2009. december
A történelem rideg csendje
Herta Müller Nobel-díja a romániai németek sorsára tereli az érdeklődést. Így kerül szóba a jugoszláviai németek szörnyű tragédiája is. Gondoltam, jó alkalom, hogy a vajdasági magyar tömegsírokra is felhívjam a figyelmet. De mielőtt szót kapok, az egyik kritikus felidézi az Exterritóriumból az anyám monológját a magyar tömegsírokról. A kritikust legmélyebben a hosszú kollektív némaság döbbentette meg. A német és a magyar közösség is évtizedeken át hallgatott a szörnyű eseményről. A történészek, a helytörténészek egyszer majd befejezik a felmérést, pontos leltárt készítenek, már amennyire ennyi idő után erről pontos leltárt lehet készíteni. A tények feltárása és közzététele az ő feladatuk volt tegnap, tegnapelőtt, ma is az övék, és holnap is az övék lesz. De a tényeken túl rejtezkednek az emberi, sorok, melyeknek titkát legfeljebb a képzeletünkkel tudjuk megidézni. A csendet is a történetet is. A történelem rideg csendjét. Az utolsó lélegzetvételt a tömegsír előtt.
A kíváncsi belgák
A jövő héten a Bleibtreu szállodában sorra kerülő irodalmi estemre, elsőnek a belga nagykövet jelentkezett be. Mindössze egy órával a meghívó kézbevétele után. Magamban morfondírozok. Éppen a belga nagykövet? Nem is értem. Vajon mit tudhat róla, a könyveimről a belga nagykövet, miért tartja fontosnak, hogy megjelenjen. Mit tudhat arról a vidékről, ahonnan jövök, arról a kisebbségről, amelynek tagja vagyok? A puszta kíváncsiság vezérli? Meglehet, hogy csupán erről van szó, habár az utóbbi években nagyon ritkán találkoztam kíváncsi emberekkel. Leginkább olyanokkal hozott össze a sorsom, akik mindent tudnak, jobban, mint mások.
Michnik után, szabadon
Michnik egy alkalommal megjegyezte, hogy a kommunistáknál csak az antikommunisták a rosszabbak. Sokak szerint azonban a legveszélyesebben azok a volt elvtársak, akikből – egyik napról a másikra harcias antikommunisták lettek. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban újabb baljóslatú figurák tűnnek fel: éspedig azok a politikusok, akinek elképzelései kudarcot vallottak, ám továbbra is makacsul védelmezik megszerzett funkcióikat. Ha kell, akkor kozmopolitának vallják magukat, ha kell, akkor a nacionalizmussal kacérkodnak, liberálisok is, konzervatívok is, antiszemiták is és européerek is, egyszer pártonkívüliek, másszor harcias párttagok, szóval váltogatják színüket és világnézetüket, de mindig ugyanabban a bársonyfotelben ücsörögnek.
A mítosz hatalma
A kelet-közép-európai populizmus legfontosabb mítosza az áldozat mítosza. Minden nemzet áldozatnak vallja magát. Érdekes azonban, hogy ezt a mítoszt az értelmiségiek is terjesztik, még azok is, akik egyébként mély megvetéssel szólnak a populizmusról. Berlinben is gyakran találkozom ezekkel az üldözöttekkel. Az egyik szerb író egy irodalmi estjén arról beszél, hogy odahaza elhallgatják, holott az irodalomtörténetben nagyon előkelő helyet foglal el, könyveit annak rendje és módja szerint kiadják. Budapesten is eleven az a mítosz, holott már a nyolcvanas években nem volt semmi alapja. Igaz, az egypártrendszerű diktatúra legsötétebb időszakában valóban voltak szörnyű esetek, de ahogy puhult a diktatúra, úgy lettek az üldözöttekből klasszikusok. Manapság nem annyira az üldözésben látom a veszélyt, hanem abban, hogy nem tudjuk elviselni a szabadság szörnyen nehéz terhét. Vagy abban, hogy műveinkkel menekülünk a szabadságtól.
