erdélyi életről. A szerző pesti újságokat kér egy kolozsvári trafikban. A kisasszony nagy titokban elővesz egyet a pult alól. A szerző faggatni kezdi, miért rejtegeti az újságot, hiszen a város központjában levő trafikokban előkelő helyen ki vannak rakva. A kisasszony azonnal kivágja. Könnyű nekik, azok mind románok. Ők szabadon árulhatják a pesti újságokat. Elbájoló történet – itt és ma. Idestova két éve vagyunk hatalmon, de még nem vásárolhatunk a trafikban pesti újságot. A könyvekről nem is merek szólni. Hunyadi írása nyomán megvillan a fejemben, hátha valamelyik szerb párt megkönyörül rajtunk. Úgy, mint a román trafikosok.
(A grammatika erkölcse) A hazug mondat többé nem botlik meg. Újabban csak az pontos és tömör, ami hazug. Ebben gyalázatosan különbözünk a régiektől.
(A nemzeti jobboldalról) Belgrád – Újvidék. Belgrádban Koštunica mitingel, Újvidéken Šešelj. Menekülök a városközpontból. Nem akarom ezt a várost ilyennek látni. Nem akarom hallani ezt az üvöltözést. Latinka Perovićtyal találkozom. Arról beszélgetünk, hogy a nemzeti jobboldal végső győzelemre készül. Közben mindenki a reformokat színleli. Az elnökválasztás csak az első felmérés. A közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a biztosan szavazó fiatalok elsősorban Šešelj mellett döntenek. Az ártatlan ifjúság mítosza szemem előtt omlik össze. Tišma is jelen van, szemmel láthatóan nyugtalan. Jól ismerem nála ezt a mozdulatot, a feszültség tetőpontját jelzi, amikor tehetetlenül feláll, és azt mondja, indulnia kell.
(Kisebbségi jogok? Ez már döfi!) Filip David üzeni Vickó Árpáddal, könyvem fordítójával, hogy a naplóm társkiadója a belgrádi Írók Fóruma legyen. Tájékoztat, hogy az „utolsó mohikánok” még egy tiltakozó közleményt tesznek közé a növekvő nacionalizmus ellen. Eszembe jut Mićunovićnak, Koštunica lelkes hívének, a szövetségi parlament elnökének minapi strasbourg-i szónoklata arról, hogy a vajdasági magyar kisebbség elégedett jogaival, vagyis boldogan fogadta a nemzeti tanács megalakítását. Mi lettünk a rikító plakát a baljósan villogó szerbiai politikai kirakatban, amely eltakarja a petíciókat. O. K., raccsolnak az eurobürokraták. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése ennek jegyében leszögezte: Szerbiában még gondok vannak az emberi jogokkal, továbbá más európai normák érvényesülésével, de a kisebbségi jogok ragyogóak. Walesi bárdjaink kitettek magukért. Ünnelik a királyt, ha kell, ha nem. Egészen Strasbourgig hallatszott boldog muzsikájuk. Vagy a tivornyájuk?
(A nacionalizmus újra győzött) Választások Szerbiában. Tovább erősödik a nemzeti jobboldal, amely egyre szélsőségesebb lesz. Koštunica és Labus jutott a második fordulóba, de Labusnak semmi esélye sem lesz, mert a szélsőséges Šešelj mindenképpen Koštunicát támogatja majd. Mindenki, úgymond, meglepődik Šešelj előrenyomulásán. A dél-szerbiai albánok nem járultak az urnák elé. Vajdaságban Labus győzött. Koštunica a harmadik. De ne örüljünk: Vajdaságban a szélsőséges Šešelj a második. Az ellentétek éppen itt a legnagyobbak! Ez elég ok a nyugtalanságra. Tulajdonképpen október 5-e szelleme kerekedett felül, vigasztalják magukat sokan. Gyenge vigasz. A nacionalizmus újra győzött.
(Pristinai történet) Lelkileg kell felkészülnöm a Judit újvidéki bemutatójára. Egyre inkább tudatosodik bennem, hogy az elmúlt tíz évben a színháztól való szorongás fojtogatott. Kezembe veszek egy furcsa könyvet, amely felsorolja a betiltott könyvek, színielőadások, képkiállítások, rendezvények jegyzékét és leírja a 1945-tel kezdődő cenzúra történetét. Az utolsó betiltott mű Jugoszláviában éppen a Judit volt. Előveszem a pristinai Rilindja kiadásában Rexhep Ismajli fordításában megjelent drámát, s azonnal a hiányzó életrajzi adatra gondolok. Ismajli kérésére elküldtem, de soha sem kapta meg. Csak hónapokkal később tudtam meg az okát: Ismajlit ugyanis időközben bírósági ítélet nélkül valamelyik szerbiai börtönbe csukták. Preventív izoláció, így nevezték akkoriban. A Jugoszláv Emberjogi és Jogbiztonsági Forum tagjaként tiltakozó petíciót írtam alá az albán értelmiségiek jogtalan és törvénytelen letartóztatása ellen. Nem csatlakozott hozzánk senki, pedig szorongva vártuk, de belenyugodtunk, hiszen az idők vészterhesek voltak, s senki sem tudta, mit hoz a holnap. Akkor még nemigen mertek hangoskodni a mai lármásak. Tulajdonképpen nem találok ebben semmi kivetni valót, néha-néha mégis zavar ez a mai nagy bácskai lárma. A nemzetközi közvélemény azonban felzúdult a kormányrendelettel legalizált titkos börtönök ellen. Ma sem tudom, hogy érvényes-e még ez a kormányrendelet. A zágrábi Vjesniket kivéve egy lap sem merte közölni petíciónkat. Nem sejtettem, hogy Ismajli is a bebörtönzöttek között van. De a Vjesnik valahogy bejutott a rácsok mögé, így tudta meg, hogy én is az aláírók között voltam. Ismajli több mint fél év múlva került ki a börtönből, a drámakötet időközben megjelent. Egy reggel csengett a telefon. Ismajli lassan, fáradtan beszélt. Valahogy eljuttatja majd a könyv néhány példányát, a bibliográfiai jegyzetek elmaradtak, mondta. „Ismeri az okát.” „Ismerem”, válaszoltam. Arra kért, hogy aki a könyvet hozza, annak adjam át a petíció fénymásolatát. Eltenné emlékbe. Én is így tettem, a petíció eredeti példányát az albán nyelvre lefordított drámakötetbe helyeztem. Ott a helye. Megbeszéltük, hogy jobb időkben találkozunk majd. Az előadást később még a próbák ideje alatt betiltották, erről egyedül az újvidéki Stavban tudósított. Morina Bajruë (1991. március 1.) Közölte Fadilj Hysaj, a rendező nyilatkozatát is. Ez az újság is megszűnt vagy fél év múlva. magyarul egyedül a Népszabadság adta hírül az eseményt (2001. március 19). Nem kellett sokat várnom, hogy engem is kitessékeljenek a munkahelyemről. „Az albán tiszteletdíjból majd fenntartod magad”, vetette oda a folyosón egy fiatalember, aki mindaddig szorgalmasan gazsulált a rendszernek. Hallgatott és bólogatott. De aztán megvadult és egyik napról a másikra a múlt nagy bírálója lett. Természetesen az albán tiszteletdíjból nem lett semmi, a kiadó a megszűnés küszöbén állt Akkor megtanultam, hogy ezek a legrosszabbak, akik szorgalmasan bólogatnak, ravaszul bóbiskolnak, aztán megvadulnak. Azóta is a vadak idejét éljük a Balkánon: ide tartoznak azok is, akik büszkén verik a mellüket, hogy semmi közük hozzá.
