/ Published in Cikkek

Konfrontáció vagy versenytárs

 
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

Konfrontáció vagy versenytárs
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

 
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

Konfrontáció vagy versenytárs
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

 
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

Konfrontáció vagy versenytárs
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

 
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.

Konfrontáció vagy versenytárs
Orbán Viktor belgrádi villámlátogatása során ígéretet tett, hogy Magyarország a legmesszebbmenőbben támogatja Szerbia európai csatlakozását. A magyar kormányfő és Borisz Tadics szerb köztársasági elnök abban is egyetértett, hogy bővíteni kell a gazdasági együttműködést és – ez rendkívül fontos megállapítás!  -, komoly előrelépések történtek az egymás kisebbségeinek megbecsülése és védelme terén. Ez a párbeszéd jelenti a kisebbségi gondok enyhítésének távlatait, mert ha a „nagyok” perlekednek, akkor a kicsik mindig a rövidebbet húzzák.
Ezúttal azonban szót kell ejteni, egy furcsa paradoxonról.
A jószomszédi politika nem új. Rögtön Milosevics bukása után, 2000-ben fogalmazódott meg, és a balközépnek számító, az Európa Parlament szocialista frakciójában helyet foglaló szerbiai Demokrata Párt ugyanúgy törekedett erre, mint a néppárti Fidesz. A magyarországi kormányváltás után az MSZ és az SZDSZ folytatta ez a politikát, amely később Kostunica kormánya idején némileg héttérbe szorult, de nem romlott. Amint Belgrádban a Demokrata Párt hatalomra került a kapcsolatok újra felélénkültek. Tehát egyrészt a szerbiai Demokrata Párt, másrészt az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz folyamatos politikájáról van szó. Ez a folyamatosság a jelenlegi megosztott Magyarországon ritkaságszámba megy.
Miközben Magyarországon a szerb-magyar reláció egységet hozott létre, a kisebbségben furcsa kettősséget mutató megoszlás bontakozott ki. Egyazon politika más-más megítélésben részesült, attól függően, hogy az MSZP vagy pedig a Fidesz valósítja meg. A szocialista kormányzat i politikáját nagyfokú idegenkedéssel fogadta a vajdasági magyar közélet, s főleg a nemzeti oldalon felmerült a gyanú, hogy a kormány a kisebbség kárára folytatja a jószomszédi politikát. Amikor azonban a Fidesz lépett erre a nyomvonalra, akkor elmaradt az éles kritika, holott egyazon politikáról van szó, s lépésről-lépésre javult a szerbiai magyar kisebbség helyzete, bár megjegyzendő, hogy nem olyan mértékben, mint ahogy a diplomáciai közlemények és nyilatkozatok feltételezik.
Kétségtelen, hogy a kisebbségi átlagpolgárok jó néven veszik ezt a „jószomszédi politikát”, bármelyik párt is gyakorolja ezt. Inkább a politikai és a kulturális elit bizonytalankodik, ennek azonban mélyebb gyökerei vannak.
Az egyik mindenképpen belpolitikai jellegű. A Demokrata Párt sokat tett annak érdekében, hogy kivívja a vajdasági magyarok jóindulatát, s az EU-csatlakozás folyamatában bizonyítsa kisebbségbarátságát. Ezért hozta meg a kisebbségi törvényt, először Zoran Djindjics majd ennek javított változatát, Borisz Tadics kormánya készítette el. A demokrata-nomenklatúrában jelentékeny számban jelen vannak a magyarok, akik fontos tisztségeket töltenek be. Nyilvánvaló, hogy ezek után számos magyar választópolgár – főleg azok, akik elégedetlenek a VMSZ politikájával, vagy pedig az a hagyományos kisebbségi retorika nem tud megszólítani, a Demokrata Pártban keresi a helyét. Amit a szlovákiai Híd-Most külön pártként kíván megvalósítani, azt a szerbiai demokraták a párton belül végzik el. A felmérések szerint a legutóbbi parlamenti választásokon a VMSZ azért vesztette el vezető helyét, mert a szabadkai magyar választópolgárok tetemes része a demokratákra szavazott.