Ezek a furcsa németek
Nem véletlenül Berlin Európa egyik leglátogatottabb metropolisa. A város valamennyi pontján még mindig rengeteg a turista. A hajdan volt hírhedt ellenőrző pontnál a Checkpoint Charlie-nál is áll a világ összes országának zászlajával feldíszített karácsonyfa. A szimbolikusan felállított őrház előtt három ifjonc amerikai katonaruhában és az amerikai zászlóval 1 euróért pózol. Távolabb, a most már csak képzeletbeli fal másik oldalán a hajdan volt orosz szektorban, campingasztalkán DDR-es rendszámtáblák, plecsnik, kucsmák, nagy tányérú tiszti sapkák, elavult gázmaszkok, babuskák kifogyhatatlan választékban. A környéken sem a Falmúzeumban sem a szuvenír üzletekben nem kapható az az egyedi képeslap, amelyben műanyag szelencében a fal egy darabkája állt. Elfogyott. Húsz évvel a berlini fal ledöntése után elkelt. Számomra persze hihetetlen, mert akkor ez azt jelenti, hogy az eddig forgalmazott ködarabbal ellátott képeslapokon eredeti faldarabok voltak, mondja az egyik turista. Akkor azok a képeslapok kuriózum számban mennek. Akik tulajdonába jutott ilyen, ki tudja, egyszer jó pénz csinálhat belőle. A gyűjtők biztosan ráharapnak. Sosem gondoltam volna, mert akkor érdemes lett volna felvásárolni. Bár megvolt az ára. 2,50 Euróért vesztegették, persze volt ahol drágábbért és nem lehetett egyszerű bélyeggel postázni, hanem 3,00 Eurós bélyeget ment rá. Na, de minden viszonylagos. Mert ha eredeti faldarab volt a szelencében, akkor meg megfizethetetlen érték. Már akinek. Furcsa emberek ezek a németek. Ezek szerint meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg tiszta haszonnal hamis ködarabokat értékesítsenek a képeslapokkal. Pedig milyen jó üzletet lehetett volna csinálni, mélázik a Kelet-Európából érkező idegen, akiben elevenen él az emlék, hogy még a forradalomból is jó üzletet lehet csinálni.
Magyarság és egyetemesség
Mi sem természetesebb, hogy az emberek egyre többet írnak és beszélnek a magyar jellemről, szellemről és értékekről. A filozófusok szerint az ilyesféle önreflexió a válság jele, leginkább az azonosságtudat elbizonytalanodása idején jelentkezik. A globalizáció korában magától értetődő reakció egyre érzékelhetőbb a kelet-közép-európai kis nemzetek körében, s mi magyarok sem vagyunk kivételek. A téma inspirálhat remekműveket és fércműveket egyaránt. Mindez a szellemi élet velejárója, ám azokon mégis megütközöm, akik egy kurta mondattal határozzák meg a magyar szellemiséget. A nagy magyar gondolkodók jutnak az eszemben, akik egy életet szenteltek arra, hogy tisztázzák a kérdést, azonban nem jutottak egyértelmű következtetésre. Széchenyit említhetném meg sok nagy gondolkodót. Most éppen Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja című könyvét lapozgatom, amelyben a szerző leltárba veszi a különböző nemzetszemléleti eszméket. A trianoni béke szétverte a liberális magyar nemzetállami eszmét, a magyar liberalizmust. Hangot kap a „neodzsentri,” „üzletszerű hazafiaskodás”. Volt „nagy-magyar és kis-magyar út”, „megújított „Hungária”-koncepció és a „magunk portáján magunk urai”-magatartás háború előtti sovinizmusa. Volt revizionizmus és Duna-konföderáció terv. Kiéleződött a kurucság és labancság ellentéte. Hirdették a magyar „kultúrfölényt és őstehetség-kultuszt, a „sznobok és parasztok” ellentétét, a turanizmust és a regionális elzárkózást. Elméletek születtek a „mély”, a „híg” és a „jött”-magyarságról, a szellemi honvédelemről, s ki tudná felsorolni mindazokat az elméleteket, amelyek a XX. században kerültek felszínre és fel-felbukkannak ma is. Keresztury – Illyés Gyulát idézve – arra a következtetésre jut, hogy „a magyar önismeret legfájóbb eleme a népi magány érzése, legmélyebb értéke ez a tiszta, magas emberiességért folytatott szakadatlan küzdelem”. Tehát náluk együvé tartozik a magányosság tudata és az általános emberi eszményképe. Eszembe jut Illyés Párizsa. Európai barangolásaira gondolok, továbbá szakadatlan küzdelmére az általános emberiért és a nemzeti kényes egyensúlyáért. A legnehezebb feladatok egyike, telis-tele csapdával, és néhanapján majdnem kilátástalan. Ezt a bonyolult Illyést tanítványai ugyanúgy nem tudták értelmezni, mint ellenlábasai.
A csapdákról
Örvendetes, hogy a magyarok tömegesen iratkoznak fel a választói névjegyzékre. Ez reményre jogosít fel engem is. De óvakodjunk, nehogy az önzetlen lelkesedést egyesek a hatalmi harc céljaira használják fel. Mert akkor újabb kiábrándulás következik, amelyet nehéz lesz gyógyítani.
Családi Kör, 2009. december 10