(Szarajevói történet) Aztán csak jöttek, jöttek a háborúk. Előtte volt Szarajevóban a Medeia tükre bemutatója. Sajnos, csak a bemutatót láttam, pedig szerettem volna még egyszer megnézni. De Karadžić ágyúi már bombázták a várost, s – Haris Pašovićnak hála -, értesültem arról, hogy az előadás műsoron van. Aztán jött a hír, amiről 1992. tavaszán a Wittgentsein szövőszékében így számoltam be. „A reformpárt irodájából rádióhidat teremtettek Szarajevóval. Az adót egy pincében szerelték fel, onnan sugározzák a műsort, miközben gránátok hullnak a városra. Zdravko Greboval beszélgetek, egyenesben sugározzák a beszélgetést, a pincékben rejtőzködő emberek hallgatják a pincerádiót. Bombatalálat érte a Kamaraszínházat, mondja Grebo, ahol pár évvel azelőtt a Médeia tükre című darabodat vitték színre. Majd egy üres téren játszani fogjuk még, folytatja. Romok között, sóhajtom maga elé.” De mindez egy másik dráma története, amelyet még képtelen vagyok megírni. Talán éppen ezért tartom magam távol a szinházaktól.
(Bűnöző, nemzetáruló, zsidó) A belgrádi sétáló utcára nyíló kis utca teraszán egy férfi szónokol. Nem is szónokol, hanem a Geopolitika újságból teátrálisan olvas fel egy cikket. „Labus és a G17 egy közönséges maffiaszervezet. Labus bűnöző és nemzetáruló. Rabságba vezet bennünket. Őt semmi sem fűzi Szerbiához. Hárommillió dollárt érő háza van Amerikában. A fia pedig izraeli állampolgár. No lám, jól megmondta Šešelj úr”, mondja, és diadalmasan leteszi a Koštunica párti újságot az asztalra. Önelégülten szemügyre veszi a kerthelyiség vendégeit. Azok kifejezéstelen arccal néznek maguk elé, kevergetik a kávéjukat és kortyolgatják a sörüket. Mintha mi sem történt volna. Mintha Szerbiában nem történt volna semmi rendkívüli dolog.
(Hétköznapok) Zomborba készülök. A helyi rádió jelenti, hogy Újvidéken lepuffantottak egy üzletembert. A személygépkocsijában két revolvert találtak. Csak arról van szó, hogy későbben húzta meg a ravaszt. Nem szenzációs hír. Pár hónappal ezelőtt a szomszédos utcában bomba robbant egy üzletember kocsijában. Egyedül az bosszantott, hogy kedvenc kávézóm közelében történt a merénylet, még az ablakok is belerázkódtak, úgyhogy egy ideig fontolgattam, jobb lenne, ha kávézót cserélnék. De sehol olyan terebélyes tölgyek, mint abban az utcában. Jó üldögélni alattuk, főleg a kora őszi estéken. Később letettem a tervről. A merényletek színhelye immár kiszámíthatatlan, hiszen pár évvel ezelőtt csak az előkelő szállodákban puffantották le egymást, most már a legszerényebb kávézók is veszélyesek lehetnek. Az orvgyilkosság is demokratizálódik.
(Schengen kopogtat) Zombor előtt hallom a rádióban, hogy Magyarország 2004-ben EU-tag lesz, vagyis már 2003 júliusában bevezetik a vízumkényszert. Ez azt jelenti, hogy búcsút vehetek a szokásos pesti utazásoktól. A hetvenes évek jutnak az eszembe. Akkoriban szinte sorozatban gyártottam a meghívóleveleket magyarországi barátaim részére. Mert csak ennek birtokában kaphattak kiutazási vízumot. Ablakot, ha jól emlékszem. Mindig újra meg újra le kellett kopogtatni az írógépemen ugyanazokat a mondatokat. Aztán jött a komputerkorszak, fellélegeztem, nem kell újra meg újra az írógép mellé ülnöm, csak meg kell nyomnom a tasztatúrán egy gombot, és kész volt a meghívólevél. De Kádár időközben meggondolta magát, lazított, gondolván, had utazzanak a magyarok. A kilencvenes években viszont én kerültem bajba, a háborús helyzet miatt a katonai hatóságok bizonyos időszakokban nem engedélyezték, hogy elhagyjam az országot, mivelhogy katonaköteles voltam. Szerencsére ezek az időszakok nem nyúltak hosszúra. De most az EU-val találom magam szemben. Az EU-bürokratákat nem lesz olyan könnyű kijátszani, mint Kádárékat. Nem segítenek a komputerek sem.
(Kánaáni Hírmondó) A Pannonia tévén Mićunović agitál Koštunica mellett. Jugoszlávia hozta meg a legjobb európai kisebbségi törvényt, bizonygatja. Minden a legnagyobb rendben. Lám, a magyarok már megalakították a nemzeti tanácsukat.
(Zombori képeslap) Zombor. A városháza épületében egy fiatal, európai rangú zongoraművésznő felsorolja Zombor városának szellemi értékeit. Írók, festők, zenészek, tudósok neveit hallom. Egy magyart sem említ. Közbeszólok. Ez a város nem 1918-ban épült, hanem sokkal előbb. A lány értetlenül néz rám. Megmagyarázom neki, pillantson a városházára, nézzen körül az utcán. Ezt valakik építették, számottevő magyar értékekkel is büszkélkedik a város. Együtt utazunk vissza. „Bocsánat”, mondja Újvidék előtt zavartan. „Bizonyára igaza van. De én erről soha sehol egy szót sem tanultam. Az iskolában sem, az egyetemen sem. Soha senki semmit sem mondott. Higgye el, nem vagyok nacionalista. Megvetem a mai szerb nacionalizmust. Évente nem töltök 10 napnál többet ebben az országban. Tudja-e Ön, hogy milyen fájdalmat jelent nekem ez? Újvidéken születtem, de nem szívesen jövök haza. Koncertezek mindenfelé, Amerikában, Európában. Találkoztam magyarországi művészekkel. Ők soha sem beszéltek nekem Zomborról és önökről? Pedig amikor meghallottam, hogy pestiek, lelkesen beszéltem nekik Szentendréről. Miért nem beszéltek nekem Zomborról, hiszen nincs abban semmi rossz? Megfordultam Magyarországon is, kezembe kerültek angol nyelvű könyvek a magyarokról. Szívesen olvasok ilyesféléket utazás közben. De ott nem említik önöket, meg Zombort, meg azt, hogy ott értékes művészek éltek. Vagy miért nem világosítottak fel bennünket legalább önök? Mért nem szerveznek nyári egyetemeket, elküldeném legjobb tanítványaimat?” Kiszáll a kocsiból, átadja a névjegyét. Egy londoni címet látok rajta. Holnap Madridba repül. Én is átadom neki a névjegyemet. Nézi a címet, aztán a táskájába teszi. „Mondja, maguk magyarok mindig ilyen komolyak?”, kérdezi, és kezet nyújt. „Csak néha” válaszolom mosolyogva. Mert meg kell tanulni – mosolyogni is. „Akkor megkönnyebbültem egy kicsit. Tehát viszontlátásra, mondjuk Budapesten.” „Mondjuk, Budapesten”, válaszoltam.
(Kalasnyikovok és üzletemberek) Éjfél. Bekapcsolom a tévét. Gyilkosság a Belgrád-Újvidék autóúton. Kattogtak a kalasnyikovok… Bizonyára üzletemberek puffantgatnak le más üzletembereket. Érdekes, hogy arról nem számolnak be az újságok, hogy az illető üzletemberek megjárták-e a boszniai, horvátországi, koszovói harctereket. Legfeljebb majd utólag derül ki néhány apróság. Harcterek, üzlet, cinkos hágai hallgatás. Alig van szerbiai tanú, aki tudná, mi történt a harctereken. Sehol, semmi nyom. Ki a bűnös? Nem tudni. Mindenki csak a hágai bíróság dilettantizmusát pellengérezi.