Ez a felismerés permanens feszültséget teremtett a két párt között. Az országos és a tartományi szinten szövetségesek, de a közéletben, és a helyhatósági vitákban kemény ellenfelek. A VMSZ politikusai gyakran janicsároknak nevezik a demokratákra szavazó magyarokat, a nemzeti oldal pedig a nemzetárulás vádját melegíti fel. A demokraták retorikája visszafogottabb, a hatalmi gócok elfoglalásával, kis, pragmatikus, bizalomgerjesztő gesztusokkal próbálkoznak, amelynek sikerét csorbítja a gazdasági válság, az életszínvonal zuhanása. Erről tanúskodik a Demokrata Párt vártnál gyengébb szereplése s a VMSZ sikere a múlt heti szabadkai helyi közösségi választásokon. A jövő évben sorra kerülő választásokon kiderül azonban, hogy merre lendül az inga.
A pártviták nem okoznának gondot, ha a választások előtti kampányban bontakoznának ki. Meghatározó jelenlétük azonban arról árulkodik, hogy a gyökerek mélyebb, nem csak a pártokon belül léteznek, hanem beköltöztek a közösségbe is. A vajdasági magyarság többpárti kultúrája ugyanis a kilencvenes években, a milosevicsi korszak a konfrontációjában fogalmazódott meg. Nem önhibájából, hanem mert, úgymond, erre volt kényszerítve. Igaz, a VMSZ a kilencvenes években több önkormányzatban Milosevity pártjával együtt gyakorolta a hatalmat, de ezt az adott kényszerhelyzettel igazolták, vagyis azzal, hogy a kevésbé rosszat választották.
2000 után azonban a konfrontáció kultúrája kevésnek bizonyult, és napirendre került a „kormányzati szerepvállalás” dilemmája. A mindennapi életben, a hatalmi struktúrák kialakításában az együttműködés, a választási eredmények tükrében létrejövő koalíciós potenciál érvényesült, a közvéleményben azonban továbbra is a konfrontáció dominált. A koalíciós partner egyrészt volt barát volt, másrészt ellenség. A kisebbségi politikai elit kudarcait a többségi pártokra hárította, tehát mindig van „ügyeletes bűnbak”, a sikereket pedig magának tulajdonította. Bár ez a merev séma sokszor érvényes, mégsem felel meg éppen mindig a valóságnak, hiszen a jelenlegi kisebbségi törvény nem jöhetett volna számításba, ha a Demokrata Párt nem szorgalmazza. Nem igazolható az „ügyeletes bűnbak” retorikájával, az sem, hogy az idén vagy tíz százalékkal kevesebb magyar diák iratkozott be a magyar tagozatra, mint tavaly, s ez a szám évről-évre csökken. Nem igazolható, hiszen a kormányzat biztosítja a helyet a magyar tagozatokon, ám a helyek betöltetlenek maradnak. Ennek ellenére, főleg a „nemzeti oldal” minden kudarcért kizárólag a többségi pártokra hárítja a felelősséget, s a konfrontációban kívánja létrehozni a „nemzeti egységet”. Hogy milyen sikerre, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a mintegy 240 000 magyar választópolgárral számolható kisebbségi közösségnek öt pártja van, s mind az öt a nemzeti jobboldalon határozza meg a helyét.
Furcsa módon Orbán Viktor belgrádii látogatásán tett nyilatkozata éppen ezt a retorikát teszi kérdésessé. A nemzeti oldal ugyanis arra számított, hogy a kisebbségi kérdésekben normákat szab. De a nemzeti radikálisok meglepetésére nem ez történt, inkább feladta a leckét. Ha ugyanis a szerbiai kormányzat tényleg komoly lépéseket tett a „kisebbség megbecsülése és védelme terén”, akkor a kisebbségi pártok részére a konfrontáció helyett a kreatív versenytárs szerepe hárul. Ebben a konstellációban pedig napirendre kerül az önkritikus gondolkodás is, amely többség felelősségre vonása mellett feltárná a kisebbségi politika hiányosságait is. Mert hiányosságok vannak, hiszen rohamosan csökken a kisebbségi pártokra leadott magyar voksok száma.
Vasárnapi Hírek, 2011. június 11.