2020. április 5., vasárnap
A koronavírus tombolásakor bűn lenne megfeledkezni arról, hogy 1992 április 5-én kezdődött és 1425 napig tartott Szarajevó ostroma. Karađić és Mladić orvlövészei 11541 szarajevói polgárt, köztük 1600 gyermeket öltek meg és vagy 50 000 sebesültről tudunk. Egy földig rombolt város négy éven át karanténban élt Négy év! Ez nem négy hét, nem is négy hónap. Pár évvel ezelőtt Újvidéken tanácskozást szerveztek irodalmi munkásságomról, amelyen részt vett az egyik legjelentősebb boszniai költő, Mile Stojić is. Róla írtam a naplójegyzeteimben, melyek Wittgenstein szövőszéke című kötetemben láttak napvilágot. Ösztönösen érezve, hogy sokáig nem látjuk egymást, az első háborús napon telefonáltam neki. Felesége, az ismert színésznő kinyújtotta az ablakon a telefonkagylót és azt kérdezte. „Hallod? Bombáznak bennünket.” Igen, hallottam az ágyúdörgéseket. Pár nap múlva már nem telefonálhattam. A tanácskozás után ültem egy teraszon és nem volt erőm, faggatni azokról az évekről. Beszélgetés közben csak egy mondatot ejtett ki a száján. A lakásokban nem volt víz, az utcára kellett kimenni a vízért, ez volt a legveszélyesebb vállalkozás, mert az orvlövészek éppen az utcai kutak környékét figyelték. Ennyit mondott, aztán elhallgatott. Az ember ivóvízért megy és halálát leli, gondoltam, majd eszembe jutott, hogy akadtak értelmiségiek, akik a genocídium-perek idején azt nyilatkozták, hogy az egyik oldalon is követtek el bűnöket, meg a másikon is. Ha időnként valamelyik rendezvényen megpillantom valamelyiküket, összeszorul a torkom, és arra gondolok, hallják-e a szarajevói ágyúdörgéseket.