(Egy vallomásról) Teljes mértékben átélem Kertész Imre panaszát és fájdalmát: „Nemzet, haza, otthon: számomra mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak. El nem tudom képzelni a citoyen harmóniáját, aki feltétel nélkül azonosul hazájával, nemzetével. Úgy hozta sorsom, hogy önkéntesen választott és vállalt kisebbségi, mondhatnám: világkisebbségi helyzetben éljek, és ha e kisebbségi helyzetet pontosabban is meg akarnám határozni, erre nem faji, nem etnikai és nem is vallási vagy nyelvi fogalmat, illetve fogalmakat használnék. Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul”, írta egy régebbi esszéjében, s újra leírta ez év tavaszán. Ma érkezett a hír, Nobel-díjat kapott. Felelevenednek előttem könyvei és fájdalmai. Nyilatkozatában keserűen megjegyzi, hogy Németországban jobban ismerik és kedvelik, mint Magyarországon. Elismert, de marginális író. Úgy látta, pusztába kiáltott szó volt, amit csinált. Esterházy Péter, Kertész-laudációját veszem a kezembe: „…az országunk a mai napig nem gondolta át becsületesen a szerepét, bűnét, tragédiáját. Itt érdemes ember s ember közt különbséget tenni, mert ez például tisztán nem zsidó föladat volna. Hanem mondjuk keresztény. Keresztény úri közép. Nyilván polgári is. Ehelyett szégyenletes maszatolások, óvatlan hangoskodások meg a szalonzsidózásnak egyre terjedő undormányai. Azok a kis elhallgatások ’jó társaságban’, fintorok meg legyintések! Ilyenekből áll össze egy ország.” Esterházyit olvasva azon töprengek, hogyan lehetséges, hogy egyetlen rossz mondata sincs. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy ez a biblikusan pontos modern stílus onnan származik, hogy a sorsdöntő helyzetekben tévedhetetlen. A stílus és a jellem mégis elválaszthatatlanok. Epigonjai tehát hiába próbálják eltanulni tőle a „szövegtermelést”.
(Ars poetica) Újra Kertész. „Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi, csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?”
(Interjú) Megjelent az interjúm a Banja Luka-i Reporterben. A bácskai magyar és német tömegsírokról beszélek.
(Egy zsákutcáról) Délután Belgrádba készülődöm. Út előtt rendszerint megfordul a fejemben a kérdés: valójában mi történt ezzel a várossal? Reggel Ortega Kasztíliáról szóló tanulságos eszmefuttatását olvasva talán közelebb kerültem a válaszhoz. Kasztília egyesítette Spanyolországot, de aztán bomlasztani kezdte. „Kasztília önmaga legteljesebb ellentétébe csap át. Nem célja többé, hogy más tájak életére hason; féltékeny rájuk, sorsukra hagyja őket: nem gondol már vele, hogy másutt mi történik.” Igen, éppen ez volt Belgrád zsákutcája, a partikularizmus, ezzel verte szét Jugoszláviát. Azt gondolta, hogy tankokkal pótolni tudja a szellemet.
(Belgrádi városkép) A belgrádi szabad szellemű Dekontaminációs Kulturális Központ falán nagy betűkkel írja: Zsidók, árulók, homokosok. Sokkal több hasonló feliratot látok, mint Újvidéken. Milosevic ártatlanságát és igazságát hirdető falfirkáknak, plakátoknak se szeri, se száma. Úton útfélén Mladić-trikók, Karadžić-trikók.
(Krúdy) A tenger. Nagyon hiányzik a tenger. Az éjszaka a tengerről álmodtam. Nehezemre esik leírni az egymás után logikus sorrendben következő mondatokat. Olvasni sem bírok. Végül éjfél körül Krúdy. Csak ez a próza tudja pótolni a tengert.
(Újpatriotizmus) A belgrádi liberális értelmiség döbbenete. Számuk napról-napra fogyatkozik. Milošević tegnapi értelmiségi ellenzéke sorra átszállingózik a patrióták táborába. Az egykori függetlenek az új patriotizmusról értekeznek. Az újnacionalizmus eszméje ellenállhatatlan erővel tör előre. A civilbárók, a független lapok végérvényesen a nemzeti oldalra pártoltak át. A Vreme című hetilapban elemző cikkek: itt az ideje a nemzetállam megalapozásának. Mindezt előrevetítettem az Exterritórium című könyvemben.
(Talán érdemes volt…) Sajtókonferencia az Újvidéki Színházban. Szorcsik Kriszta (Judit), Nagypál Gábor (Holofernesz), Mezei Kinga (Eszter). Szemtől szembe ülök a színészekkel, akik az elmúlt években olyan makacsul művelték a csodát. Volt erejük, hogy a lehetetlenből is értéket teremtsenek. Hosszú idő után először érzem magam, hogy valamilyen szellemi közösséghez tartozom. Talán érdemes volt a romok között maradnom.
(Valójában, kik vannak hatalmon?) Hogy a szerbiai törvényekbe beépültek bizonyos kisebbségellenes törekvések, arról a szakemberek egyértelműen nyilatkoztak. Igen. Diszkrimináció mutatható ki az állami ünnepek és a hivatalos nyelvhasználat terén. Az oktatásügyben. A helyi önkormányzatokról szóló törvényben. Ezek egy része nem a miloševići rendszerből való, hanem újak, vagyis az új hatalmi nómenklatúra hozta létre őket, amelynek része az egyik magyar párt is. Talán ezzel magyarázható, hogy közszolgálati lapjaink újságírói mind a mai napig nem hozzák nyilvánosságra, hogy ki van a hatalmon, mi a hatalom kötelessége, kik szavazták meg a diszkriminációs törvényeket és milyen feltételekkel. Ha Napóleonnak ilyen sajtója lett volna, akkor a franciák soha sem értesültek volna a waterlooi vereség híréről.
(Vasárnapi sajtómise) Olvasom, hogy mekkora szerencse ért bennünket, magyar kisebbségieket; milyen jól megy a sorunk, érdemdús vezéreink minő mutatós, csábító ígéretekkel teli Kisebbségi Kánaánt biztosítottak nekünk. Ha jól értem, soha nem volt jobb, de még ennél is sokkal jobb lesz.
(Két tükör között) A Judit újvidéki bemutatója. Úgy érzem, kimerészkedtem a világba, amelyben többé nem tudom feltalálni magam. Eltévedtem saját világomban. Könnyebb lett volna, ha erre a napra megjelenik a Parainezis című regényem, amelyből egy másik Judit tekint vissza rám. Két tükör között könnyebb elrejtőzni.
(Végső kérdés) Ha néma lennék, süket és vak, akkor milyen lenne az identitásom?
(Tessék mosolyogni!) Eörsi verse: „Félelemből/ fegyveresekre/ szabad mosolyogni./ Hát megszokásból? / Kitüntetésért?” Az ötvenhatos rabbal sétálok Újvidék központjában október 23-án. Nem szólunk egy szót sem arról a napról, nem kérdezem a börtönről. Ő sem beszél róla. Azt hiszem, hogy manapság ötvenhat szelleme csakis egyféle éberségben, a szabadság iránti kielégíthetetlen vágyban, szellemi és lelki nyugtalanságban él tovább. Csakhogy ki akarja, például, ezt a szellemet? Bácskában? Ahol a bátor közírók azokon hegyezik a pennájukat, akiknek nincs hatalma. Úgyhogy talán nem kellene akkora pátosszal beszélni ötvenhat hagyományairól, midőn túl sokat mosolygunk a mi kis hatalmunkra. Ebből fakad aztán a megannyi felületes ünneplés, a sok szólam.
