Naplójegyzetek, fragmentumok
- június 29., kedd
Nagy élvezettel olvasom Eugenio Montale esszéjét Italo Svevoról, amelyben megfogalmaz néhány fontos gondolatot a trieszti szellemről. Valamennyi olasz város közül Trieszt érzi leginkább szükségét annak, hogy megerősítse az olasz kultúrához fűződő kapcsolatait – írja Montale -, amelyek egyesítik az olasz kultúrával, de egyszersmind el is választják. Ennek köszönve a trieszti írók városképe „elüt Olaszország valamennyi városától”. Montale arra utal, hogy a sajátos trieszti szellem a hovatartozás nagy ellenmondásaival vívódik. Erre nem elegendő a prózában a nevezetes trieszti utcák terek neveit felsorolni, mint ahogy sokan hiszik. Egy élesszemű budapesti kritikus az egyik vajdasági író prózájában arra keresett választ, hogy miben rejlik a vajdasági sajátosság. Behelyettesítette a vajdasági város nevét Szolnokkal, az utcák nevét pedig szolnoki utcákkal cserélte ki, és megállapította, hogy ez semmiben se befolyásolja a regény világát. Igaza van! A regényvilágot az emberi sorsok alakulása, a mű szellemi aurája befolyásolja, olyan világot tár fel, amely máshol nem fordulhat elő. Tagadhatatlan azonban, hogy Újvidéknek is lett volna ilyen esélye, mint Triesztnek, sajnos könnyen lemondott róla. Az újvidéki szerb írókat megkörnyékezte ugyanez a szellemi áramlat, szükségét érezték, hogy megerősítsék a szerb kultúrához való tartozásukat, annál is inkább, mert sokszor elszakadással vádolták őket, de ugyanakkor tisztában vannak azokkal az értékekkel, amelyek el is választják a központi korpusztól. A nemzeti kultúrához való tartozás bizonyítása hatványozott, miközben a különbség el is választja. Ugyanezzel vagy mondjuk, hasonló ellentmondással szembesülnek a magyar (szlovák, horvát, román, ukrán) írók is, ők is kénytelenek erőteljesen hangsúlyozni a nemzeti kultúrához való tartozásukat, de ugyanakkor determinálja őket az ettől való eltérés tudata is. A két szemlélet konfliktusba kerül egymással, ami új és sajátos szellemi aurát teremt. Ez jellemzi a trieszti írókat, Svevot, Magrist és Boris Pahort vagy Fulvio Tomizzát is. Az újvidéki írók óriási többségét sajnos elkerülte ennek az ellenmondásnak terhe és kegye.