(Sajtóéden) Közszolgálati lapjaink főszerkesztői egymással versenyezve esküdöznek, hogy a kormánypártok részéről nem nehezedik rájuk semmiféle nyomás. Még pihekönnyű sem! Isten ments! Még véletlenül sem! Független pártonkívüli paradicsomban élnek és alkotnak! A pártvezérek tenyerükből etetik őket, csakhogy tárgyilagosak és szakszerűek legyenek. Nincs a nagyvilágban még egy ilyen független éden. Hihetetlennek tűnik, mégis azt hiszem, ebben a kérdésben a közszolgálati sajtó vezetői igazat mondanak. Valóban nincs szükség semmiféle nyomásra. Ahol nagy a lapítás, ott nincs nyomás! Ugyanis lapjainkban annyi dicséret illeti funkcionáriusainkat, hogy néha már attól tartok, ők is megsokallják. Arra gondolok, hogy alkalomadtán beintenek. No, azért egy kicsit bíráljatok gyerekek, mert különben elveszítitek a hiteleteket. De még nem intenek. Bíráló, elemző cikkek, független, szakmai megítélések nincsenek. Közéleti vitafórum nem létezik. Ez nem véletlen, hiszen a tökélyt lehetetlen elemezni és bírálni. Ilyesmi sem fordul elő a nagyvilágban, ahol a sajtó nem kíméli a tisztségviselőket.
(A tömegsírokról) Belgrádban az Exterritórium könyvbemutatóján. Vitába bonyolódom néhány írókollégámmal. Egyikük szerint nem kell sürgetni a háborús bűnökkel való szembenézést. A németeknek is 15 évre volt szükségük. Mások szerint 50 évre. Mi több, káros dolog ma a tömegsírok ügyét feszegetni. Időre van szükség. Nem csak az időről van szó, teszem meg az ellenvetést. Hiszen a vajdasági magyar és német tömegsírokról, íme, ötven év elteltével sem beszélnek. Miért nem született meg 15 év elmúltával a szerb Hideg napok? Az más, hallom a választ. Vickó Árpád ül mellettem, s halkan megjegyzi. Értetlenség fogadja majd az Exterritóriumot.
(Bácskai közérzet) Időnként találkozom régi ismerősökkel, akik elmondják panaszaikat, fájdalmaikat. Több embertől hallom azt a szót, hogy feketelista. Úgy vélem, igazuk van, még azonosulni is tudok velük. Nem kívánom idézni mondataikat, mert a személyes, négyszemközti beszélgetésekkel nem lehet visszaélni, mint a zuglapokban. Már csak azért sem, mert gyakran elkap az érzés, hogy írás közben magamat is meghamisítom, s minden bizonnyal másokat szükségszerűen meghamisítanék. Vagy esetleg bajt hoznék a fejükre. Állj meg, figyelmeztetem magam az egyre rosszabb közérzettel való szembesüléskor. A napló önkorlátozó erkölcs nélkül fabatkát sem ér. De felelősnek tartom magam ezekért a görcsökért, ezekért a félelmekért, mert próbálkoztam ugyan, de nem tettem meg mindent.
(Mi történik körülöttem?) Valamiféle iszapbirkózás folyik körülöttem. Ezért egyre kevésbé tudom felismerni a szereplőket. Mindennek meg kellene változnia, de semmi sem változik. Erőlködés, nyögés, tompa puffanás. Elfojtott szavak. Általános toporgás. Ebben a toporgásban terjed az uralkodó kétszínűség, amit hitelesít a mindenre használható beletörődés. Mintha a rossznak már nem lenne hatalma, a jónak pedig még nincs hitele. Marad a megkönnyebbülést hozó lezüllés.
(És így tovább) Kipattant a botrány. Jugoszlávia benne van az iraki fegyverszállítmányokban. Koštunica vigasztaló szavakkal szolgál: csak ócska és régi iraki gépek javításáról volt szó. Nem kell túlozni. Közben Jugoszláviát feljelentették a Biztonsági Tanácsban, mert nem hajlandó együttműködni a hágai ENSZ-bírósággal. Majd megmagyarázzuk nekik, miről van szó, jelentette ki Svilanović külügyminiszter. És így tovább.
(Egy fájó ellentmondásról) Vannak emberek, akikkel veszélyes és alantas dolog egyet érteni, még akkor is, ha az adott kérdésben igazuk van, hiszen előre lehet látni, hogy az igazságból az első adódó alkalommal hazugságot gyártanak.
(A gondolat drámája) Szép Nyugodt éjszaka. Thomas Bernhard drámáit olvasom. Mondatai olyanok, mint az éles villámfények éjfélkor. A dráma alapja: a gondolat drámája.
(A bedeszkázott történelemről) Verőfényes őszi nap, Szenttamás. Kevésbé ismert utcákba tévedek, azokba, amelyekben több évtizeddel ezelőtt jártam. A romos piactéri szállodát renoválják. Szép tükrös nagyterme volt. Emlékszem, gyerekkoromban Belgrád Szállodának hívták. Aztán ballagok tovább. Újra meg újra megdöbbenek a furcsa látványon: az egyik gondozott ház mellett egy romos ház lapul. Aztán újra egy rendezett. Majd megint egy romos, bedeszkázott ablakokkal. Ezek a bedeszkázott ablakok jelzik, hogy minő változások zajlanak itt. Talán egy kisebbfajta népvándorlás történt a szemünk előtt. Betérek az egykori Német Iskola utcájába, az iskolának már nyoma sincs, új óvoda van a helyén. Egykor Német Iskolának hívtuk, ezt örököltük a németektől, de erről sem tudtunk, mint ahogy nem sejtettünk semmit a német tömegsírokról sem. Meg a magyarról sem. Szülőfalumban különösen kínoz ez az emlék. Akkor négy-öt éves voltam, s ötvenen túl jártam, amikor a vukovári, a srebrenicai tömegsírokat ásták. Életem hajnalát és alkonyát tömegsírok koszorúzzák. Ebbe ékelődött a némaság, az előző nemzedék feledésbe kapaszkodó elfojtott kínja, s az én nemzedékem predesztinált, „újrakezdő” naivitása, cenzúrázott tudatlansága. De viselkedhettek-e bölcsebben apáink, mint ahogyan viselkedtek? Nem hiszem, hogy volt más választásuk. A teher olyan súlyos volt, hogy csak némán lehetett elviselni. Mindez külön-külön is gyötrelmes élmény, együtt azonban a görög drámák végzetfogalmára emlékeztet. Bedeszkázott történelem. A deszkák mögött félhomály, illúziók, remények, bűnök, hazugságok. Aztán betérek egy kurta utcába, amely a temetőre nyílik. Az utcát Bartók Béláról nevezték el. Csak néhány ház, és aztán következik a sírkert.
(Kötelező olvasmány) Szerbhorváth György Vremenek szánt levele. Nem tudom, közlik-e? Ő egyedül felvállalja azt, amit a kisebbségi magyar politikusok nem mernek megtenni, holott lenne miért: emlékezzünk csak a baranyai magyar-magyar polgárháborúra. A kopácsi réten a magyarok lőttek a magyarokra, csak azért, mert egy részük Szerbiában élt, a másik részük Horvátországban. Mindkét fél éppen őket tolta előtérbe, mint ahogy ezt még akkoriban megírtam. Szerbhorváth egy régebbi, a levélben idézett novelláját olvasva megelevenedik előttem a kisebbségi dráma, amelyről nem lenne szabad könnyelműen megfeledkezni. Minden politikusnak, sajtómunkásnak illene elolvasni.
(Bácskai hangulatjelentés) Ünnepi ülések, ünnepi hangulatú szónokok, ünnepi lakomák, ünnepi díszbe öltöztetett szavak, ünnepségek, ünnepélyes alkalmak, ünnepélyes ígéretek, ünnepélyes kijelentések, díszülések, etc. Mindennapjaink cifrasága. Ha az urak sokat ünnepelnek, akkor minden bizonnyal van mit rejtegetniük a nép elől. A sok ünneplés régi úri huncutság, dörmögte maga elé a nagyapám. A régi történet újra meg újra felelevenedik. Hiteles lesz.
(Halálosan magyar) Esterházy ír a mondatról, amelyet meg kellene értenünk. „Kertész Imre minden sora a holocaustból nőtt ki, tehát ezért, ennélfogva, következésképp, ergo minden sora halálosan magyar.” A vidéki pedellusok bizonyára felháborodnak, de mivel Esterházy Péter mondta, a tekintélytiszteletük ezúttal erősebbnek bizonyul.
(Egy aláírásról) Mirko Đorđević, Milan Đorđević, Filip David, Dragan Velikić, Predrag Čudić, Vladimir Arsenijević, Bogdan Bogdanović, Radmila Lazić és én aláírtuk a petíciót a nacionalizmus reneszánsza ellen. Meg kellett szólalni ebben a süket csendben. Névtelen telefonhívások. A tegnapi ellenzék java részét kihívtuk magunk ellen. Az egyik ismerősöm némi iróniával figyelmeztetett: Lám, a magyar politikusok milyen elégedettek. Miért nem veszel példát róluk?
(Kacagtató igazság) A bohóc letépte arcáról a maszkját. Úgy érezte, eljött az idő, amikor nem kell többé kimondania az igazságot, hiszen a nézők az igazságon nagyokat kacagnak és szórakozni akarnak .
(Közel és távol) Miért él köztünk annyi Júdás, ha Jézus távol van, tehát nem lehet besúgni? De a tisztségek és rangok, illetve az ezzel járó előjogok közel vannak, emlékeztetett traktorista ismerősöm, aki időnként segít eligazodni a közéleti útvesztőkben. Akkor döbbentem rá, hogy Jézus csak alkalom volt.
(A vákuumról) Az berlini Akademie der Künste kiállítás megnyitóján megbámulok egy szatellitfelvételt, amelyen nem Európa hegyei, a közlekedési hálózata, hanem éjszakai fényei láthatók. Behunyom a szemem, s elképzelem az európai nagyvárosokat. Aztán egy apró pontot fürkészek, a gombostű fejénél is kisebbet: Újvidéket. Úgy találom, nincs sehol. Ez az élmény hatalmasodik el bennem a végeláthatatlan kiállító teremben. Mintha nem kapcsolódnék sehova, de mégis élek és létezem, mindez szokatlan és zavarba ejtő, úgy érzem magam, mint aki ismeretlen betegséget hord magában. Kiszakadni, talán a végső nagy emberi élmények egyike – mégis. Megnyugvást hozó belső kaland. Jó lenne már eljutni oda, ahol nem kell keresnem saját magam. Találni egy helyet, a gombostű fejénél is kisebbet. Így lenne rendjén, be kell köszöntenie az időnek, amikor elszakadoznak személyes kapcsolataim a környezetemmel. A vákuum már régen megérintett, Berlinben úgy borul rám, mint az ajándék. Ez a vákuum a védelmem is, a vereségem is. Be kellene rendezkednem benne.
(Az üldözöttekről) Egy német tudósításból kiderül, hogy a Hágai Nemzetközi Igazságügyi Bíróság előtt éppen egy vajdasági magyar kormányképviselő védte Koštunicát. Nem tartja bizonyíthatónak, hogy Koštunica Szarajevó falai alatt az új határok megvonásán elmélkedett. Lehetséges, de akkor mit keresett Szarajevó falai alatt? Miért fizettük az adónkból a boszniai szerb tiszteket ez év áprilisáig? Eltöprengek azon, hogy mennyire megváltozott az elmúlt egy-két évben a kisebbségpolitikai retorika. Szinte naponta beszámolunk a nagy sikerekről és az eredményekről. Senki sem elemzi ennek az átrendeződésnek a következményeit, vagyis azt, hogy milyen foganatja lesz ennek az Új Nemzeti Jobbközép Konformizmusnak. 6-7 évvel ezelőtt még azt hajtogattuk, hogy az a bűnös rendszer elüldözte a vajdasági magyarokat a szülőföldjükről, most viszont nem arra törekszünk, hogy üldözöttek méltó kártérítésben részesüljenek az, hanem védelmezzük a tegnapi repressziv intézményeket. Ám legyen, ha a többség ezt helyesnek találja.
(A szikláról, a hegyről, a délibábról) A kisebbség mindenek előtt: nyomorúság. Sziszüphosz mostohagyermekei kallódnak Európa szerte. A kő, melyet hordanak, túlságosan nagy, ám hiányzik a hegy, amire felcipelnék, illetve ha hegyet látnak, akkor a délibáb játszik velük csupán. Létezik-e ennél hősiesebb sors? Létezik-e ennél szánalmasabb szerep? Igen, éppen ez az ellentmondás szült bennem újabbnál újabb bonyodalmakat. Egész életemben menekültem tőle, de mindig visszazuhantam, s ha vallatni kezdtem magam, hogy miért fogadtam el ezt a helyzetet, akkor mindig erkölcsi kibúvókat kerestem. Másféle józan magyarázatot nem találtam: kisebbséginek lenni elsősorban erkölcsi kérdés, amely betör még a lélegzetvételbe is. Egyszerre kell vállalni és idegenkedni tőle. Kosztolányi Esti Kornélja jut eszembe. Két lélek szorult belém: a világcsavargóé és azé, aki csak otthon tud lélegezni. Számomra ez a nagy fausti dráma. Azt gondoltam, becsületbeli ügy kitartani a kényszerhelyzetben, annak ellenére, hagy a legszívesebben kimenekültem volna belőle. Eközben azzal ámítottam magam, hogy mindez átmeneti állapot, egyszer mindenképpen beköszönt a jobb és igazságosabb világ. Valahogy minden út ide vezetett: a baljós, félrevezető utópiába.
(A csendről) 13 évvel ezelőtt dőlt le a berlini fal. A Brandenburgi kapu előtt figyelem az embereket. Elmaradt az ünneplés, nem tudom megfejteni, miért. A berlini fal ledöntése úgy kezdődött, hogy a Brandenburgi kapu előtt tíz-húsz percig tartó nagy zavar uralkodott el, a keletnémet polgárok átsétáltak Nyugat-Berlinbe, a keletnémet rendőrök pedig e váratlan gesztus láttán nem tudták mitévők legyenek. A tévékamerák pontosan megörökítették ezeket a perceket, s akik sokszor végignézték ezeket a filmkockákat, s természetesen az esemény közvetlen tanúi is voltak, arra esküsznek, hogy akkor néhány másodpercig tartó csend honolt Berlinben. A lázadás előtti bibliai csend! Most már hozzátehetem, hogy csak ennek a lázadásnak maradt még némi értelme. Azért is állíthatom, mert túl sok zajos lázadást éltem meg.
(A felesleges emberről) Meglepődöm, hogy milyen jól el tudom viselni az idegenség érzését. Belekezdek egy történetbe, amelyet a társaságban úgysem értenek, én pedig félszegen megrekedek a történet közepén. Ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy nem is kell megérteniük. Maradok tehát a saját történetembe bezárva, miközben megfordul a fejemben a kérdés, hogy a felesleges ember élete csak a bűntudatot vagy pedig ezen túl még a kegyelmi állapotot is feltételezi.
(Néhány nagy élmény) A kiállító teremben Günther Grass akvarelljei Az én évszázadom című könyvének témájára. 1933: horogkereszt szögesdróttal. 1944: horogkereszt csontokkal. Ez az élmény rejtezkedik azon műveiben is, amelyekben közvetlenül nem erről beszél. Talán az egész XX. század irodalmát – Beckettől Grassig! – néhány nagy élmény határozza meg. Ez azért is meglepő, mert sokáig úgy tűnt, hogy egyféle csillogó, mindenért kárpótló lírai miniatűrizmus lesz a hangadó. De midőn a század mindent visszavont, kiderült, hogy a kárpótlás felesleges.
(Karl Marx utca) Hogyan visszatérni a közösséghez? Igaza van Márainak, a közösség olyan, mint a tenger, csak becsületesen kell haladni az úton, az ember egyszer eléri a tengert. A Petőfiről szóló könyének írása közben ultrabalosnak nevezhető Illyés – ebben igaza van Tamás Gáspár Miklósnak – közelebb volt a közösséghez, mint az Aczél Györggyel való vacsorák idején. Sokszor éppen azok kerülnek legtávolabbra a néptől, akik azt hiszik, hogy megtalálták, aminek örömére leheverednek az elképzelt falusi kemence mellé, ám a vadkapitalizmus előestéjén sunyin hallgatnak arról, hogy mi vár a népre. Ez az út minden bizonnyal nem vezet a tenger felé. Mindez megfordul a fejemben, miközben Berlinben a Rosa Luxemburg vagy Karl Marx utcán andalgok. Mert ez is a német és az európai kultúrához tartozik. Ahol azonban pár évtizeddel ezelőtt a főfelügyelők Nietzschét dobálták ki, ott ma az új főfelügyelők Marxot ültetik a szégyenpadra, de nem csak őt, hanem az Illyés féle baloldaliságot is. Nem is csoda, a szociális érzék majdnem kiveszett, szinte szégyen lett az egyre nyilvánvalóbb általános népi nyomorról beszélni. Az életminőség nyomasztó zuhanásáról egy szót se. Arról, hogy mennyire eldurvultunk, mi, magyarok is, egy szót se. Csak mások durvaságairól, balkanizmusáról illik beszélni.
(Mindennapi fényűzéseimről) Jó itt olvasni, lapozni az újságokat. Továbbra is naponta az íróasztal mellett kuporgok, tehát dolgozom, de ha újságokat veszek a kezembe, akkor egyszeriben naplopónak érzem magam. Ez kész luxus. A napokban több kormányzati és ellenzéki párt megtartotta közgyűlését, de az újságokban nyoma sincs a kisebb és a nagyobb pártvezetőkkel készített – nálunk elmaradhatatlan – interjúknak. A különböző világnézetet valló (konzervatív, liberális, szociáldemokrata, stb.) független újságok kommentátorai kritikusan mérlegelik a sikereket és a kudarcokat. Németország helyzetéből kifolyólag a német politikusok valóban beleszólnak a történelembe, de még véletlenül sem beszélnek pártjuk történelmi sikeréről, meghatározó történelmi lépéséről. Bizonyára a közvélemény kacagna a sikert sikerre halmozó kinyilatkoztatásokon. Ha a kormány egy kérdésben állást foglal, vagy döntést hoz, az erről szóló hír mellett megtalálható az ellenvélemény, vagyis, az ellenzék véleménye. Az ellenzéki pártoknak nem kell közleményt kiadniuk, hiszen az újságok őket is megkérdezik, ugyanúgy, mint ahogy tájékoztatják a kormányzat tevékenységéről. Másodpercekre kimérik az időt. Senki sem kaphat kevesebbet. Időnként abszurdnak tűnik ez a poroszos mérlegelés, de így van. Ezt mindenki természetesnek tartja, csak én csodálkozom rajta. Kezdem megérteni azokat az embereket, akik hosszabb nyugati tartózkodás után képtelenek alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz, tanácstalanok, s ha nincs lehetőségük arra, hogy meghosszabbítsák külföldi tartózkodásukat, hazatérve egyszerűen visszavonulnak, vagy legalább is, lelkileg elszigetelődnek. A valóság iránti állandó gyanakvás, bizalmatlanság vesz erőt rajtuk. De mi legyen velünk, az ideiglenes „fényűzőkkel”? Rajtunk nincs segítség. A gyanakvás nem orvosolható.
(A honvágyról) Az aluljárókban sok az orosz koldus. Szomorú orosz dalokat énekelnek, fel sem tekintenek a járókelőkre, még akkor sem, ha valaki pénzt dob a dobozkába. Elrévedő tekintettel ácsorognak és – énekelnek. Lehet, hogy honvágyuk van, mint általában a nincsteleneknek, a kisemmizetteknek.
(A belépőjegy ára) Készülök Frankfurtba. A fordító újabb részleteket fordít az Exterritóriumból. A Literatur und Kritikben közölt részlet ugyanis nem tesz ki másfél órát, ennyi ideig tart majd a felolvasóest. Nem többet, de nem is kevesebbet. Hiszen azok, akik megjelennek, megfizetik a belépőjegy árát. Másfél óra! Félek. Számomra a megtestesült örökkévalóság. Nem bírom ki.
(A kozmopolita és a vándor) Becsülöm azokat, akik bárhová lépnek, otthonosan érzik magukat. Otthonosan érzik magukat akkor is, ha utcát cserélnek vagy lakást, de akkor is, ha várost, esetleg országot. Szememben ők az igazi, bevallom: irigylésre méltó kozmopoliták, mert tárgyakkal és emlékekkel könnyen be tudják népesíteni új környezetüket, világukat. Nekem ez sehogy sem megy. Az éjszaka összeszámoltam, Újvidéken 15 év alatt 18 albérleti szobám volt. Mind idegen maradt, minden egyes lakáscsere csak az idegenség érzését növelte bennem, habár mindig és mindenütt nagyon, talán túlzottan is, otthon akartam lenni, ám ennek ellenére mindig valamiféle kódorgó vándor maradtam. A kozmopolita mindenütt otthon van, a vándor sehol. Vagy csak az úton van otthon? De úton van-e az ember saját dolgozószobájába menekülve? Esetleg csak ott lehet úton igazán? Az a vesztem, hogy szeretek elindulni, de képtelen vagyok megérkezni. Mindenek előtt talán azért, mert közben egy kérdés üldöz, van-e egyáltalán haza. Így élem át Berlint is, hiszen ezekben a napokban sem állíthatom, hogy megérkeztem. Ellenkezőleg, egyre inkább megbizonyosodom, hogy belém hasít az ideiglenesség érzése, bármennyire is küzdök ellene. Mintha az egyik albérleti szobát felcseréltem volna a másikkal, valami lejátszódott bennem, ami tudom, rövidesen szertefoszlik. Mintha semmi sem történt volna. Kezdem újra az egészet: ilyen törékeny a valóságom, ha ez a szó manapság egyáltalán jelent még valamit. Vagy talán nekem mégis könnyebb? Nehezebb azoknak, akik mindezt átérezve továbbmennek és kitalálják maguknak a szülőföldet, a tájhazát, az otthont? Vagy én is ezt teszem az örökös újrakezdéssel? Minduntalan kitalálom – ugyanazt. Képtelen vagyok megfejteni ezt a velejéig kisebbségi titkot.
(Kívánság) Milyen jó lenne, ha honvágyam lenne!
(Harag és gyűlölet nélkül) Saját tévedéseim nélkül belefulladtam volna abba a tökéletes világba, amit most mindenki megtagad. Mivel nem kell megtagadnom, megengedem magamnak, hogy értelmezzem. Harag és gyűlölet nélkül. Talán enyhítenem kell korabeli szigorú ítéleteimen is. Azok a mindenható közéleti emberek, akiket bíráltam, míg hatalmon voltak, mégis teremtettek valamit, amit örököseik könnyen elkótyavetyélnek.
(Fattyú-motívum) Ismét a regényírás köt le: folytonosan üldöz a fattyú-motívum. A mostoha sors magától értetődő. Romantikus tiltakozás nélkül kell elfogadni, mert ez az egyetlen hiteles élmény. Minden évben újra belekezdek ugyanabba a regénybe, aztán belátom, hogy nem tudom folytatni, tehát kezdem elölről. Pár hónapig írásra buzdít a remény, azután félreteszem a kéziratot.
(Az elárvultak nagyapái) A napokban hallottam, hogy amint az ember elveszti szüleit, egyre jobban kezd hasonlítani rájuk. Így van ez a személyes életben, a közéletben azonban máshogy alakul a képlet. A gyermekek sokáig azt hiszik, hogy örökre elárvultak, ám mégis ők fedezik fel a nagyapákat, vagyis rájuk kezdenek hasonlítani. És nem bocsátanak meg apáiknak, hiszen csak azzal tudnak szót érteni, ami végérvényesen elszakadt tőlük. Azok a kultúrák, amelyekben legalább ez a nemzedéki barátkozás nem történik meg, lassú megszűnésre vannak ítélve, vagy pedig elvesztik sajátosságaikat.
(Fontossági sorrend) Egy újdonsült berlini mondja: Akinek nincs bankszámlája, az nem ember. Legyen rajta akár 10 EUR, de bankszámlát kell nyitni, amit mindig magadnál kell hordanod. Bankszámla nélkül itt semmit sem tudsz elintézni. Gondterhelten válaszolom, hogy az útlevél és a beutazási vízum sokkal fontosabb. Erre hahotázni kezd, mintha csak egy jó viccet meséltem volna.
(Eltékozolt évek) Frankfurt. Felolvasóest a Palais Jaltaban. Az egyik szerkesztő átadja a németül eddig megjelent esszéimet. Meglepődve forgatom a kezemben őket, néhány közlésről nem is tudtam. Az ismeretlen közlések jórészt 1991-92-ből valók, amikor nem volt még e-mail, Szerbiában pedig furcsa szabályok szerint szelektált a posta. Kikézbesítetlen levelekről értesültem, amelyek örökre elvesztek, amelyek azonban akkor bizonyára sokat jelentettek volna nekem. Bizonyos értelemben eltékozolt évtized áll a hátam mögött, játszadozott velem a kor, miközben merőben új tapasztalatokra tettem szert.
(A retro-radikalizmusról) Aki fiatal korában nem volt radikális, aligha lehet idős korára konzervatív és hagyományelvű. Vagy ha mégis az lesz, unos-untig egy unalmas hivatalnoksegédre hasonlít, mert nem élt át semmiféle emberi drámát. De akinek élete deléig nem volt egyetlen kockázatos kalandja sem, vagyis nem volt meghatározó konfliktusa a világgal, aztán egyik napról a másikra hirtelen hithű radikális lesz, az most sem radikális. Csak végzi a dolgát, mint a szófogadó hivatalnoksegéd, mivelhogy időközben a radikalizmusból új konformizmus lett. Ez burjánzik ma a posztszocialista világban, ahol egyszeriben túlteng a retro-radikalizmus.
(Éjfél után) Éjfél után Berlin tereit benépesítik a lármás vendégmunkások, a melankolikus hazátlanok, a megrögzött álmodozók. A sörözők pontos idő szerint zártak, a bohémok is hazamentek. Csak azok maradtak, akik szabályos bohémok sem lehetnek.
(Idegenség és a hiteles gyökerek) Mi a gyökere ennek a bennem fel-felbukkanó, bénító idegenségnek, kérdezem magamtól szinte naponta. Goethét – akinek mindig mindenre jó válasza van, továbbá majdnem az egyetlen, aki válaszolni mer – lapozva megfordul a fejemben, hogy az idegenség szülőhelye a cselekvőképességet értelmetlenné és feleslegessé tevő szellemi élmény. Milyen mélységes megvetéssel írt arról a tudásról, amely csak oktat és nevel, de nem késztet tettre. Ma azonban – attól tartok – csakis az idegenség élménye képes valamiféle változást kicsikarni. Cselekvően jelen lenni – a cselekvés iránti mély bizalmatlanság tudatával. A romantikus tettek emberei ugyanis a múlt században alaposan lejáratták magukat.
(Mindennél több) Boldog Sziszüphosz vagyok, nyilatkozta Kertész Imre a berlini Tagesspiegelben. Ez a legtöbb, amit egy ember és egy író elérhet, egészen biztos, hogy a Nobel díjnál is több.
(Az ellenállásról) Lecsap rám a csontig ható fagyos berlini szél. Metszőbb, mint a kosava. Az utcákon fényárban úsznak a fénymesterek remekművei: az óriási karácsonyfák. Csak azt csodálom, hogy a sok ezer kis villogó fénypont hősiesen ellenáll. Az utcák fölé valóságos fényháló borul, de egyetlenegy fényforrás sem alszik ki.
(A logikus gondolkodásról) Furcsa, alig látok rendőrt az utcákon, de arról álmodtam, hogy letartóztattak, azzal a váddal, hogy az egyik könyvkereskedésben hamis EUR-ókkal fizettem. Megmotoztak, de a zsebeim üresek voltak. A nyomozó nem győzött csodálkozni, hiszen előzőleg saját szemével látta a nagy köteg papírpénzt a zsebemben. Én meg felháborodva bizonygattam, hogy nem is vásároltam semmit, csak a könyvek között lapozgattam. Felébredek, kidörzsölöm szememből az álmot, s azon töröm a fejem, hogy a nyomozó azért tévedett, mert logikusan gondolkodott.
(Az álom: élet) Ha számba veszem a regényeimet, akkor meg kell állapítanom, hogy hőseim csavargók, vándorok, valamiféle bolyongók, s mindenképpen hazátlanok. Elindulnak valamerre, de soha sem érkeznek meg. Sehova és sehol. Még az álmok világába sem tántoroghatnak be, mint Krúdy – számomra varázslatos és vonzó – hősei. Nem titkolom, én is ilyenekről álmodtam, de álmodni csak annak van lehetősége, és joga is, akinek van valósága. Máskülönben az álom csak a nyers, az eltorzult, vagyis a bemocskolt élet árnyéka. Pontosan az ellenkezője, mint ahogy Calderon írta.
(Fattyútörténet) Az Einstein kávézóban találkozunk mi – magyar írók. Körülüljük az asztalt, ők szinte mindennapos vendégek Berlinben, én viszont csak afféle rövid ideig tartó tapasztalati kirándulásnak nevezném az itteni rövid tartózkodásomat. Kicsit azért vagyok itt, jegyzem meg, hogy hatvan napon keresztül személyesen megtapasztaljam azt, amiről több évtizeden keresztül olvastam. Először életemben. Ez az életem és gondolkodásmódom legnagyobb abszurditása. Úgy voltam européer, hogy az egyik újvidéki albérleti szobát felcseréltem a másikkal, miközben észre sem vettem, hogy egyre jobban szűkül körülöttem a kör. Ennek függvényében nem csak méltatlan, hanem otromba is az időnként elhangzó kozmopolitizmus vádja. Életem talán túlságosan mély gyökereket eresztett abban a világban. Félő tehát, hogy maholnap teljesen bezárul körülöttem a kör, hiszen rövidesen vízumra lesz szükségem, hogy, például Pesten körülüljük az asztalt – mi, magyar írók. A berlini Einstein kávéházban barátaim felkapják a fejüket, nem értik, miről van szó. Miféle vízum az anyaországba? Pedig semmi különös nem történt, csak egy nyolcvan éves fattyútörténet újabb bekezdése íródik.
(Közel száz év után) Nem történhet meglepetés, írják a mai újságok. A koppenhágai EU-csúcson véglegesítik az új tagok csatlakozását. Magyarország felvétele elől elhárult minden akadály. Csak apró részleteket kell még tisztázni. Viszont a bővítés ténye kirobbantotta az európai identitásról szóló heves vitát, amellyel tele van a sajtó. Most a nyugati polgároknak kell szembesülniük saját elképzeléseikkel, azzal, hogy hol végződik be az ő Európájuk. Először közel száz év után! Az Osztrák-magyar Monarchia szétverése után ugyanis semmi kétség nem volt efelől.
(Versailles, Jalta, Koppenhága) Koppenhága. Talán elkezdődött a másik európai történelem. Talán nem csak Jalta lesz a hátunk mögött, hanem Versailles is. Talán Európa lesz a hazám. Talán nem kell szégyenkeznem azért, mert Európa polgára akarok lenni, hiszen, ha jobban átgonolom, ebben volt részem egy életen át. Első írásaim megjelenésétől, egészen a mai napig Európát vádként vagy szitokszóként állították velem szembe.
(Az elkötelezettségről) El kell távolodnom. El kell sodródnom. De már azt sem tudom, hogy mitől, hiszen minden eltávolodott tőlem, tehát még közömbös sem lehetek. A vákuumom elkötelezettje vagyok.
(Az idegenségről) Szerencsés. Zsuzsa elküldi Teofil Pančić – ő irt a Hontalan esszékről is – az újvidéki Bulevarban megjelent írását az Exterritóriumról. Berlinben olvasva a szöveget, egyszeriben intellektuális és írói ellentmondásaim kellős közepén találom magam. Vannak dolgok az életemben, amelyeket csak ott érzékelnek és ismernek fel, ahol születtem. Abban a világban, ahol – jól jegyezte meg Pančić – idegen lettem. Amit Pesten is, csak azok ismernek fel, akik a kisebbségi életérzésben nem csak a nemzeti vonást ismerik fel, hanem ennél többet: vagyis, ahhoz, hogy megértsenek, számukra is idegen kell, hogy legyek. Kétszeresen idegen!
(Összegezés) Tiszta lelkiismeret? Kételkedem a lehetőségében. Csak a lelkiismeret-furdalás lehetséges. A tiszta lelkiismeret csak ez után képzelhető el. Talán, mint a kételkedés utolsó állomásán.
(A jutalmamról) Álmomban visszatoloncoltak. A határrendőr összeráncolta a homlokát. Se ide, se oda! Sem Magyarországra, sem Szerbiába. Akkor hova, kérdeztem gyanakodva. Csak azt ismételgette, hogy nem mehetek vissza, majd egyszerűen eltűnt. A következő határrendőr is megvizsgálta az útlevelemet, töprengett, majd közölte, nem mehetek vissza, ám maradjak nyugton, rövidesen rendezik ügyemet. Aztán visszanyomta a kezembe az útlevelet. Mit jelent az, hogy vissza, kérdeztem a következő határrendőrt, mire ő türelmetlenül leintett, mondván, hogy ennek a kérdésnek az eldöntésére ő nem illetékes. Végül felkerestem a főnököt, tiltakoztam, ne várakoztassanak időtlen időkig, mondják meg, mit akarnak tenni velem. Hol található meg a „vissza”? A főnök tétován maga elé nézett. Azt kérdezi az úr, hogy honnan jött? Ezt a kérdést mi sem tudjuk eldönteni, válaszolta közömbös arccal, hosszabb mérlegelés után ugyanis megértettük, hogy megválaszolatlan kérdésről van szó. Ezért haladékot adtunk. Ami az Ön részére bizonyos értelemben jutalom.
(Családi örökség) Ötven év után először telefonáltam Kanadába. Oda, ahova a szüleim ötven évvel ezelőtt szerettek volna kivándorolni.
(Újra a regény) Már a negyedik éve a Schlemihl fattyúja című regényemen dolgozom. Az egyik abbahagyott változat követi a másikat. Talán most végre megtaláltam, amit kerestem. Hősömet a tolószékbe szögezem, legyen átkozott és száz évnél is tovább éljen.
(Másféle karácsony) Egész nap bibliai csend. Mintha magába mélyedve töprengne a város. Talán a sóhajokat is hallanám, ha az utcákon sétálnák, Eddig nem tudtam, milyen ez, hiszen Újvidéken éltem meg a karácsonyokat. De az isten ezt is elviselte. Ki vagyok én, hogy felemeljem a szavam ellene? Úgy kell viselkednem, mintha nem viselné el.
(Voltaire kertje) Egyik kritikusom párhuzamba állította a Wittgenstein szövőszékét, és az Exterritóriumot. Az előbbiben még egy korszak lopakodik ki az üres szobából, de mégis megszólít egy ismeretlen hang. „László”. Még volt nevem. Az Exterritóriumban már csak az íróasztal maradt, meg a voltaire-i ironikus parafrázis: indulok, hogy műveljem a kertem. Ha van még kert.
(A nyelv haláláról) Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem, írtam pontosan tíz évvel ezelőtt. Azóta kémlelem, ennek a haldoklásnak a nyomvonalát. Nem erőszakos halál ez, hanem bársonyos, amelyben a jóakarat útja is egzisztenciális megvesztegetéssel van kikövezve. A nyelvet ugyanis nem lehet megölni, csak feladni lehet. Szakértők, próféták, újgazdagok, tudálékos és ügybuzgó selyemfiúk, mindentudó kékharisnyák kocognak a halottak élén. Érdemrendeket osztogatnak, kitüntetéseket érdemelnek ki, szónokolnak, prédikálnak. Tart a kisebbségi operett, miközben haldoklik a nyelv. A személyes halál sokkal elviselhetőbb. Időnként ünnepélyes, néha hősies, de akkor is nemes, ha gyáva. Ennél az operettnél méltóságteljesebb a pillanat, amikor nyöszörögve felfordul az ember. Szebb, ha a szívéhez kap, és nem szól többé semmit. A leggyávább halál is megható, mert rendszerint az emberi nagyságot igazolja. A nyelv halála azonban a pestis terjedésére emlékeztet. Az ember szemérmetlenné válik benne, lemeztelenedik, nem mások öldökölnek, hanem közösségek végzik el a kollektív öngyilkosságot. Nem a nyelv romlásáról szólok, hiszen még az is valamiféle küzdelmet, életvágyat jelez: megidézi a „romlás virágait”. Másféle életet képviselnek a szavak. Valami törik, szakadozik, de valami mindenek ellenére megszületik, ami az életről tesz tanúvallomást. Egy fausti laboratóriumban. A romlásban kirajzolódik a végromlás művészete. Anti-irodalom: maradt-e ennél hitelesebb nyelv? A túlélő becketti dadogása. A túlélés nyelve. Romlik a nyelv, de nem haldoklik, ha erkölcsi tartás áll mögötte. Viszont feltétlenül elhal, ha az erkölcsi tartás semmivé foszlik. Haldoklik a nyelv, akkor is ha minden cseng-bong, mint a vákuumban. A csilingelés tanulékony színlelésekor, csak a szavak, csak a mondatok díszelegnek a kirakatban, de az áruház üresen tátong.
(Az Én és a Nem) Én, én, én, írta Gombrowocz. Nem, nem, nem, írom a lapszélre. A NEM több mint az ÉN. A NEM-ÉN a legtöbb. A NEM-mel keresztülhúzott ÉN.
Időirás, időközben. Noran, Budapest – Családi Kör, Újvidék, 2003. Részletek. Szerbiában a könyv a Családi kör szerkestőségében rendelhető meg. Magyarországon: www.bookline.hu